1620. május 1-jén született a horvátországi Ozalyban vagy Csáktornyán a Muraközben.
Édesanyja, Széchy Magdolna korán meghalt, apja, Zrínyi György 1626. december 26-án halt meg.
1621-ben született öccse, Zrínyi Péter.
1626. február 2-án apjuk Pázmány Péter gondjaiba ajánlotta „árva fiait”. December 14-én Zrínyi György végrendelkezett Pázmány pozsonyi kúriájában: a katolikus vallásban kérte neveltetni fiait.
II. Ferdinánd Sennyei István püspököt nevezte ki az árvák főgyámjául, Pázmány csak közvetve irányította taníttatásukat. Sennyei püspök protestáns kapcsolatai és a rokon Batthyányak Németújvárott meghitt családi környezetet biztosítottak a Zrínyi árváknak.
1628-35 között Grazban, Nagyszombaton és Bécsben tanul jezsuita iskolákban.
1628-ban a király főlovászmesterré nevezi ki.
1636-ban Itáliába utazik út, itt szerzi meg barokk műveltségét, és alapozza meg könyvtárát.
1638-tól életét a török elleni küzdelemnek szenteli.
1642-44-ben kénytelen-kelletlen harcol a harmincéves háborúban.
1646. február 11-én házasságot köt Draskovich Mária Euzsébiával (szerelmes verseiben Violának nevezi).
1648. május elején Bécsben leteszi a horvát báni esküt.
1650. szeptember 24-én meghalt első felesége.
1652 tavaszán Bécsben feleségül vette Löbl Mária Zsófiát.
1655. március 15-én a pozsonyi országgyűlésen mellőzik a nádorválasztásnál.
1663. augusztus 9-én a király kinevezi „az egész magyar hadsereg főparancsnokának”. 1664 januárjáig főparancsnok.
1663-64-ben vívja a diadalmas téli hadjáratot.
1664. november 18-án meghal a Csáktornya melletti karsuneci erdőben. (A közvetlen szemtanú, a Zrínyinél vendégeskedő Bethlen Miklós önéletírásában elsőként veti fel kételyét a titokzatos vadkannal szemben.)
A költő és hadvezér prózai művei a török elleni harcot, az egységes nemzeti hadsereg felállítását szolgálták. A Tábori kis tracta egy átfogó katonai kézikönyv egyetlen elkészült fejezete. A Vitéz hadnagy katonai elmélkedések laza gyűjteménye; középpontjában az ideális hadvezér tulajdonságainak megrajzolásával. A Mátyás király életéről való elmélkedések című munkájában Mátyást az ideális uralkodónak tartja, s megrajzolásánál Zrínyi sokat merít Machiavelli A fejedelem című művéből, mely a reneszánsz politológiai gondolkodásának, a hatalom gyakorlásának máig alapvető műve.
A Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság című nagyhatású tanulmányának első részében a helyzetképet rajzolja föl. Zrínyi európai-, sőt világtörténelmi kontextusban vizsgálja az ország helyzetét, s rámutat arra, hogy egyetlen hatalomnak sem áll érdekében a magyarság segítése (elsősorban a török elleni harcban). A belső helyzetet az önzés, a széthúzás gyengíti. A 2. részben az önálló és állandó hadsereg felállításának igényét fejti ki; a hadsereg parasztokból állna, a nemesség anyagi támogatásával. A zárógondolat -
„Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé. A mi nemes szabadságunk ez ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum, vel moriendum est” - majd Vörösmarty Szózatában teljesedik ki: „Itt élned, halnod kell!”
1651-ben Bécsben jelent meg az Adriai tengernek syrenaia. A cím emblematikus és enigmatikus. A szirén a barokk esztétikában a költő jelképe (Tasso és Marino is használja); az Adriai-tenger pedig a Zrínyi birtok és Magyarország határa. A cím jelentése: Zrínyi Miklós magyar költő. Tudatosan felépített kötet: tartalmazza első feleségéhez írt szerelmes verseit, az ún. idilliumokat, epigrammákat, a Feszületre című ódát, a Szigeti veszedelmet, s a kötetet a Peroratio zárja.
