Francia író
1799. május 20-án született Tours-ban.
A család paraszti eredetű, a „de” nemesi partikulát Balzac ragasztotta nevéhez. Dél-Franciaországból származó apja - eredeti nevén Balssa - a császárság alatt hadsereg-élelmező tisztviselőként gazdagodott meg. A fiú tanulmányait az oratoriánus szerzetesek vendôme-i kollégiumában kezdte, majd szülei kívánságára jogot hallgatott. Egy ideig egy ügyvédi irodában bojtárkodott, de közben a Sorbonne irodalomtörténeti előadásait is látogatta. Húszéves korában elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét. Buzgón tanult, majd - különféle álneveken: Lord R'Hoone, Horace de SaintAubin, Saint-Alme - kiadta első műveit, a biztos siker reményében írt kalandregényeket. Kudarcuk után üzleti vállalkozásokba fogott: kísérletezett könyvnyomtatással, könyvkiadással, de csakhamar eladósodott, csődbe jutott, és tönkretette családját is. Egész életében küzdött hitelezőivel (ebben az időben egy idősebb asszony, Madame de Berny támogatta). Ismét az írásba vetette magát: páratlan erőfeszítéssel és önemésztő munkával évi öt-hat regényt alkotott. Keményen dolgozott tehetségének elismertetéséért: „Amikor nem dolgozom kézirataimon, a terveimet csiszolom, s amikor nem csiszolom terveimet és nem is dolgozom kézirataimon, levonatokat javítok. Ez az én életem.”
Több jelentéktelen és sikertelen mű után 1829-ben kiadta A huhogókat, a vendée-i királypárti lázadás regényét, és A házasság fiziológiája című munkáját. Ezzel a két alkotással végre nagy sikert aratott; bekerült az előkelő párizsi társaságba, és több újság is munkatársának kérte föl. Sorra megjelenő regényei között már remekműveket is publikált: A szamárbőr, 1831, A vidéki orvos, 1833, Eugénie Grandet, 1833, Goriot apó, 1834, Elveszett illúziók, 1837-43. Munkásságában az 1830-as év fordulatot hozott: ekkor merült fel benne a ciklikus regénykompozíció gondolata.
1832-ben megismerkedett De Castries márkinővel, és az asszony tanácsára legitimista képviselő akart lenni; terve azonban megbukott. 1833-ban találkozott Hanska grófnéval, egy lengyel nagybirtokos feleségével, aki - futó viszonyok mellett - életének nagy szerelme lett. 1836-ban megvásárolta a Chronique de Paris című lapot, de hamarosan megvált tőle. Sokat utazott, járt Svájcban, Ausztriában, Itáliában, nagyvilági életet élt - s eközben fáradhatatlanul írt, sokszor napi tizenkét-tizenhat órát, dolgozószobájába zárkózva: „Este hat vagy hét órakor fekszem, mint a tyúkok, éjjel egy órakor felkeltetem magam és nyolcig dolgozom, ekkor megint alszom másfél órát, eszem egy keveset, lehetőleg kevéssé tápláló ételt, iszom egy csésze tiszta kávét, s aztán megint nekiülök munkámnak négy óráig. Ekkor megfürdöm, látogatókat fogadok vagy elmegyek hazulról, s vacsora után lefekszem.” Már ifjúkorában kísérletezett - sikertelenül - drámaírással; a Vautrint 1840-ben mutatták be, a dráma megbukott, a rendőrség is betiltotta. Ugyanebben az esztendőben Revue Parisienne címmel rövid életű folyóiratot indított.
