Krúdy Gyula (1878-1933)

Krúdy Gyula 1878. október 21-én született Nyíregyházán.

Magyar irodalmi arcképcsarnok

Apja, Krúdy Gyula jómódú nyíregyházi ügyvéd; anyja, Csákányi Júlia szobalány. Krúdyt törvénytelen gyerekként anyakönyvezték, szülei csak 1895-ben, tizedik gyermekük születése után házasodtak össze.

Iskoláit szülővárosában, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. A család elsőszülött fia csak író akart lenni és semmi más. Tizenöt éves korában jelent meg első novellája nyomtatásban, s ezt gyors egymásutánban még nyolc írás követte. Érettségijéig több mint kétszáz novellát publikált, közben diákújságokat adott ki, megszervezte a nyíregyházi sajtóirodát, hogy hírekkel lássa el a fővárosi lapokat. 17 éves volt, amikor a tuzséri hipnózistragédiáról szóló tudósítását - 1894-ben Tuzséron egy amatőr hipnotizőr médiuma hipnotizálás közben összeesett és meghalt - átvette a kor európai sajtója.

Az érettségi idején Debrecenben újságíró - „Az apám - büszke, nagyralátó ember - azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe. Öreg tanárom, Porubszky Pál egy hét múlva értem jött: legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb”; „Hírlapírónak szöktem el a szülői háztól, vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam, szerettem, nem is tudom, hogy mi történt velem...” -, később a nagyváradi Szabadság szerkesztőségében dolgozott.

A millenniumi ünnepségekre Pestre utazott, bekapcsolódott a századforduló pezsgő irodalmi világába, s élte a bohém művész mindennapjait. 1897-ben ismerkedett meg a nála csaknem hét évvel idősebb Spiegler Bellával. Bár egyikük szülei sem helyeselték a kapcsolatot, 1899 végén összeházasodtak.

Elképesztően sokat dolgozott. A századfordulóig közel félezer elbeszélést írt, hét kisregénye jelent meg a lapokban, könyv alakban került az olvasók elé egy novelláskötete és egy regénye. („Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusokra rótta apró gyöngybetűit. Még mindig napi 16 oldalt, Jókai teljesítményét szabta ki magának. Hosszú, gyötrelmes órákig tartó munkája közben csak néha állt meg. Ekkor karjait, ujjait tornásztatta, ropogtatta, s rágyújtott ki tudja hányadik Stambul-cigarettájára” - emlékezik lánya, Krúdy Zsuzsa.)

Bár népszerű író, az igazi ismertséget egy párbaj hozta meg számára. 1911-ben egy borozóban egy vagdalkozó huszártiszttől könnyedén elvette a kardját, s lovagias gesztussal átadta egy hölgynek. Ettől kezdve legendák keringtek kivételes testi erejéről, a nőkhöz fűződő kapcsolatáról, hetekig tartó mulatozásairól.

A világháború kitörése után katonai szolgálatra alkalmasnak találták, de nem kellet bevonulnia. Ekkor készült jelentős művei: Palotai álmok, 1914; Aranykéz utcai szép napok, 1916; Őszi utazások a vörös postakocsin, 1917. 1918-ban a Margitszigetre költözött. Elvált, majd 1919-ben házasságot kötött Várady Zsuzsával. A forradalom idején közírói szerepet vállalt, Móriczcal és Gárdonyival a Néplapot szerkesztette, riportot írt a kápolnai földosztásról. Az év terméséhez az Asszonyságok díja című regénye is hozzátartozik.

A húszas években népszerűsége csökkent, publikációs és anyagi gondokkal küszködött. Nem tartozott egyetlen irodalmi csoportosulás tagjai közé sem. 1927-ben kórházban ápolták, s az orvos eltiltotta eddigi életformájától. 1928-ban, ötvenedik születésnapján Krúdy-est hangzott el a rádióban. 1930-ban megkapta a Baumgarten-díjat, de a jelentős pénzösszeggel járó elismerés alig enyhített anyagi gondjain. El kellett költöznie a Margitszigetről. Szegénységben, nehéz anyagi körülmények között élte utolsó éveit.

1933. május 12-én halt meg Budapesten, koporsóját körülvették a műveit ihlető alakok, a nyírségi urak, a zsokék, a pincérek, örömlányok - alkotásait azonban csak a negyvenes években fedezték fel újra.

Krúdy Gyula a magyar irodalom legtermékenyebb alkotója; többet írt, mint Jókai vagy Mikszáth, s hatalmas életművének jelentős része máig vidéki újságok oldalain lappang.

