Ottlik Géza (1912-1990)

Budapesten született 1912. május 9-én.

Magyar irodalmi arcképcsarnok

Apja belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás, akit másfél éves korában elveszített.

1923-26-ban a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-29-ben a budai katonai főreáliskola hallgatója. A katonaiskola műveiben magánmitológiájának meghatározó színhelye. Érettségi után beiratkozott a budapesti egyetem matematika- fizika szakára, Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt.

Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Egyetemi hallgatóként az Új Nemzedék munkatársa, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését.

A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett (többek között Vas Istvánt). A háború befejezésekor a magyar szellemi élet megújítását tervezte, a Nyugat hagyományait folytatva. 1945-46-ban a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított, és hangjátékot is írt (A Valencia-rejtély). 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub titkára.

Az Iskola a határon című regényének 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától. A dogmatikus irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. A kitelepítéstől csak az írószövetség közbenjárása mentette meg. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, mikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre a Magyar Csillag. Nagyobb mértékben írta újra az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg. Alkotói módszeréhez tartozott, hogy műveit évtizedeken át csiszolgatta.

1960 őszén Ottlikot kitűnő fordításaiért az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új. Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, amely az Iskola a határon ikerdarabjaként készült, a Lengyel Péter gondozásában megjelent Buda, alkotás-lélektani érdekessége és kiváló részértékei ellenére sem éri el a korábbi regény színvonalát. 1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-díjat, 199o-ben Örkény-díjat kapott.

1990. október 9-én Budapesten halt meg.

Írásmódjára kezdetben Kosztolányi és Márai, valamint André Gide volt a legnagyobb hatással; Kosztolányit élete végéig mesterének vallotta. A 30-as évek végén, 40-es évek elején írt elbeszéléseiben alakult ki sajátos írói látása és technikája: az élet és a művészet, a tényleges és a kitalált felcserélhetőségének s egymással való helyettesítésének, a nézőpontok és értékrendek különbözőségéről fakadó viszonylagosságnak, az értelmezés és újraértelmezés állandóan ismétlődő kényszerének s végül az események szeszélyes időrendje és a példázatszerű alapgondolat közötti feszültségnek megélése és érzékeltetése. Ottlik számára a központi problémát az Iskola a határon nyitó fejezetének címe így fogalmazta meg: Az elbeszélés nehézségei.

A Hajnali háztetők két festő és szerelmeik története; vonzások és taszítások erőterében alakul sorsuk, melynek nincs semmi tanulsága, vagy ha mégis volna, megfejthetetlen. Fikció minden: nincs érdemi különbség aközött, ami megtörtént és ami megtörténhet. Az Iskola a határon katonaiskolája az ország nyugati határán van, s őrzi a vár hajdani védőinek történelmi példáját. Növendékei ismételten határhelyzetbe kerülnek, állandó választási kényszerben élnek: az autonómia, szolidaritás és a behódolás, a nyájszellem értékei között kell választaniuk. Tudatosítaniuk kell, hogy az egyén magára van utalva, a külső kiszolgáltatottságot csakis a belső függetlenség ellensúlyozhatja valamennyire. Nincs igazság és törvény, csak kifürkészhetetlen gondviselés van; embernek maradni az embertelenségben: olyan kegyelmi állapot, amelynek természetéről semmit sem tudhatunk. A bizonytalanságot fokozza, hogy nem egy, hanem két elbeszélője van a regénynek; az események különböző nézőpontból előadva más és más, olykor egymást kizáró megvilágítást nyernek.

A Buda föltételezi az Iskola a határon ismeretét. Szereplői részben ugyanazok; Ottlik a korábbi regény időkereteit mindkét irányban meghosszabbítja. Ugyanakkor hiányzik belőle az Iskola a határon áttekinthető rendje; csak az eleje és a vége van rögzítve, a közbülső részek sorrendje majdnem tetszőleges. A regény önéletrajzi elbeszélője csak akkor szüntetheti be tevékenységét, ha az író élete megszakad - élet és művészi alkotás tökéletes összefonódását teremtve meg ezzel. Ottlikot olyan szerzők vallják mesterüknek, mint Tandori Dezső és Esterházy Péter.