A Goriot apótól kezdve jelennek meg rendszeresen a későbbi Emberi színjáték középponti alakjai, s válik véglegessé a terv: egyetlen, regények és elbeszélések köteteit magába foglaló hatalmas műben összefoglalni a kor társadalmát és annak erkölcseit (beiktatva néhány sikerült régi munkáját is). Így indította meg 1842-ben az Emberi színjátékot; az előszava szerint is „roppant arányú tervet”, „mely egyszerre fogja át a Társadalom történetét és kritikáját, bajainak elemzését és alapelveinek megvitatását.” „Nem volt kis vállalkozás megrajzolni egy kor két-vagy háromezer jellegzetes alakját, mert lényegében minden nemzedék ennyi típust mutat fel, s ennyit tartalmaz az Emberi színjáték is.” Mániákusan ragaszkodott a valószerűséghez, térképeket tanulmányozott, kijárt a temetőkbe, hogy hőseinek megfelelő nevet keressen. Céljául tűzte ki, hogy kinyomozza a társadalmi tények okait, megtalálja „az események, szenvedélyek és alakok roppant halmazában a lappangva rejlő értelmet.” Erőssége lett a pontosan megfigyelt és aprólékosan megrajzolt részletek gazdagsága. Konzervatív, katolikus, legitimista nézetei nem akadályozták pontos és igaz valóságlátását, sőt, a jelennel szembesítve, inkább még elő is segítették azt.
Lázas és termékeny munkája közben több utazást tett Oroszországban, Németországban. Amikor 1841-ben Hanska gróf meghalt, megkérte az özvegy grófné kezét, házasságukra azonban csak később kerülhetett sor. 1848-ban Párizsban érte a forradalom: nemzetgyűlési képviselőnek lépett fel, de csúfosan megbukott. 1850-ben, súlyos betegen, Bergyicsevben feleségül vette Hanska grófnét. Májusban tért vissza Párizsba, augusztusban hashártyagyulladásban meghalt. Temetésén Victor Hugo mondott gyászbeszédet: „Roppant küzdelmet vívott a modern társadalommal. Ábrándokat tépett szét, reményeket oszlatott el, álarcokat szakított le.”
Halála után több befejezetlen és befejezett művét publikálták, köztük két remekművet, A parasztokat és a Kispolgárokat. Az Emberi színjátékba nem illeszkedő művei közül legjelentősebb a boccacciói és rabelais-i ihletésű Pajzán históriák (1832-37).
Az Emberi színjáték előszavában Balzac megfogalmazza nagyszabású vállalkozásának célját: „A történetíró a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy az írnoka legyek. Ha leltárba szedem a bűnöket és erényeket, csokorba gyűjtöm a szenvedélyek fő tüneteit, s jellemeket rajzolok, kiválasztva a Társadalom legjelentősebb eseményeit, típusokat alkotva több egynemű jellem vonásainak egyesítésével, talán sikerül megírnom azt a történelmet, melyről a historikusok általában megfeledkeztek: az erkölcsök történetét”. Az egész, 1816 és 1848 közötti francia társadalmat akarja folyamatában, mozgásában átfogni, jellegzetes típusainak és erkölcsrajzának, a Napóleon utáni idők illúzióvesztésének bemutatásával. Elemző módon, a tények józan, illúziótlan szemléletével fiktív eseménysorokban jeleníti meg korának valóságát. Saját megfogalmazása szerint „egy egész társadalmat hordozott a fejében” a mozgatott két-háromezer szereplővel. Így megteremti a totalitásra törő (realistának nevezett) regényciklust. („Színjátéknak nevezte, de akár történelemnek is nevezhette volna”, Hugo; „Felfoghatatlan, hogy egy ember ennyi életfonalat tudott követni, s nem tévesztette össze őket”, A. France, „...Shakespeare és Saint-Simon mellett a legnagyobb tárháza a dokumentumoknak, amelyeket az emberi természetről valaha is készítettek”, Taine).
