Ottlik Géza (1912-1990)


Iskola a határon (1959)
Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.
(Az elbeszélés nehézségei)

Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy két lépcso közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetoség közt szabadon választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többrol van szó. Kötetlenségrol, tehermentességrol. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell orizni hozzá sértetlenül.
(Az elbeszélés nehézségei)

Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy az ember sokkal könnyebben alkot magának rossz véleményt arról, akit megbántott vagy akinek szándéktalanul is ártott, mint arról, akivel jót tett.
(I.7.)

A tehetetlen összetartozásnak idotlen idokre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelodött, tejsav vagy gyanta, a sebekbol, izomlázból, fájdalomból, törekvésekbol, és lehetové tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.
(II. 11.)

Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.
(II.14.)

'Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.' Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. (...)
A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekbol. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani.
(III. 2.)

(...) csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma, amely mellesleg világrészek és évszázadok kapuit nyitotta tágra, mellesleg a humor mérhetetlen komolyságával és félisteni bátorságával állt az ember mellé, lényegében pedig nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erot adott; szilárd, rádióaktív magja cselekvo szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.
(III. 7.)