A Vas megyei Hetyén (Egyházashetye) született, 1776. május 7-én.
Birtokos evangélikus nemesi család fia. Apja Berzsenyi Lajos földbirtokos és okleveles ügyvéd, anyja Thulmon Rozália.
1788-tól a soproni evangélikus líceumban tanult. 1793 nyarán elszökött az iskolából, néhány hétig Keszthelyen katona, majd egy évet otthon töltött. 1794 őszén apja visszavitte Sopronba. Ugyanebben az évben anyja meghalt. 1795 júliusában abbahagyta a tanulást, Niklán húzódott meg anyai nagybátyjánál, Thulmon Jánosnál. 1796-99-ben apja mellett gazdálkodott Hetyén.
1799. május 22-én feleségül vette másod-unokatestvérét, Dukai Takách Zsuzsannát. Sömjénbe költöztek. Itt kötött barátságot Kis Jánossal; ő fedezte fel, hogy Berzsenyi verseket ír.
1804-ben Niklára költöztek.
1808-ban 77 verset tartalmazó kézirata Kis János közvetítésével Kazinczyhoz került. Kazinczy lelkesen üdvözölte, felajánlotta, hogy kötetének szerkesztésében, versei hibáinak kijavításában segíti.
1809 nyarán a Dunántúl nyugati részét megszállják a franciák; Berzsenyi apjától kap híreket a megszálláskörülményeiről.
1810-ben verseinek kiadása végett Pesten járt, megismerkedett Vitkoviccsal, Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Kölcseyvel. Vidékiessége miatt nem tett rájuk jó benyomást, ő is idegennek érezte magát köztük.
1812-ben egy hetet Bécsben töltött, készülő kötetéhez arcképet készíttetett.
1813-ban megjelent verseinek első, 1816-ban második kiadása. Mindkettőt Helmeczy Mihály gondozta, a másodikat a költőnek nem tetsző, túlzó neológiás értekezéssel is megtoldotta.
1817 februárjában részt vett a keszthelyi helikoni ünnepségen. Kölcsey kritikáját (TudGyűjt 1817 / 7) „recenziói lárvába burkolt csúfoló írásnak” érezte, felháborodásában „hypochondriás antirecenziót” írt; csak átdolgozva közölték. Mivel Kazinczy nem kelt a védelmére, őt is ellenségének tartotta; levelezésük megszakadt.
1819-20-ban Sopronban időzött ott tanuló fiaival; esztétikai tanulmányokba mélyedt.
1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja. Leveleket váltott, 1832-ben személyesen is megismerkedett a költészetéért lelkesedő
Széchenyivel. Az írók közül Döbrenteivel került szorosabb kapcsolatba, rábízta műveinek kiadását is.
Betegeskedett, Balatonfüreden és a budai fürdőkben keresett gyógyulást.
1836. február 24-én halt meg Niklán.
Kis János soproni evangélikus lelkész fedezi föl az asztalfiókjának írogató Berzsenyit, és küldi el a költeményeket Kazinczyhoz. A széphalmi mester elismeréssel nyilatkozik Berzsenyi tehetségéről, és ódák írására biztatja; valamint „felhívja figyelmét a magyar helyesírás bizonyos szabályaira”. Kapcsolatuk az 1810-es évek elejéig mester-tanítvány viszony, s Berzsenyi egyik legszebb költeményének Kazinczy adja a végleges címet: a konvencionális Ősszel helyett, A közelítő tél elnevezést. A ’10-es évek közepétől kapcsolatuk elhidegül, ekkor jelenik meg a Kazinczy köréhez tartozó Kölcsey Berzsenyi-recenziója. Merev klasszicista platformról bírálja költészetét, szemére veti nyelvi dagályosságát és az élmények szűk körét. Kortársi megítélését kétségtelenül nehezítette, hogy Berzsenyi az átmenet költője. Klasszicista vonás, verseinek kiindulópontja egy-egy Horatius-óda, még ha az egymást követő változatokban el is távolodik a kiindulóponttól; az erős retorikus felépítettség, tiszta, áttekinthető szerkezet; az antik utalásrendszer; az antik strófaszerkezet. Romantikus vonás a személyiség dinamikus felfogása, a személyesség előtérbe kerülése; a statikus allegóriák helyett a mozgalmasságot hozó metaforák alkalmazása; a nyelvteremtő erő.