A legáltalánosabb elvek szerint tagolja a műveket három csoportba: Erkölcsi tanulmányokra, Filozófiai tanulmányokra és Elemző tanulmányokra. (Az Erkölcsi tanulmányok a ciklusnak kb. nyolctizedét alkotja; hat alcsoportját „jeleneteknek” nevezi: Jelenetek a magánéletből - ide tartozik pl. a Goriot apó; Jelenetek a vidéki életből - pl. az Eugénie Grandet és az Elveszett illúziók; Jelenetek a párizsi életből - César Birotteau; Kurtizánok tündöklése; Jelenetek a politikai életből; Jelenetek a katonai életből; Jelenetek a falusi életből). Hatalmas korképet fest a restauráció éveinek Franciaországáról: vállalkozók üzleti mesterkedései, a szalonok intrikái, szenvedélyes szerelmek bonyodalmai, érvényesülni vágyó karrierista fiatalok törtetése, rendőrök és banditák összecsapásai jelennek meg, a széles panorámából nem hiányzik egyetlen jellegzetes társadalmi típus sem. A társadalmi viszonyokat, a hősöket és az emberi kapcsolatokat egyaránt sokoldalúan mutatja be: az arisztokrácia szerepének, hatalmának letűnését, a vagyon utáni eszeveszett hajszában eszményeit vesztett polgárságot, a bukásra vagy megalkuvásra kárhoztatott becsületeseket. Balzac „fölfedezi azt, hogy az egymásra következő történelmi korszakokat a kalandjaik révén egymással kapcsolatban álló szereplők sora képviselheti; ezt az egymásutániságot egymásmellettiséggé változtatja. A korabeli társadalom lefestését a szereplők visszatérése teszi lehetővé: ennek a technikának az az előnye, hogy általa ellipszis jön létre a regényben, ami a különben mérhetetlenül hosszú elbeszélés jelentős lerövidítésének eszköze” (M. Butor). A hősök - egy nagyobb történelmi folyamat részeseiként -több műben is fel-feltűnnek, így lesz a regényciklus egymáshoz kapcsolódó, de önállóan is teljes művek rendszere. (Hetvenöt regényében térnek majd vissza a szereplők: A Goriot apóban 35, az Elveszett illúziókban 116, a Kurtizánokban már 135 olyan figura szerepel, aki más művében is megjelenik. Rastignac 14 regény, elbeszélés mellék- vagy főszereplője; Vautrin nagy trilógiáját a ciklus karrierista főalakjainak regényei alkotják - Goriot apó-Elveszett illúziók-Kurtizánok -, de nyomon követhetjük Bianchon tekintélyes orvossá válását, Nucingenék családi életének alakulását is; Rastignac életrajzát még össze is állítja Balzac az Éva lánya előszavában.) A párhuzamok és ellentétek módszerével ábrázolja a változó folyamatokat; az egész ciklust átszövi az azonos téma- és motívumhálózat (vidék-Párizs szembeállítás, a siker-kudarc változás, a társadalmi hullámzás fenn és lenn között).
A középponti értékkategória a siker, az érvényesülés, ezért foglalkoztatja az írót pl. a tehetséges fiatalok életlehetősége, előrejutása, önmegvalósítása; a felemelkedésért persze más-más árat kell fizetniük az ambiciózus (gyakran vidékről a fővárosba érkező) fiatalembereknek (Rastignac; Rubempré).
A társadalmi élet legfőbb mozgatórugója a pénz, így Balzac szinte monomániás érdeklődéssel követi és elemzi az arany szerepét: műveiben alig akad olyan fejezet, ahol nem beszélnek árakról, örökségekről, váltókról, pénzszerzésről; az uzsorás Gobseck a (szereplők által) legtöbbet emlegetett és leggyakrabban látogatott Balzac-hős. (A szereplők is hangoztatják értékrendjüket: „Egyetlen materiális dolog van, amelynek értéke eléggé biztos ahhoz, hogy érdemes legyen törődni vele... az arany magában hordja az összes emberi erőket”, Gobseck; „az erkölcs ma már ismeretlen”, „a társadalom nem az igaz istent imádja, hanem az aranyborjút”, Vautrin). A pusztító hatású arany megmérgezi az emberi viszonyokat, feldúlja a családi életet, pusztán érdekkapcsolatokat tételez fel. Még Goriot apó is tisztában van azzal, hogy „minden a pénztől függ, még az is, hogy leányaink vannak”. (Sok elemző követte nyomon Goriot vagyonának „kerengését”. Mivel a pénzmozgást Balzac zárt rendszerűnek mutatja be, az arany útja ugyanúgy vizsgálható művek során keresztül, mint az alakoké.)