1647-48 telére készült el főműve, a Szigeti veszedelem. A megírás körülményeiről a 9. ének első négy versszakában számol be, hivatkozva arra, hogy a műalkotáshoz szükséges nyugalmat állandóan megzavarja a kanizsai török.
Zrínyi 15 énekben, 1566 versszakban adja elő dédapja 1566-os helytállását, a szigeti ostrom, a vármegszállás történetét.
Az eposz műfaját a Scaligerig visszanyúló barokk esztétikai értékítélet a legmagasabb rendűnek tartja. Dédapja emlékének, az elérendő esztétikai, poétikai és morális célnak a nagyformátumú műfaj felelt meg.
Az 1. versszak részben a római költőelődöt idézi, hiszen Vergilius Aeneisének egyik középkori másolatában szintén hivatkozik a korábban írt szerelmes versekre. Ugyanakkor az utalás tudatos kötetkompozícióra vall, Zrínyi elhelyezi művét a kötet egészében. Jellemzi saját költői természetét, mikor önmagát Vénusz és Mars fiának vallja, s a feladat erkölcsi súlya kényszeríti Mars mellé.
2. versszak a propozíció; első sora Vergilius magyarítása: „Arma virumque cano”. A további sorok az eposz tárgyát konkretizálják.
3. versszaktól kezdődik az invokáció. A megszólítás: Musa! Kalliopéra, az eposzírás múzsája is vonatkozhat; a stellárium már egyértelműen a Szűzanyára utal. Tasso Megszabadított Jeruzsálemében szintén hozzá fordul (barokk konvenció átvétele). Ugyanakkor a Szűzanya Magyarország védőszentje, akihez Szent István felajánlotta az országot.
A tudatos szerkesztés folytán távol kerül egymástól a két sereg enumerációja: az 1. ének a törökök, az 5. ének a magyarok seregszemléje.
A politeista antik eposzban az istenek mozgatása könnyen megoldható. A monoteista vallásban problémákat vet föl. A műben a keresztény mitológia alakjai a meghatározóak, s csupán színező elemként van jelen a Vergiliusnál is szereplő Alecto fúria illetve Alderán, a török varázsló.
A hagyományos értelemben nincs állandó vagy eposzi jelző, szereplői azonban megőrzik az eposzi hősök egytömbből-faragottságát. Jellembeli változás csupán a két főhős esetében figyelhető meg. Zrínyi és Szulejmán azonos erkölcsi szintről indulnak, a török vezérből azonban zsarnok lesz, Zrínyi viszont megdicsőül.
A verselés vitatott. Zrínyi maga is mentegetőzik a horatiusi fordulattal az esetleges hibákért. Horváth János véleménye szerint a felező tizenkettesnek szabadon kezelt változata; e változások funkcionális vizsgálata még nem feldolgozott.
Ovidius hatását mutatja a mű 15 énekre bontása (Metamorphoses). Vergiliustól veszi át Juranics és Radivoj tragikus kalandjának motívumát. Tassótól a szerelmi szálak szövését, a kétféle szerelemfelfogást, -szembeállítást veszi át.
Zrínyinek a műben több paradoxont kellett hitelesítenie. Egy küzdelemnek csak akkor van tétje, hitele, ha a szembenálló felek megközelítően azonos nagyságrendűek. (itt hatalmas túlerő: 100000 Û 2500); másrészt magyar vereséget erkölcsi győzelemmé kellett váltania.
