Zrínyi Miklós (1620-1664)

Én az ki azelőtt iffiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével

Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.

Musa! te, ki nem rothandó zöld laurusbul
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:
Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
(I. 1-6.)

Az magyarok penig leghenyélőbb népek,
Egyik a másikat gyülölik, mint ebek;
Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek
Az tisztviselőnek soha nem engednek.
(I. 65.)

Zrini egy hajnalban, az mint volt szokása,
Valamikor hajnalnak volt hasadása,
Az szent feszület előtt térden áll vala,
S igy kezde könyörgeni az ű szent szája:
(II. 64.)

Mert az én érdemem nálad annyit tészen,
Mennyi vizet kis fecske szájában veszen
Az megmérhetetlen tengermélység ellen,
Annyi én érdemem te kegyelmed ellen.
(II. 69.)

Atyáink vétkéről meg ne emlekezzél,
Sőt minden bünökrül, kérlek, feletközzél:
Mert tégedet nem holt, hanem ki mast is él,
Dicsér, és nevedről tisztességet beszél.
(II. 71.)

Martyromságot fogsz pogántul szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.
Zrini, hallgasd meg most, mit fogok mondani,
Im te jövendőidet fogom számlálni.
(II. 83)

Mindenfelől ránk néz az nagy keresztyénség,
Mi vitéz kezünkön van minden reménség,
Soha már mireánk nem jütt rut szégyenség,
Azért rakva hirünkkel föld, tenger és ég.
(V. 24.)

Harcolunk peniglen nem akarmi okért
Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért,
Magunk tisztességéért és életünkért.

Előbb halva lássa pogány eb testünket,
Hogysem elveszessük megszámlált kéncsünket,
Hogysem ő porázon hordozzon bennünket,
Szabadságunkkal eggyütt rontván hirünket.
(V. 27-28.)

De nem csinál pompát Zrini törököknek,
Nem mutatja vesztég sokáig ezeknek
Ő vitéz fegyverét, de mégyen ellenek;
Ötszáz halál megyen háta után ennek.
(XV. 62.)

Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti:
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
Vitézivel eggyütt az földre fekteti.
(XV. 106.)

Véghöz vittem imár nagyhirü munkámat,
melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottomán hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a' föld lészen alsó.

Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio! Ezenkívül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy ezért, magyarok evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium. Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum vel moriendum est.