Élet			Halál
3. vsz., a vérrel szerzett haza képe			12. vsz., a nemzet sírba süllyedésének látomása
4. vsz., a honfoglaló Árpád és Hunyadi tetteivel indokolja a honhoz való ragaszkodást, és területileg is körülírja az országot			11. vsz., a nagyszerű halál víziója, mely maradéktalanul kiterjed az egész országra
5. vsz., Rákóczi nevének kikerülésével (a cenzúra miatt) a nemzeti szabadságharcokra utal			10. vsz., azt a jobb kort emlegeti, melynek be kell majd teljesítenie az elbukott harcok célját
6. vsz., a jelen, melyben egy ezredévi szenvedés után még él a nemzet			9. vsz., a hátrányos jelennek reményteli kibontakozásáról értesülhetünk
	A 7. vsz. tartalmazza a gnómát, a 8. pedig ennek érzelmi argumentumra (=érvre) támaszkodó kibővítése

 

A 4. versszak az Árpád által megszerzett szűkebb hazán kívül, Hunyadi nevének említése bővíti a haza területét. Az ‘itt’ nem utalhat Nándorfehérvárra, hiszen a várost nem köti ezredéves szenvedés Magyarországhoz, s a középkorban is csak időleges tartozott az országhoz. Vörösmarty Nagyszebenre utal, ahol 1442-ben Hunyadi legyőzte Mezet béget, és leverte a rabigát tízezer rabszolgának hurcolt erdélyiről. Így az utalás politikai színezetű, hiszen a liberális ellenzék legfőbb sérelmét, Erdély elszakítását is beleszőtte a versbe.

A műfaj óda: közösségi érvényű alkotás, a transzcendens elemet helyettesítő tényező a népek hazája, nagyvilág. Szintén az a liberális felfogás tükröződik, mely szerint az ország problémáit csak európai kontextusban lehet megoldani. De tágítható is a kör, hiszen Bölöni Farkas Utazás Észak-Amerikában című könyve - mely tartalmazta a Függetlenségi nyilatkozatot és az amerikai alkotmányt - ekkor jelent meg, s a ’32-36-os országgyűlés legkedveltebb olvasmánya volt. A kifejezésben tehát a tudatosuló Amerika-élmény is benne van. Vörösmarty később is merít Bölöni könyvéből (pl.: a Gondolatok a könyvtárban című versben a néger kérdést érinti).

Kossuth a nemzet béke és harci dalának nevezte a Szózatot. Arany János is ebben az értelemben idézi Rendületlenül című ódájában. A kortársak számára tehát nem a herderi halál-vízió beteljesüléséről van szó, hanem az antik eredetű retorikai szerkezetben a nemzethalál argumentum (=érv) az élet-halál dilemma halál ágának végén helyezkedik el, s ezáltal a legerősebb érvet szolgáltatja lélektani szempontból az élet mellett.

A verselés Chevy Chase strófa, a skót népballadák verselése. Vörösmarty nyomán a helytállás versformájává vált a lírai köztudatban, s Arany A walesi bárdokban a Szózatot is felidézi. 1843-ban zenésítette meg Egressy Béni, elnyerve ezzel a Nemzeti Színház pályázatát.

A Liszt Ferenchez írt óda 1840 romantikus képekkel hirdeti a reformkori reményeket. LisztVörösmarty számára világképi, antropológiai és esztétikai szempontból is példakép. Megtestesítője a romantika és egyúttal a magyar reformkor illetve a liberális gondolkodók embereszményének: egyesül benne a patrióta és a világpolgár, anélkül, hogy a kettő ellentmondana egymásnak. Ezt a kettősséget jelzi a vers felütése, a „világ zenésze” és a „hű rokon” kifejezések. De mint zenész, a romantika esztétikájának hitelesítője is, a legtökéletesebb művészeti ág képviselője. A zene az, mely magába foglalja és felidézi a múltat, jelent, jövőt, egyént és közösséget, az érzelmek és gondolatok teljes skáláját mutatja föl. Vörösmarty bravúrja, hogy a zene abszolút konnotációból fakadó lehetőségeit a szó, a nyelv segítségével próbálja megidézni. Ebből fakad, hogy az óda pindaroszi típusához fordul, s az érzelmi telítettség gyakran a rapszódia felé mozdítja el a verset. A frazeológiában az óda már A vén cigányt is előlegzi: „velőket rázó húrok”, „zengj nekünk dalt”.