Az ellentmondást erkölcsi, eszmei szinten úgy oldja fel az elbeszélő, hogy Zrínyi és a magyarság összeforrott, erkölcsös közösség; a mű végére széthúzóvá váló török sereg ellentéte. De ellentétei az író Zrínyi korának magyarságának is, és megvalósítói is azoknak az eszméknek, melyeket a költő-hadvezér prózai munkáiban kifejt. Tartalmilag, szerkezetileg kisebb epizódokra bontja a történetet, ahol a szembenálló felek létszáma megegyezik. Az első ostromot csak a tizedik énekben írja le. Az eposzi konvencióknak megfelelően szereplőket rendel egymás mellé a két táborból: Zrínyi - Szulejmán; Deli Vid - Demirhám.
A mű legnagyobb értéke a rendkívül tudatos kompozíció. Az expozíció (1-6. ének) három szálon indítja a cselekményt: Isten haragja az égben, Arszlán budai basa vállalkozása, Zrínyi imája. A három szálat a harmadik énekben fogja össze Zrínyi. A fő cselekményt a 7-13. ének tartalmazza. Az átgondoltan elhelyezett epizódok felerősítik egymást: A 10. ének nagy magyar sikerét egyszerre ellenpontozza és előrevetíti Juranics és Radivoj tragikus kalandja. A 12. énekben történik a török sereg lázadása, ezt előzi meg Delimán és Cumilla tragikus szerelme, ezt ellenpontozza Deli Vid és Borbála házastársi hűségen alapuló szerelme. Az ismétlődő mozzanatok ritmikusan tagolják a művet: török haditanács (8., 13. ének); Deli Vid és Demirhám párviadalai (8., 11., 15. ének). Szerkezeti és világképi szükségszerűség a galamb elfogása, hiszen a véletlen, a szerencse forgandósága a barokk világkép egyik központi gondolata. A befejezés a 14-15. ének. A 14. énekben az alvilág, a pokol erői kapcsolódnak be a küzdelembe, a 15-ben a mennyei légió is, s ez nem csupán a kötelező isteni gépezet szerepeltetése a műben, hanem ezzel Zrínyi a barokk egyik legfőbb kompozíciós eljárását, a fény és árnyék, fény és sötétség elvét alkalmazza. A barokk világképének megfelelően Zrínyi és a magyar sereg apoteózisával ér véget az eposz.
Az első énekben megfogalmazza Zrínyi a magyarok bűnhődésének okait. Zrínyi saját ítéletét Istennel, illetve a törökökkel mondatja ki. A magyarok elfordultak Istentől, ennek következtében megsértik az erkölcsi normákat. Az alapvetően vallásos jellegű érvelésben nyoma sincs a korra oly jellemző felekezeti egymásra mutogatásnak; bár a mű egésze a katolicizmus szellemiségét sugallja, a büntetés jogosságát sugalló érveket a protestáns prédikátoroktól veszi át Zrínyi. Ily módon Zrínyi azt is érzékelteti, hogy a kereszténység, illetve az ország védelme érdekében túl kell emelkedni a felekezeti vitákon. Szelim, Szulejmán apja a büntetés politikai, társadalmi vetületét, okát adja meg: az egység hiánya, a magára maradottság, a vezérnélküliség.
Az értékrend csúcsán az Istennek tetsző élet, illetve az ezt megvédő hős áll („miles Christi”). Ezt követi a hírnév, mely a véges emberi életet a halál után is élteti. Majd a közösségért felelősséget vállaló, a közösséget szolgáló ember képviseli Zrínyi számára az eszményt.
A Szigeti veszedelem személyes hitelű eposz, hiszen szerzője tárgyához értő hadvezér volt, aki „nem iszonyodásból ismerte az embervért, mint az udvari költők”, és „aki maga is benne van az eposzban, maga is epikus hős”. Szerb Antal szerint ezt úgy kell elképzelni, mintha az Iliászt Akhilleusz írta volna meg, vagy „az Aeneist a gyermek Ascanius, akit kézen fogva vezet ki atyja az égő Trójából”