Vörösmarty Mihály (1800-1855)

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
(Első ének 1-4.sor)

A tehetetlen kor jött el, puhaságra-serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
(Első ének 11-12. sor)

Álom, álom, édes álom!

Altass engem, légy halálom,
Légy halála életemnek,
S élte haldokló szivemnek.
(4. vsz.)

Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
(1-2. sor)

Túl a mezőn, túl a hazán,
S a part fölött, a nagy Dunán

Ki népe zajlik ott?

Föl Endre! Béla! föl magyar!
Ellenhad az, mely vészt akar,

Ellenség zajlik ott.

(1. vsz.)

Teremt-e isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,

Ha mink is elfogyánk?

(4. vsz. 4-6. sor)

"Legszentebb vallás a haza s emberiség."
(4. sor)

Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
a dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
(Csongor, I. felv.)

Álom, álom, édes álom.
Ah, csak most ne légy halálom.
(Csongor, I. felv.)

"Sík mezőben hármas út,
Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut."
(Ilma, I. felv.)

Tévedések hármas úta,
Útam itt ez volna hát,
(Csongor, II. felv.)

A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
(Csongor, II. felv.)

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
(Éj, V. felv.)

S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
(Éj, V. felv.)

Az ember lőn, és folytatja faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
(Éj, V. felv.)

Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
(Éj, V. felv.)

Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
(Éj, V. felv)

Háboríthatatlanúl
Így fogunk mi csendben élni
S a bajoktól messze lenni;
Hagyd virágzó ajkaidnak
Rám omolni csókjait,
És fogadd el ajkaimnak
Szívből áradt válaszit.
Megzavarhatatlanúl
Így fogunk mi kéjben élni
S a világgal nem cserélni.
(Tünde, V. felv.)

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
(V. felv.)

Szép vagy, o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,

Téridet országos négy folyam árja szegi;

Ám természettől mindez lelketlen ajándék:

Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt:
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
(3.; 7. vsz.)

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
(3.; 8. vsz. 1-4. sor)

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, ó magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
(2. vsz.)

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek

S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

(1-2. sor)

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

(13-14. sor)

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod a beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
(1. vsz.)

Állj közénk, és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
(14. vsz. 5-6. sor)

Szobor vagyok, de fáj minden tagom;
(1.sor)

Minden ember legyen ember

És magyar,

(11. vsz. 1-2. sor)

Ha férfi-lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvősségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt;

Gondold meg és igyál:
örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
(1. vsz.)

Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
(1-4. sor)

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalul, festett egekbe néz.
(9-12. sor)

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell a embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;

Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

(1. vsz.)

Országok rongya! könyvtár a neved.

De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
(41-46. sor)

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton. nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
(80-91. sor)

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!
(107-122. sor)

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könnyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény:
Nincsen remény!
(1. vsz.)

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rossz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcú lény!
Nincsen remény!
(6. vsz.)

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
(7. vsz.)

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rossz gazdája.
(1. vsz. 1-7. sor)

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.
(2. vsz. 22-26. sor)

Görgeinek híják a silány gazembert,
Ki e hazát eladta cudarúl.
Kergesse őt az istennek haragja
a síron innen és a síron túl.
(1. vsz.)

Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.
(2. vsz.)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember, mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordult a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
(1.vsz.)

Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
(2. vsz. 24-31. sor)

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjúságot hazud:
Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
(3. vsz)

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
(1. vsz.)

És keményen, mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése -
(2. vsz. 5-6. sor)

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon;
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor húzd meg újra a vonót,
És derüljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
(7. vsz.)

Fogytán van napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs, ahová tennéd.
(1-4. sor)