A Honszeretet 1843 és a Jós1at 1847 int is: a nemzeti egységet az elnyomott nép felszabadításával kell megvalósítani.

Az egyetemes emberi sors történetfilozófiai megközelítése érvényesül A Guttenberg albumba írt epigrammában 1839, a Gondolatok a könyvtárban 1844 és Az emberek 1846 című költeményeiben.

A Guttenberg-albumba alkalmi vers. A könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulójára egy német évkönyvbe szánta Vörösmarty. Az elnyújtott epigramma a reformkori programversek jellegzetes feltételes-alárendelői szerkezetét mutatja. Azokat a követelményeket, feltételeket sorolja fel, melynek bekövetkeztével ünnepelhetjük méltán az újkori kultúra egyik nagy alakját. Gutenberg Vörösmarty értelmezésében azért válhat jótevővé, mert az addig keveseknek szánt irodalmat és tudományt közkinccsé tette. A versben együtt vannak jelen a felvilágosodás meg nem valósult követelései (tudomány, szellem világossága stb.), a reformkor politikai elvei (közmegegyezés, érdekegyesítés, a parasztság és földbirtokosság egymás iránti kölcsönös ellenszenvének feloldása) és a romantika ellentmondásokat feloldani törekvő igyekezete (a szív és az ész összhangja).

A Gondolatok a könyvtárban 1844 kiváltó élménye az Akadémia könyvtárában tett látogatás. A vers központi kérdése („Ment-e a könyvek által a világ elébb?”) valójában egyidős a művészettel és gondolkodással. Már Platón és Arisztotelész véleménye is megoszlott a kérdésben. Arisztotelész a katarzis lélektisztító és -nemesítő hatásáról beszélt; Platón eltiltotta volna Államának lakóit a művészetektől. Az újkori gondolkodás történetében Rousseau válasza jelent mérföldkövet, kérdésessé téve a kultúra, a művészetek erkölcsjobbító hatását. Vörösmarty tehát ehhez az örök problémához fordul vissza, s párosítja hozzá a romantika, a XIX. század egyik gyötrő kérdését, a gondolat és tett, eszme és valóság antitézisét.

A versépítő paradoxon arra épül, hogy a század első felében - a gőzmalmok elterjedése előtt - anyagból, ruhából készítették a papírt. A technológiai-gyártási elvet bölcseletivé tágítja Vörösmarty. A valóságban, az eszme realizációjában a szellemi törekvések megcsúfolását látja, a tragikus iróniát, mely eszme és valóság között feszül. Feloldható-e bölcseleti szinten a tragikus ellentét, van-e célja, értelme az emberi törekvéseknek, vagy minden törekvés értelmét veszti a körkörösség abszurditásában és értelmetlenségében? A válasz megkerüli a bölcseleti szintet, és a küzdés-etika jegyében fogalmazza meg az emberélet értelmét, kikerülve ezzel a célirányosság vagy körkörösség dilemmáját. A vers kettős zárlata ezt példázza. Előbb az ember, mint antropológiai lény, mint individuum célját és feladatát fogalmazza meg: “a föld s az ég fiából„ az ég fiává válni. A romantikus antropológia dualizmusát ekként véli feloldani Vörösmarty. Másodszor az ember, mint kollektív lény kötelességét írja le: közössége javát kell szolgálnia a ”szellemharcok„ (azaz nem a forradalom) által. A vers műfaja rapszódia. Az erős érzelmi hevület magyarázhatja azt, hogy gyakran ellentmondásba kerül önmagával, illetve erős konnotációval rendelkező képeket próbál újraértelmezni. Így például a Bábel tornya, mely a kultúrtörténetben a káosz és zűrzavar kelléke, Vörösmartynál pozitív példa lesz. A vers felépítését, szerkezeti lüktetését a költői kérdések biztosítják, melyek jelzik a többszöri nekifutást, a problémával való viaskodást.