A nemzeti romantika, a reformkor időszakában Széchenyi kedvenc költője, verseit, különösen a Magyarokhoz című ódát idézi a Hitelben, naplójában, döblingi irataiban; felesége számára lefordítja németre. A reformkori magyar sorsódákban érvelése tovább él, anélkül, hogy alakja igazán élővé válna a korban.
Újrafelfedezése a Nyugat első és második nemzedékénél történik, elsősorban Szabó Dezső és Németh László által. Mindketten a kérlelhetetlen erkölcsiségű hazaszeretet költőjét látják benne.
A harmincas, negyvenes évek fordulóján, a nemzeti tragédia előestéjén Kodály megzenésíti Amagyarokhoz című ódát, hangsúlyozva, hogy az ország fönnmaradásának esélye a szabadság és az erkölcs.
Az ötvenes években Berzsenyit, mint a nemesi megelégedettség és a nemesi hazaszeretet költőjét kiiktatják a tankönyvekből és az irodalmi köztudatból.
Rehabilitálása és a Berzsenyi-kutatás megindulása a ’70-es évek elejétől történik, elsősorban Merényi Oszkár (kritikai kiadás), Csetri Lajos, Orosz László, Szörényi László munkássága révén.
1808-ig írt verseinek időrendje nem ismert. Valószínű, hogy első időmértékes hazafias ódái és korai, rímes szerelmes versei az 1790-es évek második feléből valók.
Szerelmes verseiben számos női név fordul elő, de nem tudni, kit vagy kiket jelölnek. Feltételezhető, hogy egy részüket Perlaky Judithoz, a nemesdömölki evangélikus lelkész leányához írta. Korai szerelmes verseiben gyakori a hangulatukat megtörő moralizálás. A későbbiek, főként időmértékesek legszebbjeiben az emlékezés (Az első szerelem) és a mulandóság gondolata (Cencimhez) jut érvényre.
Hazafias költeményeinek többsége alkaioszi óda. Közülük a Kesergés, későbbi címén A magyarokhoz lehetett az első, amely 1810-ben kapta végső formáját. Legnépszerűbb verse; számos sora szállóigévé vált. Horatius Ad Romanos (A rómaiakhoz) című ódáját követi a régi erkölcs romlásán való kesergésével. A dicső múlt és a hitvány jelen szembeállításával, a nemzethalál fenyegetésének megfogalmazásával a reformkori költészet fontos motívumait előlegezi.
A magyarokhoz (I.) (végleges forma 1810-ben) fontosságát jelzi, hogy Berzsenyi három változatban is elkészítette (1796., 1803., 1810.). A változás iránya a horatiusi alaptól való elmozdulás és a nemzeti történelemre történő koncentrálás. Szerkezete, felépítése a klasszikus retorika szabályai szerint.
1. vsz.: Az első sor egy megszólítás, majd ezt két költői kérdés követi, mely magában foglalja a propozíciót (=a vers tárgyát) és hangulatát is.
2-3. vsz.: A jelen rajzát adja; határhelyzetet rajzol fel a múlt és a jövő között. A vers és az érvelés tétje, hogy ez a határhelyzet merre fog eldőlni.
4-5. vsz.: Vissza a dicső múlthoz; a fennmaradás példái.
6. vsz.: Az előzőekből, a múltból levont következtetést tartalmazza. Erkölcs és bátorság fontosságának hangsúlyozása, antik időkből vett képekkel.
7-8. vsz.: Egy ténymegállapítással indít, majd ezt követi egy illusztráció, ebből következik egy szentencia, konklúzió, általános érvénnyel (következtetés, megállapítás). Az erkölcs alapvető fontosságát hirdeti. Nyugvópontra kerül itt a vers.
