Francia költő
Eredeti neve Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzky.
Rómában született 1880. augusztus 26-án, törvénytelen gyerekként.
Apja Flugi d’Aspremont gróf, olasz katonatiszt, utazgató arisztokrata; anyja egy emigráns lengyel nemes lánya. Zavaros családi és állampolgársági körülmények közt telt gyermek- és ifjúkora. Rómában anyakönyvezték lengyel nemzetiségű olasz állampolgárnak. Öt évvel fiuk születése után a szülők (házassággal sosem legalizált) kapcsolata felbomlott. Hétéves korától a fiú Franciaországban élt kalandor életvitelű táncosnő anyjával, akinek a nevét viselve hol lengyelnek, hol olasznak írták az iratokba és a bizonyítványokba. Monacóban, Cannes-ban, Nizzában folytatta tanulmányait, az érettségit valószínűleg nem sikerült letennie. Egy rövid ideig Párizsban hivatalnokoskodott, de végzettség és állampolgárság híján komoly munkához nem jutott. Néhány külföldi utazás után 1901-ben Németországban házitanítói állást vállalt egy gazdag kölni család lánya mellett. Két döntő élményt hozott számára ez az év: egyrészt a rajnai tájat (ennek gyümölcsei későbbi „rajnai versei”), másrészt reménytelen, soha be nem teljesülő szerelmét tanítványa angol nevelőnője, Annie Playden iránt, aminek legszebb emléke a már végleges elválásuk után keletkezett A megcsalt szerető éneke első megfogalmazása, amikor rövid időre Londonba utazott, hogy még egyszer megpróbálja magához hajlítani Annie-t.
Párizsba visszatérve bekapcsolódott az irodalmi és művészeti életbe. Kapcsolatba került Jarryval, Max Jacobbal, Picassóval, az avantgárd több képviselőjével. „Tréfacsináló jókedve és mélabúja egyaránt szélsőséges, tudásvágya határtalan, bővérű, farkasétvágyú és dús fantáziájú, a hajnalba nyúló beszélgetések és séták bajnoka: valósággal reneszánsz egyéniség. Ez időben válik ismertté mint a régi erotikus irodalom szakértője; de Sade márki újrafelfedezésében és kiadásában oroszlánrésze van.” (Rába György) 1908-ban ismerte meg Marie Laurencin festőnőt, korabeli verseinek egyik ihletőjét; szerelme szította föl mindig is meglevő érdeklődését a festészet iránt. Képzőművészeti kritikáiban, katalógusokhoz írt előszavaiban és előadásaiban ettől fogva az „új festészet” szószólója lett; Picasso, Matisse, Braque munkásságának lelkes propagátora; a „vámos Rousseau” művészetének egyik fölfedezője. A Festin d'Ésope című, rövid életű folyóirat alapítója volt. Kapcsolatba került Marinetti futurista mozgalmával is.
Kellemetlen helyzetbe hozta barátsága egy belga újságíróval: ez a Piéret nevű kalandor 1911-ben a Louvre-ból ellopott néhány szobrocskát, melyeket Apollinaire-nél helyezett el. Bűntársként a költőt is letartóztatták néhány napra, s csak 1912-ben tisztázhatta magát teljesen. (A vizsgálati fogság emléke a Börtönben ciklus a Szeszek kötetben.)
Az első világháborút izgalmas kalandnak tekintette. 1914-ben a német offenzíva elől Nizzába ment; itt lobbant föl a rövid életű és szintén Apollinaire „megcsalatásával” végződő Lou-szerelem. Önkéntesként decemberben bevonult a tüzérséghez, majd áthelyeztette magát a gyalogsághoz. Közben levélbeli ismeretséget kötött egy algériai francia lánnyal, Madeleine Pagèsszel, megkérte a kezét, majd meg is látogatta Oranban. 1916-ban egy ütközetben egy gránátrepesz átütötte a koponyáját. Megoperálták, koponyáját haláláig vaskarika tartotta össze. Párizsba visszatérte után ismét bekapcsolódott a művészeti életbe, főként avantgárd lapokba írt. 1918 tavaszán megnősült, elvette Jacqueline Kolbot, az Egy szép vörösesszőkéhez című versének ihletőjét. 1918 őszén az egész Európán végigsöprő spanyolnátha elérte legyengült szervezetét és november 9-én Párizsban meghalt.