Az emberek 1846 című költemény szervezője, a refrén az egyik legősibb formateremtő elv a költészetben. Az ismétlés sajátos változata. Általában kétféle módon épülhet be a költeménybe: az első lehetőséget Poe A holló című költeménye példázza, amikor a költő utólagos magyarázata szerint (A műalkotás filozófiája) a refrénre mint kiindulópontra épül a vers. Vörösmarty refrénjének más a funkciója: a költő világképéből, emberfelfogásából, Az emberek belső logikájából következik a ”nincsen remény„. A vers hét nekifutás, hét kísérlet arra, hogy megértse és fölfejtse ember és világ, ember és történelem, ember és ember antitézisét. Mindegyik kísérlet a refrén reménytelenségébe torkollik.

Az első versszakban, a felütésben elhatárolódik a szubjektív lírától, s önmagát, mint kinyilatkoztatást, mint megfellebbezhetetlen törvényt nyilvánítja ki. Ennek tartalmába, végérvényes igazságába belerendül a természet, megbomlik a természet látszólagos harmóniája. Itt jelentkezik először az érett Vörösmarty sajátos képalkotása: olyan víziót tár elénk, melyet vizuálisan már nem tudunk követni. (Ennek kibontására épül majd az Előszó és A vén cigány.) Az emberi törekvés reménytelenségét a törvény ellenében három fogalom jelzi: szellem, bűn, erény. A denotáció szintjén két pozitív és egy negatív értelmi tartomány. A szellem az ész békés alkotómunkájára utal (lásd: Gondolatok a könyvtárban). Az erény Kölcsey óta (Parainesis) a tett gyakorlatát, a hazafias cselekvést jelenti. A bűn itt a reformokat megtorpedózó, érvénytelenítő forradalomra utal.

A 2. strófa az atyák és törvények beláthatatlanul hosszú kora, melyet a Genezistől kezdve a káini ősbűn folytonossága jelez.

A 3. versszak a dinasztikus háborúk, a francia forradalom és Napóleon kora.

A 4. strófa a XIX. század békés évtizedei, a költő jelenkora. A béke Vörösmarty költészetében pozitív jelentésű szó. Most azonban föloldhatatlan ellentmondások szülötte. A költő Thomas Robert Malthus (1766-1834) tanait emelte be költeményébe. A róla elnevezett tan megalkotója 1798-ban jelentette meg a Tanulmány a népesedés törvényeiről című munkáját. Alaptétele, hogy a népesség gyorsabban - mértani arányban - szaporodik, mint ahogy az élelmiszerek mennyisége, - hiszen az számtani arányban növekszik. Így a népesség egy részének el kell pusztulnia. Az egyensúlyt az állítja helyre, hogy a népesség szaporodásának akadályai vannak: pozitív vagy tényleges akadályok: háború, betegségek, járványok; preventív vagy megelőző akadályok: a nemzéstől való megtartóztatás. Malthus az erkölcsös önmegtartóztatásban látja a tömegnyomor egyetlen ellenszerét. Az indoklásban azonban eltér az angol szerző statisztikai érvelésétől, hazai és politikai magyarázatot ad. A reformországgyűlésen liberális politikusaink fölismerték, hogy a legfontosabb kérdés a jobbágy szabad birtokhoz juttatása.

Ez a gondolat vezet át az ötödik strófához. Vörösmarty érvelése Széchenyi Hitel című művét idézi: ”Már ez mért van így - s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene„. Az ötödik strófa tehát a reformkor legfontosabb problémáját idézi fel a költő hazai jelenét bemutatva.