9-10. vsz.: Egy kérdéssel lendíti tovább a verset, majd a jelen magyarságát jellemzi; a nép elvesztette nemzeti identitását, nyelvét.
11-12. vsz.: Indulatszóval kezdődik, majd anaforikus szerkesztéssel (más-más) idézi fel a múltat: a romantika ódaköltészetében a nemzeti nagyság kifejezőit említi.
13-14. vsz.: Történetbölcseleti befejezés; végzetszerű, fatalisztikus történelemfelfogás (nem tőlünk függ a történelem). A fénypont és elmúlás is benne van a herderi szerves fejlődésben. A történelemmel szembeni hiábavalóságot sugallja. A fennmaradás csak erkölccsel lehetséges.
Több ódája korának eseményeihez kapcsolódik: az 1797-i nemesi felkeléshez (A felkölt nemességhez a szombathelyi táborban, Herceg Eszterházy Miklóshoz), a napóleoni háborúkhoz (Az ulmai ütközet, A felkölt nemességhez, 1805, A magyarokhoz, 1807), az 1807-i országgyűléshez (Felsőbüki Nagy Pálhoz, G. Festetics Györgyhöz). Mégsem alkalmi versek ezek: mondanivalójuk, a hősiesség, a hazafiúi erkölcs hirdetése túllép az ihlető élményen.
Főrangúakhoz írt ódáiban a nemzeti kultúráért hozott áldozatot magasztalja, a műveltség bajnokaiként ünnepli Nagy Lajost és Hunyadi Mátyást is. Kiemelkedik a felsorolt ódák közül A magyarokhoz, 1807, amely Kodály dallamával kapott új időszerűséget, s máig hangzó érvénnyel hirdeti: „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”.
A magyarokhoz1807 a forrongó világpolitikai helyzetet fölvázolva vizsgálja a nemzet fönnmaradásának lehetőségét. Az állam hajója Horatiusig visszanyúló képét használja fel az ország állapotának jellemzésére. Hangsúlyozza a nemzeti öntudat fontosságát, s a fönnmaradás két princípiumának az erkölcsöt (lélek) és a szabadságot tartja. E két érték nem csupán a közösség számára megtartó erő, hanem az egyén számára is. A lüktetést és folytonosságérzetet az áthajlások, a sorközi mondatkezdések is biztosítják. Nyelvi- és kifejezőerejét bizonyítja, hogy az antik utalások fölfejtése nélkül is eljut az üzenet az olvasóhoz.
Verseinek jellegzetes tárgya a menekülés a világ elől az antik költészet, mitológia képeivel idillé színezett magányba, a poézis vigasztalásához (Osztályrészem, Horác, Amathus, Melisszához stb.).
Az Osztályrészem (1799. körül) a műfaji átmenet verse. A denotáció (=elsődleges jelentés) szintjén az ifjú korból a felnőtt korba érkező költő verse; az anyagi, egzisztenciális biztonság, a szélsőségektől mentes élet dicsérete, a horatiusi magatartásforma és életelv fölvállalása. A konnotáció, a metaforák szintjén az asszociációs bázis átértékelése történik; motívumokat, metaforákat állít egymás mellé, s a vers feszültségét az adja, hogy át akarja értékelni a költészettörténeti konvenciót és asszociációs bázist, ezek azonban, mivel rendkívül erősen rögzülnek az olvasóban, ellenállnak a költő kísérletének:
tenger - kikötő
végtelenség - elzárt hely
mozgalmasság - statikusság
ifjúság - felnőttkor
küzdelem - megelégedettség
Az olvasó értelmezésében ezért válik a mű elégiává, holott Berzsenyi ódának akarja. Az elégikus hangvételt erősíti a vers utolsó két versszaka, melyben az értékek mulandóságával szemben a költészet, mint megtartóerő jelentkezik, s egyúttal a teremtő költő képzet is előkerül, mely már a romantika sajátossága. Szapphói strófában íródott, a strófa merevségét oldják az áthajlások, az egy sorban két mondat típusú megoldások.