Először prózai művekkel jelentkezik, erotikus és fantasztikus novellákkal, valamint A rothadó varázsló, 1908 című hosszabb elbeszélésével (ebben csapongó képzelete mutatkozik meg: görög mítoszok, bibliai történetek és barokk epikus hősök menete vonul a kelta rengetegben, Merlin és Viviane históriájának keretében).
Első, nyomtatásban megjelent verseskötete antropomorf állat-epigrammák ciklusa (Bestiárium avagy Orpheus kísérete); a 16. században divatos négysorosokat eleveníti fel, de megmutatkozik hajlama a bizarra, a groteszkre, a csattanóra.
Barátai, a kubista festők védelmében számos cikket ír, amelyeket A kubista festők. Esztétikai elmélkedések, 1913 című kötetben gyűjt egybe. Ezekben az írásokban, valamint a Marinetti számára írt Futurista ellenhagyomány, 1913 című manifesztumában a modernséget hirdeti.
Tizenöt év alatt (1898-1913 között) keletkezett verseinek gyűjteménye a Szeszek, 1913. A költemények nagyrészt életének eseményeihez kapcsolódnak, de különböző költői fejlődési szakaszokat, stílusváltozatokat tükröznek; stilárisan legalább három réteget képviselnek. A korai versek a szimbolista hangulatlírát folytatják, illetve a múltból vett jelképes értelmű történeteket beszélnek el (A remete; A lator). A rajnai versekben (külön ciklus ebben a Rajnai dalok) a költő az egyszerű dalformát kelti új életre, visszanyúlva a trubadúrok, Villon, a romantika, a német Lied, Heine, Verlaine örökségéhez (Az Ősz; Loreley; Május); a táj, mint a csalódott szerelmes mélabújára felelő természet hatja át dalait, igazi „lelki táj” - és a múlt időtlen tudattartamként él tovább. A rajnai korszak tudatos művészi lezárása A megcsalt szerető éneke, 1904: a vallomás időbe és térbe objektiválása, s az e két szemléleti sík közötti oszcillálás módszere a költemény poétikai vívmánya, a megszakításos modern költői előadásmód korai példája. A versek harmadik csoportját a modern szintézisre törekvő, kubista-szimultanista szerkesztésű költemények jelentik (a legmodernebbek az „esemény-versek”: Égöv; Menet; Az utas; Vendémiaire). Néhány költeményének kubista képalkotása (a meglepetés esztétikájának jegyében) sokkoló hatású volt (A tűzkosár; Eljegyzés).
A Szeszeket tehát az újítás és a hagyományőrzés egyaránt jellemzi, és a kötet tükrözi Apollinaire alkotásmódjának átalakulását: miként bontja fel a hagyományos mondatszerkezeteket, törli az írásjeleket, kapcsol össze egyre távolibb síkokat, illetve hogyan halad a kötött formáktól a szabad vers irányába. A kötet hangnemét maga a költő egységesítette, amikor a korrektúrából elhagyta a központozást: „...azért töröltem el, mert haszontalannak tűnt, és az is, mivel a ritmus és a versmondat maga az igazi központozás...”
A Kikericsek, 1902 valószínűleg még az Annie-versekhez tartozik. Oldott, kötetlen, szabad versépítés jellemzi. Az őszi rét jelenségei, eseményei töredékes képekben villannak fel a szerelmi motívummal együtt; a két téma kölcsönösen idézi fel egymást. A méreg, megmérgeződik, halni készülő motívumsor általánosabb jelentést is sugall: a világban méreg van, a dolgok, az emberi élet szükségszerűen romlanak és múlnak el. A költő az értelem működésének kikapcsolásával jelenít meg lelki tartalmakat, a külvilág jelenségei az érzelmek tükörképének tűnnek fel. A valóságos élmény a vers megejtő zenéjében szinte elpárlódik, és szabad, részben a dallamtól is sugallt asszociációkba oldódik.