A 6. strófa elkeseredettségének hátterében a galíciai események állnak. 1846. február közepén Krakkóban - mely akkor még szabad város volt - lengyel hazafiak felkelést szerveztek. Okulva az 1830. évi szabadságharc hibájából, szabadságot ígértek a jobbágyságnak, kihirdették a feudális szolgáltatások eltörlését, összekapcsolták a nemzeti függetlenség ügyét a társadalmi igazságtevéssel. A mozgalom azonban véres kudarcba fulladt. Galícia lengyel és ukrán jobbágyai földesuraik ellen fordultak, mészárlás folyt, a parasztok szekérszám szállították a hullákat az osztrák hatóságoknak. Metternich aztán leszámolt a parasztokkal is, az utolsó szabad lengyel földet is bekapcsolta a birodalomba. A magyar közvéleményt mélyen megrázták az események, az egész reformkori küzdelem negatív kifutású lehetőségét látták benne. A strófa természetesen az aktuális eseményen túl általános érvénnyel fogalmazza meg az ész és akarat egymást érvénytelenítő voltát, illetve a kettő összekapcsolódásának tragikus lehetőségét. A strófa zárlata a teremtés pillanatáig, a Genezisig vezeti vissza az ember tragikumát. Az embert a teremtés pillanatában elhibázott lénynek tartja, anyag és szellem antagonisztikus (=kibékíthetetlen) ellentéte eleve kijelöli az ember számára létezésének tragikumát.

A 7. versszak a Biblia után a görög mitológiához nyúl vissza, hogy példázza a romantikus antropológiát, a kadmosz mítoszt idézi föl, a sárkányfogból vetett embereket. Hozzákapcsolja az első versszakban már megidézett Káin-történetet is. Az ontológiai (=lételméleti) és antropológiai ellentétet Vörösmarty most nem oldja fel a küzdés és remény gesztusával, sőt a refrén megismétlésével nyomatékosítja azt. (Elemzésünk Lukácsy Sándor: Az emberek című értelmezése alapján történt.)

Az Országháza 1846 címe egyszerre jelenti az országgyűlés épületét, s mint metonímia, a benne megforduló, gyűlésező embereket. A vers második felében megjelenő allegorikus anyakép, mely a hazát prezentálja, a reformkori romantika egyik jellegzetes költői megoldása, s a hazájában hontalanná lett nemzetet jelképezi. A költemény erőteljesen felhívó (konatív) jellegét a rövid sorok, a lüktető dallam, az anaforikus szerkezet biztosítja.

Költészete ez időben is sokszínű: humoros zsánerképeket (Laboda kedve, Petike) és rövid elbeszélő költeményeket (Kemény Simon, A túlvilági kép) is írt, közülük a legszebb finom lélekrajzával a Szép Ilonka 1833. Megható emlékezés 1834-ben meghalt édesanyjáról A szegény asszony könyve 1847.

Szerelmi líráját előbb homályos élmények (Idához, Késő vágy, Éj és csillag), 1842-től a Csajághy Laura iránti szerelem ihlették (A szomjú, Laurához). A Laura-versekből kiemelkedik a romantikus képalkotással és ellentételezéssel felépített Ábránd és A merengőhöz, amely élettapasztalatokból fakadó bölcsességet sugalmaz.

Drámáiban eleinte a francia romantika végletes szenvedélyeket és helyzeteket ábrázoló iránya érvényesült (Vérnász, 1833; Marót bán, 1838), később történelmünk sokoldalú ábrázolásának igénye (Czillei és a Hunyadiak, 1844). Korfestő vígjátékot is írt (A fátyol titkai, 1834).

Kitűnő Shakespeare-fordításokat készített (Julius Caesar, 1839; Lear király, 1854).

Utolsó éveinek kevés lírai alkotása közül kiemelkedik az Előszó 1850 és A vén cigány 1854. Az előbbiben kozmikus képekben érzékelteti a forradalmat megelőző várakozás és a tragikus bukás hangulatát. A kozmikus látás eget-poklot és az emberiség mitikus történetét idéző víziókban jelenik meg A vén cigányban, utolsó befejezett költeményében, mely azonban egy jobb jövő ígéretével, a béke új világának képével zárul.