Az ő nyomán 'tudjuk', hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül...” (Esterházy Péter)

Az Iskola a határon-nak egy első változatát megírtam 1948-49-ben, mégis visszavettem, már majdnem a nyomdából. Túl vázlatos volt, nem jó. Amellett nem láttam volna sok értelmét elkezdeni egy hosszabb publikációs tervet egy ilyen első kötettel, amit nem tudok folytatni. Tíz év múlva aztán kénytelen voltam összesűríteni egy regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna meg.” (Beszélgetés...; Próza) Az írónak - így az Iskola... előtt megjelent - novellásköteteiben már olvashatók a mű kulcsjelenetei (Apagyi, Halász Petár), és a visszatérő azonos szereplők, a színhely- és motívum-analógiák posztumusz regényéig, a Budáig (1993) mutatják: Ottlik arra törekedett, hogy teljes életműve kerek egésszé váljon: „A modern regényíró ... behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő életműve összefüggő egész - önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében.” (Hosszú beszélgetés...; Próza).

A mű kétségkívül önéletrajzi vonatkozású; de míg a köztudat szerint az író alteregója Both, Medvéé pedig az „eszményeihez öntudatlanul hű” (Illyés) Örley István, Ottlik ennek ellentmond a Prózában: „semmi hasonlóság nincs köztük. Semmi, egy-két megtévesztő külső körülményen kívül. Örley szintén leszerelt, s a háború végén bujkált, mint Medve. Viszont Both Benedeknek adtam kölcsön Örley tulajdonságaiból: a Medve Gáborénál nagyobb realitásérzékéből, a környezetbe való jobb beilleszkedő képességéből, szóval István józanabb, bölcsebb lényéből egy adagot.

Az „összesűrítés” következményeként többértelmű, többféle magyarázatú, sokszólamú-soksíkú regény született. Műfaji változatát minősítették (önéletrajzi emlékidéző) kamasz- vagy fejlődésregénynek, példázatszerű nevelési regénynek; Tandori Dezső véleménye szerint „kevésbé életrecept, mint inkább érzékenység-iskola ez a líraiságában is markáns prózának megmaradó, ám semmiképpen sem nevelődési regény.

Az összetett elbeszélői helyzetet Medve fiktív kézirat formájú önelemző visszatekintése, és az elsődleges narrátor, Both ehhez fűzött kiegészítése, pontosítása eredményezi; polemizálása volt diáktársával („Valami célja volt ezzel a ferdítéssel”). Kezdetben váltakozva, szinte párbeszédszerűen ’vitáznak’ - Medve pontos ’idézése’ viszont mindössze négy fejezet -, aztán Bébé nemcsak átveszi a narrációt, de Medve belső világát is analizálja. Így a külső-belső nézőpontok is folyamatosan váltakoznak, s ők maguk is több nézőpontból látnak (’tízezer lelkük’ van). „A kétféle nézőpont nem kiegészíti, hanem hitelteleníti egymást”, Ottlik „szembeállítja az elbeszélőket” (Szegedy-Maszák Mihály), mert egyetlen, még tudatosan hitelességre törekvő múltidézés, sőt: történetmesélés sem lehet maradéktalanul pontos.

Medve egyes szám harmadik személyben (magát M.-nek nevezve), kívülről - és ezzel az eltávolító módszerrel eleve általánosítva - fogalmaz. (Egyetlen, szó szerint idézett első személyű vallomása: összegzése 1942-ből, az utolsó fejezetben.) Az ő szólama hangsúlyozottan ’szépírói’; (halála után kézbesített) alkotása megformált és lezárt. Bébé ugyan első személyben ír, világosabban, egyértelműbben fogalmaz, nyitottan, a múltat a jelenből értelmezve - „Ezt sem felejtettem el a mai napig” -, de ő maga is átéli a pontos kifejezés lehetetlenségét. („Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom”; „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.”) És lehetetlen különbségeket tenni, súlyozni is: „Nem tudom biztonsággal kiválasztani, hogy melyik a döntően szükséges részlet, és melyik az elhagyható.

A történetmondás technikai nehézsége, az események megismertetésének gondja maga is a mű egyik alaprétege, a kommunikáció problematikussága pedig kulcsmotívum - „néma gyereknek anyja sem érti...” - és egyben kiindulási pont. Mivel a volt cőgerek foszlányokból, már egy-egy mordulásból (jelentésrétegek sorát megkülönböztetve) értik egymást, közös múltjuk felidézésével a mű azt is vizsgálja: hogyan jutottak el a mögöttes érzelmi tartalmak szavak nélküli megértéséig, a hazugság meggyűlöléséig, egész létüket meghatározó életfelfogásuk kialakulásáig - bár mindezt nehéz „megmagyarázni egy idegennek. A dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét. Sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt. A világ hülye valószínűtlenségét”. („Mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított bennünket a neveltetésünk ...Akivel ezt meg akarnám értetni, annak végig kellene élnie velünk együtt tízéves korunktól fogva az egész katonaiskolai életünket.”)

