A magyar romantika előfutára, a klasszicizmus és a romantika átmenetét jelenti költészete. Első korszakában (1800-1808) még a nemesi világkép keretein belül gondolkodik (A felkölt nemességhez, 1805), de a napóleoni háborúk hatására már a haza féltése jelenik meg A magyarokhoz (Forr a világ...kezdetű, 1807) ódájában. Nosztalgikus hangulatának, lemondással teli világképének megfelelő költői formáját találja meg az elégia műfajában (Búcsúzás Kemenes-Aljától, Levéltöredék barátnémhoz), közülük kiemelkedik A közelítő tél, mely szintén 1804-08 között keletkezett. Második korszakát (1809-17) Kazinczyval kötött barátsága jellemzi, s az általa javasolt episztola műfajában való költői kifejezés (Kazinczy Ferenchez, 1809; Dukai Takács Judithoz, 1815; Vitkovics Mihályhoz, 1815). Megérinti a felvilágosodás eszmeköre is. Kölcsey 1807-es bírálata mintegy lezárja a korszakot, de 1825-ös válasza, az Észrevételek Kölcsey recenziójára című cikke már a romantikus költői magatartás és képalkotás jogosságát védi.