Az Emlékkönyvbe 1849 tanúsága szerint Vörösmarty a szabadságharc bukását a romantika tragikus világképe bekövetkezteként élte meg. Az emberek víziója vált valóra, az ellentétek és ellentmondások föloldhatatlanok maradtak. A válsághelyzetbe került Vörösmarty személyes felelősséget érzett a bukás miatt; az előrelátott végzet realizálódott a történelemben. A sötét eszméket már előre megjósolta, s a mélypontból nem nyílt perspektíva, csak annak tudatosulása történt meg. A nemzet pusztulása a természet és történelem tragikus iróniájaként mutatkozott meg az emberi törekvések fölött. A ‘nincsen remény’ beigazolódott, s Vörösmarty megtiltotta gyermekei számára, hogy elmondják a Szózatot.

Az Előszó 1850-51 tele címének konkrét jelentése arra utal, hogy Vörösmarty a verset az 1845-ben írt Három rege című munkája újrakiadása elé szánta, s a művet Batthyány Emmának, a miniszterelnök lányának ajánlotta. Átvitt értelemben bevezető, előszó a vers ember és világ tragikumának ábrázolásához és megértéséhez.

A rapszódia az évszak-metaforika konvenciójára épül, s az utolsó egység kivételével nem is értelmezi át a hozzájuk kapcsolódó másodlagos jelentést. Mégis felidézi a konkrét történelmi eseményeket, filozofikussá, történetbölcseletivé teszi a verset. Történeti értelemben a tavasz - múlt₁ - reformkor a harmónia világa, melyben feloldódnak a romantika nagy ellentétei, az ész és a szív, a kéz és a szellem, és ennek eredményeként a céltudatos emberi munka képesnek tűnik az emberüdv megvalósítására. Ember és világ harmóniáját jelzi a zöld ág, mely egyszerre utal a tavaszra és ember, világ, Isten megbékélésére. A nyár - múlt₂ - a szabadságharc, ill. annak leverése. Képi szinten a nyár nincs jelen, csak a mű belső logikájából következik a beteljesülés, a csúcspont. A beteljesülést illetve az ezt megelőző feszült állapotot hitelesíthetné, igenelhetné a várt szózat, kinyilatkoztatás. Ennek tartalmára csak következtethetünk, illetve a vész leírásából értesülhetünk. A szó, az ige nem hitelesítette tehát az emberüdvöt, nem oldotta fel ember és világ, ember és természet ellentétét. Ahogy a remény egyetemes volt - mint jelezte azt a Noé-kép - úgy a pusztulás is egyetemes, oly mérvű, melynek képeit - Lukácsy Sándor szavaival - vizuálisan már nem tudunk követni, hiába allegorikusan megjelenített a vész alakja. Bár az évszak metaforika szervezi a verset, nem csupán a nyár, de az ősz képe is hiányzik. Világképi szinten ez azzal magyarázható, hogy elmaradt az emberi törekvések összegzése, számvetése, eredménye és termése, illetve magát a pusztulást, az elmúlást azonosíthatjuk az ősszel, hiszen az évszak konnotációja ezt az értelmezési lehetőséget is magába foglalja.

A tél - jelen - önkényuralom, megtorlás komplex képében együtt van jelen a romantikus világkép három legfontosabb összetevője: Isten, természet, ember. A szervezőkép az ‘ősz’, ‘megőszül’ kifejezés, s a fehér színt vonatkoztatja, bontja ki. Ismételten a teremtés pillanatáig vezeti vissza ember és világ tragikumát, magyarázatot adva, de nem fölmentve a jelen történéseit. Vörösmarty antropológiájának legjellemzőbb vonása a descartes-i dualizmus feloldhatatlan ellentéte.

A tavasz - jövő metaforában, természeti szinten, a szervezőelv logikájából következően is körforgásról van szó. A megjelenített természet azonban a maga attribútumaival (hermafrodita szajha) a természet tragikus iróniáját jelzi az emberi világ, az emberi törekvésekkel szemben, mely folytathatatlan, lezárt és hiábavaló.

A rapszódia verselése a drámaiságnak megfelelően jambikus tízes.