A Goriot apó az első mestermű, amelyben új módszerét alkalmazza. A regény „jelenet a magánéletből”; ötletét Balzac először feljegyzésben rögzítette: „Egy derék ember, akinek 600 frank évjáradéka van, polgári panzióban él. Lányai tették tönkre, akiket 50-50 ezer frankos évjáradékkal adott férjhez. Úgy hal meg, mint egy kutya.”
A kalandregényre épülő társadalmi regény valós térben, valós időben játszódik. Középpontjában Eugéne de Rasticnac, a karrierista fiatalok ambiciózus nemzedékének jellegzetes figurája áll: az ő karrier-helyzetbe kerülése, érvényesülési vágya fogja össze a két irányban elágazó cselekményt: a Vautrin-féle (gyilkossággal terhelt, a társadalmi alvilág felé vezető) bűnügyi történetet és Goriot szenvedélyregényét; térben pedig a város két pontját, a Vauquer-panziót és a Beauséant-palota világát - így nemcsak a város, hanem a társadalom két pólusát is: a nyomor és a fényűzés miliőjét. A regénykonstrukció alapja a főszereplő-hármasság: Rastignac lelki tusáját, vívódásait két oldalról alakítják (Goriot és Vautrin); a mű feszültségét ezzel a jó és a rossz közötti ingadozás termeti meg. A szerkezet kitűnően konstruált, az író határozottan vezeti a történet összeszövődő szálait. A mindkét miliőben otthonos főszereplők sajátos kapcsolatrendszerben állnak egymással, és Goriot lecsúszásával, kirekesztődésével párhuzamosan emelkedik a társaságba bekerülő Rastignac státusa. Az előkelő társaságban, a kispolgárság köreiben és az alvilágban ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek; az azonos erkölcsi elvekről, a teljes erkölcsi válságról szóló felismerések átszövik az egész művet. (a társadalom „posvány”, „a világ pocsolya .. aki kocsin jár benne, és úgy sározza be magát, az tisztességes ember, aki gyalog, az gazember. Ha valakit rajtakapnak, hogy bármi csekélységet eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor az erény hőseként ünneplik a szalonokban”; „ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse”; a viszonylag „tiszta lelkek” nem is maradhatnak meg sokáig ebben a világban. Mindenki „elveszti illúzióit”, az író „mindenkit megfoszt valamitől ... kikutatja a bűnt, felboncolja a szenvedélyt” (Hugo).
Az Eugénie Grandet címszereplője apja vagyonszerzési mániájának áldozata. Szelíd és engedelmes leány, vidéken éli eseménytelen életét. Amikor egyszer szerelemre lobban a Párizsban csődbe jutott és hozzájuk menekült előkelő modorú unokafivére iránt, apja tudta nélkül a fiúnak adja megtakarított pénzét - az pedig szerencsét próbál, meggazdagodik, és elfelejti a vidéki rokont. A mű minden mozzanata a kérlelhetetlen aranyláz jellemzésére szolgál - a tiszta és hiszékeny leány alakja mellett még kontrasztosabb az apa és az arany zsarnoksága. (Balzac szívesen választja címül az áldozatok nevét - Goriot apó, Eugénie Grandet, Pons bácsi - de a történet igazi mozgatói nem ők, hanem a velük szemben álló és az őket megsemmisítő erők.)