A Mirabeau-híd, 1912 a Marie Laurencinnel való kapcsolat megszakadása idején született; a bánatot sanzonszerű dalban oldja fel. A vers központi motívuma az idő feltartóztathatatlan múlása, ezt a folyton-folyású víz motívumában jelképszerűen érzékelteti. A szerelmi csalódás az elmúlás érzetét váltja ki, és ennek fájdalma lesz a költemény alaphangja. Így a híd alatt áramló víz egyszerre jeleníti meg az idő futását, a halál közeledését, a szerelem elmúlását, s egyre erősebben érzékelhető a búcsúzás gesztusa is. A költemény központozás nélkülivé alakított sorai a víz folyását is érzékeltetik; a vers zenéjének folyamatos áramlása hangulati-érzelmi összefüggést teremt a vers motívumai, képei között. A jelképeknek és a verszenének ez az egysége Apollinaire költészetének egyik legjellegzetesebb vonása.
A Szeszek nyitó verse, az Égöv, 1912 összegző és programadó költemény: számadás a költő eddigi életéről és egy újfajta világszemlélet kifejezése; ez legérettebb esemény-verse. Időbeli kerete egyetlen, hajnaltól hajnalig tartó napé, de ebben a keretben ezer merész képsor állítja szembe a régi világgal az újat. A költő a régitől unottan fordul el, új hitek, új lehetőségek után sóvárog. Felmerülő emlékképekben idézi meg életének elmúlt eseményeit, miközben fantáziája abszurd látomásokba ragadja. A költői tudat időben és térben szabadon csapong, így a versben egymás mellé kerülnek egymástól távol eső jelenségek: a modern élet, a technikai civilizáció, a nagyváros motívumai keverednek a múlt, a történelem, a vallások és mitológiák elemeivel, fantasztikus álomképekkel. Szimultanizmusa szinte túlárad. (A kubista festészet látásmódjához hasonló módszer ez: az alkotás tárgyát a művész elemeire bontja, és ezeket az elemeket valamennyi oldalukról megjelenítve új egységbe helyezi.) Együtt-látva, egy enciklopédikus látomásban egyesíti a darabokra tört világ elemeit, és a külső és belső világ jelenségeit együtt, valóságos összefüggéseikben tárja elénk, úgy, ahogy azok a lelki élet folyamatában valóban együtt vannak. A költemény mindinkább leszállás az emlékezés mélyrétegeibe (a technikát a prousti módszerrel is rokonítják).
A kötet záró verse, a Vendémiaire is az egész világot egy pillanatra birtokló szimultanizmus hitvallása. Apollinaire e versei - Cendrars költeményeivel együtt - a francia költészeti avantgárd első jelentős alkotásai. Bennük a nyers prózai világ, a költői emlék és látomás foszlányai szeszélyes sorokban illeszkednek egymáshoz, ám az egészet összefogja az élet lényegét, „szeszét” kifejező költői lendület, líraiság. A szabad vers, a modern élet, a technika kellékeinek s a köznyelvi elemeknek a benyomulása, a szintaxis szétszabdalása jellemző Apollinaire modern verseire.
Másik nagy kötetében, a Kalligrammákban, 1918 tovább folytatja kísérletezését. A beszélgetés-versekben (párbeszédversek) egy konkrét helyen elhangzott mondatfoszlányokat regisztrál; a lényeg, hogy az indító benyomásokat riportszerűen váltják fel a versírás közben elhangzó mondatok s a lezajló események kommentárjai (Az ablakok; Hétfő rue Christine). Ahogy a költő korábban össze nem illő szavakat és kifejezéseket rendelt egymás mellé, és ért el meglepő eredményeket, most mondatokkal teszi ugyanezt, de a közlésnek ez az illogikussága az életnek a kereteket szétfeszítő bőségét és ugyanakkor közvetlen természetességét érezteti.
A kötet-címadó képversek ősi hagyományt újítanak fel. A címben megjelölt jelenséget vagy tárgyat tipográfiailag ábrázolják (Esik; A megsebzett galamb és a szökőkút); játékos próbálkozások a vers időbeli és térbeli jellegének összekapcsolására. A nyakkendő és a zsebóra nyomdai szedése e két tárgy vizuális képét idézi fel, akárcsak A szív, korona és tükör hármas nyomdai képe is - a képversben a szöveg kifejező értéke általában másodrendű és művészileg gyakran jelentéktelen. Apollinaire maga csupán a szabad vers természetes következményének tekintette a kalligramma műfaját.
