Berzsenyi Dániel (1776-1836)


Osztályrészem (1799 k.)
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben


Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe

(1-2. vsz.)

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,

(7.vsz.)
Horác (1799 k.)
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örűlj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl,

(4. vsz.)
Bucsuzás Kemenes-aljától (1804)
Messze setétlik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

(1. vsz.)

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

(6. vsz.)
Levéltöredék barátnémhoz (1804 után)
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,

Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,

(1.vsz.)

Az őszibogárnak busongó hangjai

S az emlékezetnek repdező szárnyai


Életem képe ez. - Már elestvélyedtem,

Még két mulatótárs van ébren mellettem:

(4-5. vsz.)
A közelítő tél (1804 után)
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok


Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,


A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:


Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,


Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem


Itt hágy, s vissza se tér gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

A magyarokhoz (1807)
Forr a világ bús tengere, oh magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,


(1. vsz.)

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,



Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.


(5-6. vsz.)
Fohászkodás (1810)
Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:


(1. vsz.)

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,



Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,


(6-7. vsz.)
A magyarokhoz (1810)
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajúl?



Nyolc századoknak vérzivatarjai közt
Rongált Budának tornyai állanak,


(1-2. vsz.)

Így minden ország támasza, talpköve


(8. vsz. 2-4. sor)

Mi a magyar most? - Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,



Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,


(9-10. vsz)
Életfilozófia (1811)
Tűnő éltem rövidségét

S a jövendő kétes képét



(10. vsz.)
Napoleonhoz (1814)
Nem te magad győztél, hanem a kor lelke - szabadság,

(1-2. sor)
Dukai Takács Judithoz (1815)
Hogy a szelíden érző szépnemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férjfitörvény, vajjon jól van-e?
(1-4. sor)

A míveletlen föld csak gazt terem;
(3. vsz. 9. sor)
A Pesti Magyar Társasághoz (1815)

Az ő szavára minden meghajul,
(2. vsz. 1-2. sor)
Vitkovics Mihályhoz (1815)

Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
(9. vsz. 1-3. sor)


S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcsességnek titka és jele.
(10. vsz.)
Vandal bölcsesség (1814-1815)
Tenéked alma s makk egy fán terem? -
Hát vandalok közt nincs-e pártütés?
S nem félt-e Caesar a vad Galliától?
Hát aseraillok öldöklései
És Ázsiának végtelen zavarja,
A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek mívei?
(2. vsz. 5-11. sor)
A poézis hajdan és most (1832 k.)
A szent poézis néma hattyu,

(6.vsz. 3-4. sor)