Nemcsak a nézőpontok és a megközelítési módok váltakoznak, az időszerkezet is bonyolult. Az apropó Szeredy és Both - látszólag a mű keretének induló - találkozása 1957-ben, innen következik egy rövid visszapillantás az 1944-es kémtörténet kezdetére, hogy aztán az elbeszélő visszanyúljon minden későbbi történés kiindulási pontjáig: mert minden akkor, ott és „úgy kezdődött, ahogy Medve kézirata”: 1923. szeptember 3-án, a határszéli kisvárosban, a hét másodéves újonc katonaiskolába kerülésének napján. (A Lukács-uszoda és Nagyvárad helyszínmegjelölése után Kőszeg neve ugyan nem, de utalások sora elhangzik pl. az 1532-es ostromról; a 'keret' nem tér vissza a befejezésre (csak a víz-motívum): az alreálos éveiket lezáró mohácsi hajóúton fejeződik be a történet, a csillagos ég alatt, utolsó cigarettájuk közös elszívásával.)

A történetmondás nem kronologikus a retrospekcióban sem („Történhetett jóval előbb is. ... Ámbár lehet, hogy ez nem aznap volt. Talán hetekkel később. Vagy egy másik évben”; „Mint meghódított birodalmat, nyeglén járom széltében-hosszában a letelt időt”). Az „életet nem folyamatában” és „nem folyamatosnak” (Szegedy-Maszák Mihály) ábrázolja, az emlékezés (és az értelmező elemzés) mechanizmusa, körkörössége működik, váltakoznak és egymásra rakódnak a síkok. Az átélt, önállósuló belső tartam nemcsak az időrendet, de az elbeszélés ritmusát, tempóját is meghatározza. A mű tematikus szerkezetében az idő maga is témává válik: „Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket ... mindez s még sok más is, amit majd el kell mondanom, egyszerre volt érvényes, egy időben ... mégis, ha nem az időrend egymásutánjában mondom el a történteket, az elbeszélés menete, amely amúgy is hajlamos önkényes értelmezések felé terelődni, kikerülhetetlenül hamis hangsúlyok, egyoldalú szempontok, esetleges, torz, részleges nézőszögek belekeverésével rendezi el az anyagot; mert valamilyen ... rend mindig ráerőszakolja magát a rendezetlen dolgokra; s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még ismeretlen, valódibb rendjét.

Az iskolában megélt idő maga is az átélt tartam: „... a természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy éreztük, hogy egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk mögött a nemrég múlt eseményeket... Tulajdonképpen csak kétféle napunk volt, Schulze-nap és Bognár-nap. A létezésnek ezt a tovább már alig leegyszerűsíthető ütemét néha megzökkentette a vasárnapi és ünnepi szolgálatnak a hétköznapitól független beosztása...”; „csak rakódnak bennünk a napok, az órák, a percek: nincs más cselekménye az életünknek.

A teljes részletességgel visszaidéződő első három nap, illetve a kiemelten fontos első három (kiképzési) hónap elbeszélése mellett - „amíg múlt velünk, olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat” - a következő évekből csak néhány mozzanat idéződik fel. Az életükre döntő hatású ’katonaiskolai három év’ együtt pedig „egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére.” („Hogy a mohácsi hajóúton miért éreztem azt a szívem mélyén, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ami van: ehhez nem elég, ami történt ... hanem kell hozzá az előttevaló gyerekkorból tíz naptári esztendőnek a körülbelül negyvenezer felnőttkori év tartalmával felérő anyaga”, Buda.)