Az ifjúság örömeitől való búcsúzás, a mulandóság, a csalódás kap hangot a költészetének csúcspontját jelentő, nagy hangulati erejű elégiákban. (Időmértékesek: Barátomhoz, Az ifjúság, A közelítő tél, Barátaimhoz; rímesek: Búcsúzás Kemenes-aljától, Levéltöredék barátnémhoz).
A Levéltöredék barátnémhoz (1804-1808. között) címzettjét a Berzsenyi-kutatás nem tisztázta egyértelműen, de az szinte bizonyos, hogy téves az az irodalomtörténeti konvenció, hogy Dukai Takács Judithoz, sógornőjéhez, az első magyar költőnőhöz írta, hisz ő ekkor még 8 év körüli lányka volt. A cím előrevetíti a műfajt: episztolatöredék; erre utal a megszólítás, az egyes szám második személyű címzett, a fatikus (=kapcsolatteremtő) funkció előtérbe kerülése, személyes hangvétel (1. vsz.). A 2-4. versszak életkép: esti, szüret utáni jelenetet foglal magába. Ez vált át az 5. versszakban létértelmezéssé: amit eddig a denotáció szintjén olvastunk, az a konnotáció (asszociáció) szintjén életértelmezés, létértelmezés: szüret - összegzés; este, ősz - elmúlás.
A vers alapgondolata az összegzés időpontjában az értékek mulandósága, mely az idő függvénye, az idő kérlelhetetlenül minden értéket kérdésessé tesz, ez Berzsenyi összes elégiájának alapja. Két tényező áll ellen az időnek: az emlékezet, mely újra felidézhetővé teszi az értékeket, élményeket és a képzelet, mely kitágítja földi létünk határait; de az idő kérlelhetetlensége nagyobb erő ezeknél. Ezt jelzi a tűz motívum tudatos használata: „tüzemet gerjesztem”, „pislogó láng”, „hamvadó szikra”. Verselése felező tizenkettes. (Viszonylag ritka a klasszicista költőknél; Horváth János szerint a legszebb felező tizenkettes.)
A közelítő tél (1804-1808. között) első három versszaka tájfestés. A 4. versszak általános érvényű következtetés az első három leírásából. Az 5-6. versszak a törvény személyessé tétele. A tájfestés negatív tájfestés - a hiány számbavétele. Időszembesítést - múlt és jelen szembesítését - vonja maga után, s előrevetíti a jövőt is. Az idősíkok között ok-okozati összefüggést teremt. Az értéktelített múltból értékhiányos jelen fakad, ebből viszont nem fakadhat reményteli jövő. (Ezt a verstípust Németh G. Béla írta le, s nevezte még-már-most típusú időszembesítő versnek.) Az előző képekhez képest a 4. versszak illusztrációjának első két sora az idő és elmúlás törvényét tartalmazza, az illusztráció viszont a tájfestés nagyformátumú képei után tudatosan azt ellenpontozva egyszerű és banális (nefelejcs). Az 5-6. versszak az egyes szám első személyű birtokos személyjelekkel érzékelteti az önmagára vonatkoztatást; a metaforikát azonban továbbra is általános szinten tartja, mellőzve az egyértelműen biografikus (=életrajzi) elemeket és képanyagot. Verselése aszklepiadeszi strófa.
Lírájának egyedülálló darabja szép vallásos ódája (Fohászkodás). A magyar irodalomban az elsők között szól a megismerés és Isten kapcsolatáról, jórészt Kant filozófiája nyomán, mint ahogy az elsők között vallja az élet értelmének a helytállást és a küzdést.
1808 után korábbi fő ihletforrásai jórészt kimerültek. Kazinczyval való kapcsolatáról levelezésük többet árul el, mint a hozzá és feleségéhez írt tisztelgő versek. Néhány jambikus episztolában a felvilágosodás eszméit szólaltatta meg (Kazinczy Ferenchez, 1809, Dukai Takács Judithoz, 1815, A Pesti Magyar Társasághoz, 1815, Vitkovics Mihályhoz, 1815).