Az állandóan új művekkel gazdagodó Krúdy-életmű a magyar irodalom egyik legváltozatosabb korszakában formálódott. A kései Jókai, Mikszáth, majd Ady költészete és a Nyugat indulása fut párhuzamosan művészetével. A pálya végén a kiteljesedő Babits, Kosztolányi és József Attila a kortársa. Krúdy munkásságának időszaka a stílusrobbanások kora: a későromantika, a realizmus, a naturalizmus, az impresszionizmus, szimbolizmus, szecesszió, szürrealizmus, új tárgyiasság stílusjegyei egyaránt fellelhetőek különböző korszakaiban írt műveiben. „Számára - mint író számára - a bomlás, a hanyatlás mond csak jelentőset. Színek, hangok, ízek, szagok felidézése, az impresszionizmus, a romantika, a szecesszió és a realizmus eszközeinek egymásba oldódása jellemzi írásait, s ezen belül fokonként az utóbbi elemek jutnak növekvő szerephez. Cselekmény tekintetében nem túlzottan gazdagok művei. Krúdy írásművészetének titka a stílusában rejlik. Mondatai zeneileg formáltak, ez a lágy zeneiség azonban olyan lazán bontakozik ki, hogy közben a hanyagságig menő spontaneitás élményét kelti. /.../ Irónia és meghatottság, légiesen finom körülírás és egyszerű tényközlés - mindez ott van asszociációk láncolatából kialakuló mondataiban.” (Tamás Attila)

Stílusában is feltűnő, magányos jelenség Krúdy. Nála a leírás konkrét tárgyainak gazdag szubjektív társításokon alapuló elsődleges funkciója az álomszerű hangulat felkeltése. Az elmúlt régi, szép idők (rendszerint közelmúlt) hangulatainak felidézését romantikus jellegű múlt iránti nosztalgia, melankólia, olykor irónia hatja át. Az idősíkokat egybemossa. Ezt nevezi Szerb Antal „szálelvesztési technikának”. Az időrend összekeverésével (időbontással és pillanatba-tömörítéssel) felszabadított asszociációk és főleg maga az emlékként és még inkább álomként felidézett hangulatkép impresszionista sajátosságokkal telítődik. Krúdy stílustörténeti érdeme az is, hogy a próza előadásmódjában a mikszáthi anekdotizmust és derűs tónust meg a többi hagyományos formát modernizálta.” (Szabó Zoltán)

Krúdyt olvasva néha azt érezzük, hogy a képek gazdagsága, az aprólékosan gondos kidolgozás hihetetlenül mély pesszimizmusból fakad: az író számára már csak a mellékes a fontos, az élet apró örömei. Nem a „kisrealizmus” diadala ez; Krúdy rezignált és búcsúzó mosollyal gyűjti össze a darabjaira hullott egységes valóság csillogó mozaikköveit.

Vagy éppenséggel: „csakazértis - optimizmus” lenne ez? Gyönyörködő-gyönyörködtető felmutatása annak: ilyen gazdag, ilyen kimeríthetetlen szépségű a világ!” (Kemény Gábor)

Pályája első korszakában, a tízes évekig tartó időszakban sokféle hatás formálja műveit: Jókai kései írásainak sajátos romantikája, Mikszáth anekdotizmusa, Reviczky Gyula hangulatlírája és legfőképpen Turgenyev illúziótlan világszemlélete (Az aranybánya 1900; A podolíni kísértet,1906).

Saját hangját, a jellegzetes krúdys stílust legnagyobb sikert arató művével, A vörös postakocsival 1913 találja meg. A regénynek nincs egységes cselekménye, hagyományos expozíciója és zárlata sem. („Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig”.) Két színésznő ismerkedik a „pesti vásárral”, ahol mindenki a boldogulás lehetőségét keresi. („Pedig a földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak.”) A címadó motívum, a vörös postakocsi jelkép és valóság egyszerre. A jelentés legáltalánosabb síkján a remények batárja, az élet kocsija a nem-életet élő Budapesten - mint ahogy tulajdonosa, a múltban és jelenben élő Alvinczi Eduárd, az élet hercege (az „első gavallér Magyarországon”, aki „a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti”). Az író személyes szándéka szerint a még megmaradt vidéki élet üzen vele, a nagy és boldog XIX. század, amelyben ép és teljes volt az, ami az 1910-es években már csak töredékeiben található. A regény objektív jelentése szerint viszont a magyar feudalizmus vörös postakocsija dübörög az immár polgárosult Budapest utcáin. A mű hősei - Alvinczi, Rezeda Kázmér, Horváth Klára - az „aranyfácán csillogású napokat” sóvárogják. (Rezeda, az egykori vidéki publicista, az író alakmása, tapasztalja az eszményei és a valóság közti szakadékot. Képzeletben Puskin világában él - minden fejezet előtt Anyegin-mottó olvasható -, valójában kisszerű újságíró: „Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek...”) A regény az élethez vezető, de oly ritkán célhoz érő utakról szól, arról a mágneses erőről, mely vonzza a hősöket, akik - hogy legalább ámíthassák magukat - eladják lelküket a polgári világ ördögének, a pénznek. Ady Endre írja a regényről: „A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az úristen között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.