Bonyolítja a szerkezetet és a lassúság képzetét erősíti Ottlik jellemző módszere: ugyanazokat a mozzanatokat, többször visszatérve, többféleképpen jeleníti meg, gyakran külső és belső nézőpontból is. Először röviden említi, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán (szó szerinti ismétléssel vagy variáltan, új elemekkel bővítve) ismét nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az ezekről eszébe jutottakkal folytatva halad tovább. Az előre-és hátrautalások rendszerében olyan események köré szerveződik a mű, melyek egyrészt meghatározók akkori helyzetük kiismerésében, életük alakulásában, másrészt támpontot adhatnak későbbi tetteik, magatartásformáik megértéséhez. (Bébé említi, hogy Medve egyszer meg merte húzni a vészféket - maga az ’elkövető’, belső nézőpontból, 9 fejezettel később részletezi a jelenetet; Formes cipőjének leparancsolási esete harmadszorra kerekedik ki - ez első találkozásuk Merényivel, és később az is megvilágosodik, miért fontos egyáltalán új bakancs szerzése; apró ’műhibaként’ először Marcell főhadnagy ejti ki Öttevényi nevét, amiről Jaks Kálmán 1944-es szerepe és még akkor is tartó némasága (majd ezer más) idéződik fel, s csak 3 fejezettel később fejtegeti a körülményeket, okokat és következményeket: a panasztételt és a kiközösítés eseménysorát.)

Jellegzetes a motivikusság, gyakran szimbólumértékű képekkel: ilyen a csillag-toposz és a „híres, már-már eposzi, egyben kegyelmi hóesés”, valamint, ennek ellentéteként, „az Inferno képzetéhez társuló” sár. (Balassa Péter) (A „hó-motívum ellenpárjai ... melyek persze egymást feltételezve alkotnak kozmoszt: a köd, az eső, a szél meg a sár, ... mindig az időrend megbomlásával társulnak.”) „Innen, a legmélyebb bugyorból 'szokott' azután Ottlik a nagy epikusokhoz méltó ívet bejárni a csillagos égig...” (Balassa Péter). (Az Iskola... szerkezeti felépítése, ívelése - a Pokoltól a Tisztítótűzön keresztül felfelé... - az Isteni Színjátékot idézi. Összehasonlítani más kamasz-tematikájú alkotásokkal szokták - Proust, Alain-Fournier, Martin du Gard, Cocteau, Larbaud, Golding stb. műveivel -, leggyakrabban (az azonos helyszín és a motívumrokonság miatt) Musil Törless iskolaévei című regényével.)

A mű külső, első rétege a katonaiskolai gépezet működésének bemutatása. Az eszményített gyerekkorból, a rendezettnek elfogadott külvilágból („a kényeztető és elfogult anyai szeretet után”) egy pillanat alatt egy idegen, zárt, kibírhatatlannak tűnő világba, durva környezetbe kerülnek a ’nebulók’, a félelem atmoszférájába. („Akkor reggel még tudtam a világ rendjét, és értettem az egész életet; csak estefelé kezdtem először nem érteni” - „Ezzel kezdődött életünk igazi zűrzavara ... most aztán olyan sűrű köd szállt le - igaza van Medvének -, hogy ettől fogva minden összezavarodott; s napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam a saját orromat. De ez már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam.”)

A kiképző tiszthelyettesek megfélemlítő, feltétlen engedelmességet követelő viselkedésmódja - Bognár „néha-néha neki is ment valamelyikünknek...” - csak része a mechanizmusnak: ezt igazolják a levélfelbontások, a jól bejáratott kihallgatási módszerek - „egy hibátlan mintára ismer rá az ember” -, a jelentések előtti főpróbák (a gyerekeknek nincs is lehetősége az igazságszerzésre). A működtetők összetartoznak - a kiképzőktől a tanárokon keresztül a parancsnokig -, és őrzik az iskola tekintélyét, hírnevét. (A frissen érkezett gyerekek legelőször látványos, megkülönböztető (főleg külső) vonások alapján jegyzik meg az új arcokat; ezek a minősítések ismétlődnek, szinte állandó jelzőként: a nikotintól sárgabajszos, Vas megyei tájszólású Bognár tiszthelyettes; a szelíd, szőke, jóindulatú Marcell főhadnagy (magyartanár), a répavörös orrú Dancsó őrnagy (algebra) stb.; valamint a veszedelmes Monsignor Hanák az édeskés modorával és az őszülő halántékú, jóvágású Kovách Garibaldi ezredes, az iskolaparancsnok.)

A fegyelemszilárdító tiszthelyettesek - akik „olyan hangon s olyan hangsúllyal beszélnek, mintha a világ hülyéi lennénk, kétbalkezes, ügyefogyott, bamba tökfilkók” - az egész társaságot büntetik, így aztán az esetleges árulkodót, feljelentőt, panaszra jelentkezőt mindenféle ürüggyel leckéztetik (pokrócozzák, kilógatják) maguk a gyerekek is. („Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem.”)