A Vitkovics Mihályhoz 1815 címzett episztolában a természet vagy civilizáció választásában Berzsenyi a civilizációt választja. A Homérosztól Theokritoszon át Vergiliuson keresztül Rousseau-ig tartó művészi és eszmei vonulat a falu, a vidék elsődlegességét vallja, s ezzel szakít a magyar lírában szinte először Berzsenyi. A kiindulópont a horatiusi bölcsesség, a belső érték és a mértéktartás elve. Ez viszont független a környezettől. A dilemma, hogy ezekhez melyik nyújt több örömet, lehetőséget. A társas élet örömeit, sokszínűségét, várossal összekapcsoló voltát vallja. Először számol le az idilli parasztképpel, s a körülményeitől megnyomorított, szándékaiban és erkölcsiségében sérült parasztot állítja elénk.
Az episztola felütése utal a levél megszületésének körülményeire, okára. Ez a kiváltó ok hozza magával az episztola témáját: a horatiusi ihletésű vidékkép vagy falukép újraértelmezését. Gazdag beszédmód jellemzi a művet: leírás (Buda és Pest leírása), életkép, értekezés, jellemkép (paraszt) szerepel benne. A zárlat a búcsú, a viszontlátás reményében történik. A hangvétel a felütésben és a zárlatban közvetlen, familiáris. A kommunikációs funkciók közül a fatikus (kapcsolatteremtő) kerül előtérbe (megszólítás, E./2., kérdések).
Történelmi szerepét hitelesen felmérő epigrammában mondott ítéletet a száműzött Napóleonról (Napoleonhoz, 1814), kemény szatírában ostorozta a Szent Szövetségben tömörült győztes hatalmak ostoba kultúraellenességét (Vandal bölcsesség, 1815).
Elégikus hangját filozofikussá mélyítette e korszakának legjobb költeményeiben (Életphilosophia, 1811, A temető, 1815).
Kölcsey kritikája után lírája csaknem teljesen elnémult. A reformkori romantika történeti tárgyú kisepikájával rokon hangot üt meg két monológja (Szilágyi 1458-ban, 1825, Wesselényi, a nádor Muránynál, 1825). Újra magasba szárnyalt lírája a Széchenyit ünneplő Gróf Mailáth Jánoshoz (1830) című ódában és utolsó, befejezetlen versében (A poézis hajdan és most, 1832). A talányos költemény a klasszikus költészeteszményt (szépség, harmónia, gyönyörködtetni és tanítani) állítja szembe a romantika szertelenségével, ugyanakkor hirdeti a teremtő költő romantikus eszményét is.
Töredékben maradt drámája (A somogyi Kupa, 1814-16) és szintén félbehagyott értekezése (A religiók eredete és harmóniája, 1813) a vallásról való gondolkodásába nyújt bepillantást.
Esztétikai és kritikai tanulmányait Kölcsey recenziója után, részben vele vitatkozva írta. Antirecensiójában (1817-18, átd. Észrevételek Kölcsey recensiójára, TudGyűjt 1825/ 9) költészetét védve és magyarázva hitet tett a romantika új stílusa mellett. Elítélte a rímes időmértékes verselést (A versformákról, TudGyűjt 1826 / 4). Kritikáiban (Kritikai levelek, 1829-34, Bírálatok, 1831-32) nem valósította meg azt az igényt, amelyet elvi tanulmányában (A kritikáró1, 1835) megfogalmazott: nagyrészt megrekedt a csupán nyelvre és formára ügyelő „kéregkritikánál”. Legigényesebb tanulmánya a Poetai harmonistika (MTudósTársÉvk 1833). Ebben elhatárolta magát a romantikától, Platón és a német neohumanizmus szellemében a művészet alapelvét a „harmóniás középben” kereste. Antik görögség iránti nosztalgiáját azonban romantikusan túlfeszítette.
Széchenyi Hitelétől ösztönözve írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul (1833) című tanulmányát.
Az akadémián hajdani kritikusa, Kölcsey búcsúztatta: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyelnők azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”