Az Emberi színjáték középponti műve az Elveszett illúziók: egy tehetséges fiatal költő és egy fiatal nyomdász-feltaláló ábrándjainak szertefoszlása - ráébrednek, hogy a pénz társadalmában a tehetség önmagában nem elég a boldoguláshoz. A háttérből kirajzolódnak a kapitalizmus nyomdai, könyvkiadási és sajtóviszonyai (a művészet-irodalom áruvá válásának folyamatával, az üzleti, politikai érdekek dominanciájának érvényesülésével a tényleges művészi érték fölött). A jellegzetes balzaci motívumok - a gyenge ember harca a könyörtelen társadalommal, a vidék és a főváros ellentéte, a szenvtelen külső mögött áramló szenvedélyek, a tiszta lelkű emberek viaskodása a romlottakkal, a jó erőtlensége a gonosszal szemben - a legteljesebb kifejezésüket az Elveszett illúziókban kapják meg. Ez az igazi balzaci karrier-regény: a cselekmény fővonala Lucien Chardon felemelkedése (aki érvényesülési vágyában „de Rubempré”-nek is kinevezi magát), majd bukása és ideiglenes megmenekülése: az újrakezdés lehetőségét Vautrintől kapja.
Balzac kritikusainak egy része az Emberi színjáték társadalomrajzának igazságát, erejét és teljességét hangsúlyozza mindenekelőtt. A megfigyelésen alapuló vagy képzelet szülte leírásoknak ez a bősége és szerves egységbe fonódása a realista regényművészet utolérhetetlen példájává lett. De Balzac egyszersmind rendkívüli képzeletű mesélő; valamennyi regényének tengelyébe fordulatos cselekményt helyezett, s társadalomrajzát és emberismeretét e történet során bontotta ki. Korának középszerű, sivár életét kivételes egyéniségek összecsapásában, sikereiben és kudarcaiban mutatta meg, nagy vállalkozások és még nagyobb kiábrándulások tükrében, „vesztett illúziók” során: „műveiben több a legyőzött, mint a győztes ember”(Gaëtan Picon). A Balzac-figurák szuggesztívek, „érdekes jellemek”, monumentálisra felnagyított hősök. „Minden szereplőjének ugyanúgy a szenvedélyesség az alapvető vonása, mint neki... A legelőkelőbb arisztokratáktól a plebejusok legszegényebb rétegeiig minden szereplője jobban habzsolja az életet, tevékenyebb és ravaszabb a harcban, mohóbb az élvezetekben, mint a való élet színjátékában bárki. Minden lélek egy-egy fegyver, melynek minden porcikája akarattal van töltve”.(Flaubert) Nem élt a lélektan finomabb eszközeivel, alakjai általában egyetlen indulat, rögeszme megszállottjai, hősei mégis hiteles típusok.
Stílusát a francia kritika sokszor támadta henyesége, ízetlensége, dagályossága, harsánysága, közhelyei miatt, valamint túlrészletező leírásaiért. Elmarasztalták romantikusságát is (a szélsőséges, szenvedélyes jellemek, a váratlan fordulatok, lelepleződések és felismerések a romantika eszköztárából valók), de Balzac úgy vélte, hogy a „véletlen a legnagyobb regényíró” (Előszó) - szerinte a végzet, a véletlenek mutatják be leghívebben a társadalom ellentmondásait.
Balzac a 19. századi regény felvirágzásának kezdeményezője. Hatása a műfaj fejlődésére felbecsülhetetlen, a társadalmi regény az ő kezdeményezéséből és az általa mutatott úton fejlődött, több irányban is, meghatározó műfajjá. „...ide-oda lebegett az összes szélsőségek, a hit és a tudomány, a romanticizmus és a naturalizmus között. Ő hangoztatta elsőnek a környezet döntő hatását az egyénre, belevitte a regénybe a megfigyelés és a kísérletezés módszereit.” (Zola)