A látszólagos eseménytelenség (napi- és hetirend, csukló, zárt rendben menetelés, gyakorlat, betegség) teljesen kitölti mindennapjaikat, s a tetejében állandóan figyelni kell minden rezzenésre, mert bármi veszélyforrás lehet. (A tanórák nyújtják leginkább a nyugalom pillanatait - „Civil iskolás koromban igazán nem hittem volna, hogy ilyen derűs, szinte boldog hangulata lehet a tanóráknak” -, bár a figyelmetlenség ekkor is okozhat bajt (l. a Medve zsíros tanszerládájára tenyerelő Ernst alezredes esetét).

Újak a társak: Medve szemének barnasága bizalommal tölti el Bébét, hálótermi tömpe orrú szomszédja jóindulatú gyereknek látszik (ő a „csöndes, béketűrő” Szeredy). Figyeli a többieket, később neveket társít a jelzőkhöz, így alakulnak ki az epitheton ornansok: a sűrű szemöldökű fiú lesz Formes, a szeplős, puha: Orbán Elemér; a baltafejű: Homola. (Később már „álmosszemű, gúnyos-hideg arcú” Merényiről beszél; Czakó zömök, cigányképű; Drágh (az osztályelső) komoly, szigorú, barna képű; Zsoldos „vidéki színész képű” stb.; Bébének különösen ellenszenves a „rossz arcú, himlőhelyes, nyiszlett kis Varjú” és az „undok kis szűz Tóth”.)

Az itt használatos nyelv szintén ismeretlen (és civilek számára lefordíthatatlan), mert „más neve volt a legközönségesebb tárgyaknak is”; később az elsajátított új szókincs, „a nemi élet és az emésztés köréből vett fél tucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket...”. Sajátságos, „önálló érvényű, mással nem helyettesíthető kifejezésmód”, kommunikáció is működik: vigyorgás, lökés, ülepen rúgás - rengeteg érzelmi árnyalattal.

A kialakuló „háborgó, parttalan szürkeségben” mindig minden kezdődik elölről, s csak a vakációk ’világítótornyai’ fénylenek: „A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott fennkölt eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége s a rabság, tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.

Az eseménysor fő vonulata a felszínen a vezető klikk - a rettegett Schulze ’kegyencei’ - hatalmának és bukásának bemutatása. („Engem is megvertek, Szeredyt is. Egytől egyig beletörtünk az engedelmességbe”.) Pedig „egyenrangúak voltak mindnyájan, az újoncokat is beleértve. Semmiféle írott vagy élőszóval kimondott törvény, szabályzat nem adott semmiféle hatalmat Merényi vagy a Varjú kezébe”. (Egyébként - legyenek bár dzsentri, katonatiszti csemeték vagy árvák - a származás, anyagi helyzet nem számít közöttük, a pénztelen Jaks „legfeljebb” eladja „hat napi uzsonnakenyerét”, amikor Schulze búcsúajándékára gyűjtenek; Czakóéknál (ahol az apa tábornok, az anya grófnő) állapítja meg Bébé, hogy „az ilyesminek semmiféle jelentősége nem volt. Colalto is gróf volt, Borsa Lőrinc pedig báró, de még annyira sem vette tudomásul senki, hogy emiatt különösebben gúnyolták volna őket.”) A magukat alulértékelőkkel szemben - Medve pl. kezdetben „a világon a leggyávábbnak és legnyomorultabbnak”, Both „újszerűen gyávának” minősíti magát - ők hihetetlenül magabiztosak: „szentül hitt önmagában, ez volt a Varjú titka”. (Békén hagyják Czakót, aki „bátor gyereknek született” és az állandóan sírva fakadó Tóthot, „aki mellesleg még pimaszabb önbizalommal hitt saját nagyszerűségében, mint Merényiék”.)