... írói sikerem szinte elátkozottan, némán elkerült körülbelül harmincöt esztendős koromig. A Szindbád-novellák nagyszerű ellenségeket, váratlan olvasókat szerzettek. Sok sápadt, gyűlölködő arc lett ismerősöm. A könyvkiadó bátorságot kapott. A könyvecskéket kezdték venni Pesten és a Felvidéken. A sorsom mindenfelé taszigált a város egyik negyedéből a másikba. Mindig messzi Budán szerettem volna lakni, de csak a Margitszigetig jutottam egy régi házba, ahol hosszú, elgondolkoztató őszöket, emberhangtalan teleket töltöttem”. Krúdyt szeretett hőse végigkíséri egész alkotói útján, a Szindbád-történetek mindig az életmű legfontosabb pontjain jelennek meg. 1911-ben adja közre a Szindbád ifjúsága és utazásai című kötetét, majd egy év múlva a Francia kastély című regényét. Ezt követi 1915-ben a Szindbád: A feltámadás. A húszas évek novellái Szindbád megtérése címmel jelennek meg. 1929-33 között születnek az utolsó Szindbád-történetek. Az élet- és művészi utat a Purgatórium című kisregény zárja, melynek szintén a mitikus hajós a főhőse.

A századforduló, a századelő mindent kétségessé tevő, bizonytalan időszakában az írók, művészek a megtartó érték, az örök emberi keresésekor érthető gesztussal fordulnak a mítoszhoz. A kor mitológia-igénye tükröződik James Joyce Ulysses című regényében, Ady biblikus hangvételű verseiben és bibliai tárgyú novelláiban, Babits korai elbeszéléseiben és a Gólyakalifa című regényében. Az írói rendteremtés egyik lehetséges formája volt a készen kapott mitológiai életséma alkalmazása - így talál rá Krúdy is a keleti mesehősre.

Krúdy a Szindbád nevet az Ezeregyéjszaka meséiből, gyermekkorának kedvenc olvasmányából vette. Az első Szindbád-elbeszélések - az első öt út - még struktúrájukban is az Ezeregyéjszaka hőséhez és történeteihez igazodnak. E novellák alapszituációja: Szindbád elszegényedése, hogy volt szegény és gazdag, az eredeti mese indításához kapcsolódik: „... apám kereskedő volt, mégpedig a legelőkelőbb és leggazdagabb polgárok közül. Még kisgyerek voltam, amikor meghalt, és rámhagyta a vagyont, az ingatlanokat meg a majorokat. Felnőttem és rátettem mindenre a kezemet, finom ételeket ettem, finom italokat ittam, fiatalemberekkel barátkoztam, finom öltözékekben cifrálkodtam, barátaimmal és társaimmal csavarogtam, és azt hittem, hogy ez örökké fog tartani, és hasznomra lesz. És ez így folyt egy ideig. Egyszer aztán mégis megjött az eszem: felocsúdtam léhaságomból, és észrevettem, hogy a sok kincs - volt, nincs, a sok szép ezüst elszállt, mint a füst, s amim volt, elvándorolt.” Az apa korai halála, a tékozló élet és a kifosztottság-érzet ott munkál a Krúdy-novellákban is.