A kötet legmegragadóbb versei a háború élményéből fakadnak; ezek jelzik a háború „csodájáért” való lelkesedéstől a belefáradásig vezető utat. Utolsó művei közül az Egy csillag bánata önéletrajzi vallomás. A dombok az emberi megismerés határtalanságával állítja párhuzamba az új költészet végtelen lehetőségeit, s az új mágia korát, az ember „megistenülését” jövendöli; utópisztikus alkotás, akárcsak A diadal.
A kötetzáró darab, a feleségéhez, Jacqueline Kolbhoz írt az Egy szép vörösesszőkéhez ars poetica és szerelmes vers vegyülése, a költő „végrendelete”, a kutatás és képzelet testvériségének himnikus éneke. Ez a mű, valamint Az új szellem és a költők, 1918 című programtanulmány Apollinaire esztétikai hagyatéka, új költészet-esztétikai alapvetése. Leszámol a múltba merengő poézissel, saját régebbi eszményeivel is; a költőt az újat felfedező, kísérletező tudóssal állítja párhuzamba (de nem tagadja a francia nemzeti hagyományokat, a rendet). A „hagyomány és lelemény” vitájában a hagyományt is lényegesnek tartja, de „új tüzekkel”, új látomásokkal, az „izzó értelem” termékeivel akarja új életre kelteni.
Posztumusz köteteiben a háború alatt Louhoz (Louise de Coligny Châtillon), valamint a Madeleine Pagèshez írott szenvedélyes és erotikus szerelmes verseit adták ki (Versek Louhoz; Gyengéd, mint az emlék).
Apollinaire a líra megszokott témáit kibővítette a háborús élmények, a szenvedélyes erotikus szerelem megfogalmazásával. Az újítás lehetőségét kutatva eljutott a szürrealizmusig. A hagyományokra épülő modernség útját járta, a klasszikus és a romantikus költészet örökségét gazdagította a 20. sz.-i ember új látomásaival. Szürrealizmusa nem az álomszerű víziók és az automatizmus kultusza, képei a valóság szubjektív, de tudatos átéléséből fakadnak. Bár Teiresziasz emlői, 1918 című buffo-drámáját szürrealista drámának nevezi, Apollinaire szürrealizmusa nem azonos a 20-as évek szürrealistáinak álom- és automatizmus-kultuszával, nála a fogalom a természet másolása helyett annak tudatos, funkcionális átalakítását jelenti. Az előszóban írja: „Magához a természethez kell visszatérnünk, ám nem olyan módon, hogy másoljuk, akár a fényképészek. Az ember, amikor a járást akarta utánozni, kitalálta a kereket, amely egy cseppet sem hasonlít a lábra. Ezzel szürrealizmust teremtett, anélkül, hogy tudott volna róla.”
Lator László szerint „hol ezt, hol azt fedezzük fel benne újra. Hol azt az édes, szívlüktetéssel áradó, szívbemarkoló dallamot, amelynek az akkoriban éppen divatjamúlt romantikában van a forrása. Hol a verseit már-már szétvető, érzéki mámort, hol a halkan eldünnyögött sajgó szomorúságot. Hol a nagyzenekari zengésű verseinek gyönyörű disszonanciáit, hol kihívóan prózai, beszélgetésfoszlányokból szőtt, kollázs-technikával ragasztott, dallamtalan költeményeit, hol párás vagy kemény rajzú, bizarr vagy éppen pokolian humoros képeit vagy azt a módot, ahogy a súlyos tárgyakat felragyogtatja, továbbrajzolja könnyű mozgású képzeletével.”
„Életében minden művészi újítás zászlóvivőjének, merőben új költészet megteremtőjének vagy legalábbis szálláscsinálójának tűnt. Ma líráját inkább egy korszak számadásának és lezárásának érezzük, és nemcsak azért, mert ars poeticájának szimbolista rugói mind jobban szembe ötlenek, hanem azért is, mivel - Max Jacob finom megfogalmazásával élve - költészete emberi indulatok és emberfeletti harmóniák keresésének szintézise. De mondhatnánk Breton szép szavával is: Apollinaire volt az utolsó költő.” (Rába György)
A magyar irodalomban Kassák és köre révén hatott először; verseit Radnóti Miklós, Rónay György és Vas István fordították. Teiresziász emlői című darabjából Poulenc vígoperát írt.
 |
 |
 |