A többiek nem tudnak összetartani, nem állnak ki a másik mellett, inkább struccpolitikával eltemetkeznek. Kényszerből, félelemből ezen a szinten is elárulják a barátjukat (l. Jaks és Öttevényi, Halász Petár és Bébé esete) - kialakul a látszatmorál, a mások előtti (barát- és önmegtagadó) viselkedésmód; az árulót „saját bajtársai vetik ki” (Öttevényit önfertőzőnek minősítik). A csomagokat fosztó, rabló maffia mindenki más kezdeményezését, tevékenységét megakadályozza (rádiózás, gyűjtések, írás), az alakuló kapcsolatokat nem tűrik, „összeesküvést szimatolnak” mindenütt. A félelmüket kimutatók, az őket lekenyerezni próbálók kiszolgáltatják magukat, s a bántalmazottaknak is célszerű megtanulni nevetni saját magukon, együtt a többiekkel.

A lassú változások alig vehetők észre, pedig Tóth magánakciója csak lezár egy hosszú folyamatot: a Merényiék „talpnyaló külső körén” is kívülrekedtek lassacskán megerősödnek. Amikor ugyanis a többszörös alárendeltség és kiszolgáltatottság már kezd megszokottá válni, védekezési taktikák alakulnak, észrevesznek apróbb örömöket (közös éneklés, első hó), és az adott lehetőségek között kiépítik saját világukat (kockás füzet, Mikulás-műsor; a focizásból kirekesztettek atletizálni kezdenek és eredményességük aztán újabb lehetőségeket is biztosít); egyre fontosabbá válik a belső élet, óvatos társkeresés indul, közelebb kerülnek egymáshoz. (A Merényi-kör eltávolítását - épp heten kerülnek ki - szégyellik, mert a Hanák-Tóth módszert „hazug, hamis dolognak” tartják.)

Mindez az élményi anyag - tapasztalat, megfigyelés - mindnyájuk számára egy életre meghatározó: „Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak”; „A sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad”; „Erős és szilárd tartalom ez az emberben ... a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű és csak játék”. (Mert „ha sokévi gályarabság után visszaengednek a világba: senki se csodálkozzon, hogy ott röhögve megnyersz minden evezősversenyt”, Medve, Buda)

A külső események belső következményeinek bemutatása a regény legfontosabb rétege. Ottlik nemcsak a módszereket, hanem azok hatását is vizsgálja: hogyan változik jellemük, hogyan alakulnak a kapcsolatok a felszínen és rejtetten, milyen taktikák, reakciók variálódnak. Ahogy megismerik önmagukat, társaikat és ’a világ szerkezetét’; nemcsak rombolják, de építik is személyiségüket, leküzdik félelemérzésüket („...azóta soha nem érzek pánikot sűrű ködökben, általános zűrzavarban, világfelfordulások idején, bombázott, sötét városokban és vesztes háborúkban, hanem csak zsebre vágom a kezem, és nyugodtan ácsorgok egy helyben...”).

Az ellenállás és az alkalmazkodás lehetséges variációit mutatják a magatartásformáik a nyílt lázadás változataitól (Öttevényi, Medve), a teljes értetlenségtől (a ’bundás’ Apagyi) a tökéletes azonosulással próbálkozókig (Czakó, Tóth, Drágh). Mindhárom - egyébként művész-hajlamú - főhős az álmok világába menekül (Medve a Trieszti Öbölről és a lovasról, Bébé Júlia-nagynéniről, Szeredy Barikáról álmodozik, de már a külvilág, az otthon realitása is álommá válik a drillel szembesítve). Hármuk alakulása áll az előtérben: alkatilag Szeredy a tudomásul vevő, Both az alkalmazkodó, a mindenkinél sokkal érzékenyebb Medve - „valamennyien éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát, de Medve valósággal merevgörcsöt kapott ettől az egésztől, és utána teljesen megnémult” - a szembeszegülő (aki csak piszkálja az ételt, aki a „kivert tégláról rögtön a szökésre gondol” és akinek „csüggedt pillanataiban” a „könyv különös hatalmára” van szüksége).

Bébé „megfigyelni és megismerni” akarja az „itteni szokásokat”, hízeleg, udvarol; felfelé ívelő pályáján egészen közel kerül a negatív morális pólushoz (beállhat a focicsapatba, éjjel felmehet az órához, csomagot foszt velük - Szeredyt hiába hívják!) - de „mindenből hiányzott a régi keserűség éles, tiszta íze. S az elveszett rosszkedvemmel együtt más is elhagyott. Eloszlott a köd, és nyomban romlani kezdett a látásom”. Aztán az így már-már elvesző erkölcsi érzékét nyeri vissza, főleg a kockás füzetüket szimbolikus gesztussal széttépő Medve példájának hatására.