Az Ezeregyéjszaka hét utazásához képest Krúdy-Szindbád öt ’igazi’ utat tesz. „... miután írói fikciójának megszerezte a szindbádi leszármazás hitelesítését, az ezeregyéji (nála ’sztambuli’) Szindbád helyébe észrevétlenül belopja Krúdy-Szindbádot, a mítosznak most már nincs szüksége az Ezeregyéjszaka kezességére: nagykorúsodott, kezeskedik saját magáért.” (Rónay György)

Szindbád alakja ugyanakkor az elbeszélő lírai hasonmása, alteregója is. Ez a művészi megoldás lehetővé teszi, hogy a problémákat az alkotó az alakmásra vetítse, kilépjen önmaga köréből, új nézőpontot találjon. Még akkor is, ha az alteregókban sok az életrajzi elem, a személyes mozzanat. A tízes évek magyar irodalmában gyakori ez az elbeszélői-lírai magatartás (Kosztolányi Dezső szegény kisgyermeke, Babits Gólyakalifa című regényében Tábory Elemér, Ady Endre Margitája). Az alteregó szerepeltetése kihat a novella kompozíciójára is. Nem a történet válik fontossá, nem szilárd, logikai vázra épül a cselekmény, hanem a főhős hangulata, érzelmei állnak a középpontban.

A hídon (Ötödik út) című novella egy utazás története. A halálra készülő Szindbád elhatározza, hogy felkeresi azt a kisvárost, ahol katonáskodott. A tényleges, a térben megtett útnál fontosabb a múlt felidézése, az emlékek közötti utazás.

A századforduló egyik legfontosabb élménye az idő átélésének újfajta lehetősége, az új időviszonyok tudatosulása. Henri Bergson (1859-1941) francia filozófus Teremtő fejlődés 1907 című művében megkülönbözteti az objektív, a mérhető időt és a tartamot, a szubjektív időt. A kettő együtt van jelen életünkben, alakítva, formálva személyiségünket. „A tartam a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog. Ha a múlt szüntelenül nő, akkor határtalanul meg is marad.

Szindbád utazásai során az objektív idő mindent átformáló, megváltoztató hatásával találkozik. Szerelmei szépségét kikezdi az idő, gyakran már csak a lányukkal találkozik; ő maga fáradt, ősz hajú úriember lesz. A reális idő az, amelyik megkérdőjelezi, nevetségessé vagy keserűvé teszi emlékeit, az emlékekben élő érzéseit: „Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor, és haja milyen hullámos, mint egy fodrászé.... De az élet változásával, az idő múlásával együtt éli át az élet változatlanságát, állandóságát is. Ennek legfőbb bizonyítékai a kisvárosok: „A városka (melyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik... Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanúgy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyákért, olajért járó cselédlányok keze alatt.” Ezt az élményt erősítik fel a kisváros megálló toronyórái, melyek olyan időt mutattak, „amilyen talán soha sincs.

A múlt képei, hangulatai nem vesznek el, hanem újra felidézhetőek. Nemcsak a városok, a tárgyak, a személyek bizonyítják az élet folytonosságát, hanem az élmények felidézhetősége is. E bergsoni tétel szép képi megfogalmazása olvasható a novellában: „... és mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán.

1919 utáni, pesti regényeiben már nem gazdagodik sok új színnel sejtelmes világa, de módosul műveinek közege: városi kocsmák, borozók, csarnokok népe elevenedik meg.

Ennek a világnak a legteljesebb bemutatása a Boldogult úrfikoromban 1930. Míg Kacskovics háztulajdonos, Vilmosi Vilmos és Podolini Lajos megrendeli reggelijét, benépesül a kocsma. „Egy társaság az átmulatott éjszaka macskajaját igyekszik sörökkel enyhíteni, de van itt báró, rejtélyes olasz, természetesen szerkesztő, s folyvást nő a társaság, míg végül táncra perdülnek, s elbúcsúztatják a béke e furcsa, de teljesen valóságos szigetét, amelyet másnap elad tulajdonosa Vilma kisasszonynak, s vele Podolini Lajosnak, aki bőséges tapasztalatokkal rendelkezik, hogy egy effajta intézményt üzemeltetni tudjon. Ez volna a boldogság? A jelek szerint igen. A köznapok boldogsága ez, mint ahogy a történet is azt bizonyítja, hogy a hétköznapokat is meg lehet tölteni ünnepi érzésekkel, szertartásokkal. Ezek a szertartásos borivások, nekikészülések, kézcsókok Krúdy regényvilágának fontos kellékei. Gavallérok emelik meg kalapjukat utolérhetetlen grandezzával, pincérek várnak türelmesen a rendelésre, mert tudják, hogy a rendelő ismeri még a békebeli szokásokat, s közben megáll az idő, átváltozik hangulattá, melynek éppoly

fontos eleme a temetési menet, mint a párolgó húsleves illata.” (Rónay László)

Krúdy Gyula Szindbád-történeteiből Huszárik Zoltán Szindbád címmel 1980-ban készített filmet.