A vén cigány 1854 címadó alakja az ötvenes évek költészetében gyakran fordul elő mint a sírva vigadás jelképe, illetve az erre való alkalom megteremtője. Közérzetet jelöl tehát alakja, s a vers műfaja ebben az értelmezésben: zsánerképbe oltott dal. A muzsikus cigány azonban a költő és a költészet egyik archetípusa, s ily módon Vörösmarty a költészet lehetőségeivel, feladatával vet számot, s a vers ars poetica érvényűvé válik. Ugyanakkor önmegszólításról van szó, a lírai én meghasonlásáról, kettészakadásáról, önmagával folytatott vitájáról. Az önmegszólítás mint versforma, mindig válság következménye. Vörösmarty esetében rendkívül összetett, egymásba fonódott jelenségről van szó: magánéletbeli, nemzeti, világtörténelmi, filozófiai és antropológiai válságokról. A költemény tehát ennek a krízisnek a tárgyiasítása, általánosítása.

Babits A férfi Vörösmarty című tanulmányában az őrült elme versének nevezte A vén cigányt. A költő valóban a költészet határáig jut el, a romantikus líra lehetőségeinek végpontjáig. Ez a végpont jelentkezik abban, hogy a vers 40 %-a refrén, ellentmondva Poe refrénértelmezésének, mindenféle poétikai szabálynak. A redundancia (=elvárhatóság) magas foka miatt különösen erőteljes hangsúlyt kap a záró strófában a refrén megváltoztatása. Másrészt, különösen a 2. és 3. strófában az egymásra következő sorok között olyan hatalmas az asszociációtávolság, hogy csupán a vers egészének világképe, gondolati dinamizmusa képes egységben tartani a strófát.

A 2. és 3. strófa 5. és 6. sora konkrét történelmi utalást tartalmaz. A 2. versszakban a szabadságharc bukására utal, a 3. versszakban pedig a kor világháborújára. A sorok azonban történeti aktualizálás nélkül is beleilleszthetők a mű világába, az első esetben szándék és megvalósulás antitéziséről van szó, a második esetben Isten és teremtett világ tragikus ellentétéről.

A vén cigány Vörösmarty világképének összegzője. A 4., 5., 6. versszak a tragikus világlátás legfontosabb mozzanatait és motívumait foglalja magába. Vörösmarty itt is a történelem előtti időkig nyúl vissza, hogy magyarázatot leljen a jelen problémáira. Az antik és keresztény mitológiai utalások a teremtés elhibázottságára hívják fel a figyelmet, az emberi bűn és bűnhődés folyamatosságára a történelemben, ezzel igazolja Vörösmarty az első strófa szentenciáját: ”Mindig így volt e világi élet...".

A vers gondolati íve ellentétes az Előszóéval, de közösségüket mutatják az azonos motívumok. Az Előszóban az ünnep, a harmónia világától jutottunk el a tragikus iróniáig. A vén cigányban a tragikumtól a jövőbe kitolt lehetséges ünnep eljöveteléig. Az ünnephez mindkét alkalommal a Noé-képzet társul, előrevetítve egy ember nélküli illetve emberen túli világ harmóniáját.

Már a cím is jelzi, hogy a vers egyúttal számvetés a költő feladatával, a költészet lehetőségeivel is. Az első hat versszak azt a felfogást tükrözi, mely szerint a költészetnek a világ kaotikus, artikulálatlan mivoltát kell tükröznie. Nem artikulálni, hanem együtt lélegezni, együtt dobbanni a világgal. Hat versszakon keresztül a vers képalkotása ezt tükrözi a merész asszociációkban, a vizuálisan követhetetlen látomásos képekben. A vers legfontosabb szervezőelve a romantika esztétikájának megfelelően a zeneiség lesz, utalva egyúttal a címre is. Vörösmarty túl akar lépni a denotáció és a konnotáció költői nyelven megfogalmazott konvencionális viszonyán, s a szöveget, a szót - a zene mintájára - az abszolút konnotáció felé igyekszik elmozdítani. Az utolsó versszak a költészet újabb lehetőségét fogalmazza meg. A költő feladata nem az artikulálatlannal való együtthangzás, hanem a csönddel való tiltakozás. S majd a béke és harmónia világában - a világ gondjával immár nem törődve - megszólalni újra.