A Bébével közös titkokat őrző, béketűrő (de élatléta és igen erős) Szeredy aktivizálódik, majd szembeszáll: teljesen szokatlan módon kiáll Both mellett és megvédi.

S míg az évek folyamán az ő passzivitásuk megszűnik, a minden képmutatástól irtózó (így eleve életképtelennek tűnő) „érthetetlen, dölyfös, csökönyös, ideges, lassú”, komplexusossá váló, lázadozó Medve önvizsgálatokat tart (erre különösen alkalmas a háromszori fogda). Öttevényi ügyéről arra a felismerésre jut, hogy bár annak kétségtelenül „igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak.” Saját szökése után, a szimbolikus senki földjéről visszatérve már tudja, hogy átlépett egy ’határt’ (a gyerekkorét), ahonnan nem fordulhat vissza - és nem megy haza az édesanyjával, „már késő”. Próbálkozik az alkalmazkodással, ügyetlenül is (l. Edelényi százados, Tóth), még néha „elveszti a fejét” (kihívja Merényit párbajra), de „a mozdulataival ... megtanult ő is gazdaságosan bánni”, és megfontoltabb, józanabb lett. („Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, ... hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. ... A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van”; ... de „fájdalmasan érezte, hogy nem tud többé tudomást nem venni erről a világról, melyben a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik...”) Bébével a kórházban arra is rádöbbennek, hogy „mennyire szeretik egymást”; végül szinte mindenkit „a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze” - Medve és Bébé majdnem egyformán fogalmaz (II. 11.; III. 25.) - „valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” Erkölcsi érzékük megőrzésével kialakul és erősödik biztonságérzetük (l. medvesapó); felismerik, hogy a „kiszolgáltatottságot a belső függetlenséggel ellensúlyozhatják.” („A mű világképében a belső függetlenség a központi érték, az erkölcsi érzék az értékhordozó”, Szegedy.-Maszák Mihály)

Ottlik „mindent rendkívülivé tud tenni” (Tandori); előadásmódjára jellemző az aprólékos hitelesség, a pontosság, a szemléletesség; valamint a felnagyítás, a pátosz és a szépítgetés teljes hiánya. „Nemcsak az előadás fölényes biztonsága meg a látszólag laza, kötetlen modor mögött a szigorúan tudatos művészi fegyelem és takarékosság fogja meg az olvasót, hanem bizonyos művészi-emberi erkölcs is.” (Rónay György)

Aligha lehet tagadni, hogy Ottlik regényében az erkölcsi érzék a keresztény hagyomány jegyében válik közösségformáló erővé. Bébé zaklatott önvizsgálata éppúgy a Bibliára utal, mint Medve Gábor végső töprengésének ez a mondata: 'A kenyér nem elég'.” (Szegedy-Maszák Mihály) Medve kéziratának talányos jeligéje (Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei; 'Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené', Szt. Pál, Róm.9:15-16) - ez egyben az 1. és a 3. fejezet címe is - kulcs a mű jelentésének meghatározásához: a kegyelmi állapotra, a sorsszerűségre-eleve elrendelődésre utal. „A példázat valóban ellenszenvesnek tünteti föl a törekvő önzést és a türelmetlen sietést, míg a könyörületes megbocsátást egyértelműen értékké emeli, de egyszersmind olyan eszményként fogalmazza meg, amelynek érvényesülési köre a regény szereplői fölött helyezkedik el. ... A kőszegi védők példája ugyan közös nevezőt teremt Medve és Both között, a regény végső fejezetei azonban arról tudósítanak, hogy magatartásuk ismét távolodott egymástól. A kettős nézőpont, mely a történet előrehaladtával közeledni látszott egymáshoz, az utolsó lapokon ismét különválik. Bébé esetében a keresztény távlat lehetősége ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy 'mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van', Medve viszont sokkal kevésbé szemlélődő, beletörődő életeszményt fogalmaz meg: 'a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig'. Elfogadni vagy cselekedni, tudomásul venni vagy föllázadni: e két magatartás a könyv végén újból felesel egymással, noha kétségkívül átlényegülten, magasabb szinten, az erkölcsi érzéknek kétféle lehetséges megnyilvánulásaként.” (Szegedy-Maszák Mihály) Mert - a műből gobelin-regényt készítő Esterházy Péter szerint - „még azt is mondja ez a regény, vagy nem is a regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.