1883. november 26-án született Szekszárdon.
Apja Babits Mihály törvényszéki bíró, anyja Kelemen Auróra.
Elemi és középiskolai tanulmányait - apja munkahelyének változásait követve - szülővárosában, Pesten és Pécsett végezte. A család jogásznak szánta, de 1901 szeptemberében magyar-francia szakos tanárjelöltnek iratkozott be a budapesti bölcsészkarra; második tárgyát hamarosan latinra cserélte. Négyesy László stílusgyakorlatain barátságot kötött Kosztolányival és Juhász Gyulával. Szakdolgozatát nyelvészeti témából írta.
1905-től kezdte tizenhárom éven át tartó tanári pályáját. Tanított Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten. Versei 1904-től jelentek meg; öt költeménnyel szerepelt a modern magyar irodalom első reprezentatív kiadványában, az 1908-as nagyváradi Holnap antológiában. Osvát meghívta a Nyugat szerzői közé, s haláláig a folyóirat munkatársa - szerkesztő, főszerkesztő, tulajdonos - maradt.
Részt vett a háborúellenes mozgalmakban, a polgári forradalom idején tisztségeket vállalt a kulturális élet irányításában. 1919 márciusában egyetemi tanárrá nevezték ki. A tanácshatalom radikális intézkedései miatt visszavonult a közszerepléstől. Az elszámoltatás éveiben, 1922-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát (akinek írói neve Török Sophie).
1929-től megindult a Baumgarten-alapítvány tevékenysége, melynek irodalmi főkurátora lett. Ugyanebben az évben - Osvát halálát követően - levették a Nyugat címoldaláról Ignotus nevét, s főszerkesztőként Babits és Móricz jegyezte a lapot. Babits támadások kereszttüzébe került.
1934-ben egy rádióelőadás kapcsán figyeltek fel nehézlégzésére. Az orvosi diagnózis a gégeszűkület okául daganatot állapított meg, a műtétet 1938-ban végezték el. Babits Beszélgetőfüzeteivel, írásban érintkezett környezetével. Az átmeneti javulást követően állapota rosszabbodott. Még elutazott San Remóba, hogy átvegye a Dante-fordításáért járó kitüntetést.
Hazatérte után, 1941. augusztus 4-én Budapesten halt meg.
A századelőn két nagy hatású költő indulása formálta a magyar líra fejlődéstörténetét: Adyé, aki másként látta a magyar valóságot és máshogyan ábrázolta azt, és Babitsé, aki másról szólt, mint a megszokott és másként is ábrázolt.
Babits első megjelent írásai filozófiai ismertetők. Elhatározásában, hogy filozófus lesz, szerepet játszhatott a századforduló pezsgő magyar szellemi élete; ekkoriban indul a klasszikus és kortárs bölcselők magyarra fordítása (többek között unokatestvére, Dienes Valéria közreműködésével). Csak a fogarasi évek alatt dönt az „örök költészet” mellett - de az a törekvése, hogy filozofikussá, bölcseleti érvényűvé tegye a magyar lírát. Induló költőként még nincs kedvenc filozófusa vagy filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik fel Bergson hatása), hanem a filozófiainak nevezhető alapkérdések egész sora izgatja: ember és világ, szubjektum és objektum viszonya, élet és halál, a megismerés és a kifejezhetőség lehetőségei. Mivel a létezés egésze érdekli, szinte az egész filozófiatörténetre kiterjed érdeklődése (a preszókratikusoktól a középkori bölcselőkön át, az angol empiristáktól Schopenhaueren és Nietzschén keresztül Francis Jammes-ig és Bergsonig). „A filozófia tette olyan lebegővé, olyan arielesen játékossá, hajlékonnyá, olyan sokrétűvé és ágasbogassá, olyan rejtekezővé és villámgyorssá a gondolkodását és fantáziáját. Fogékonysága semminek sem tudott kitérni, szelleme tele van az ész és a formák gomolygó látomásaival, ahogy a tételei kérdőjeles állításokkal. Szerette a lelki fátyoltáncokat, teregetéseket és vetkőzéseket: misztikus tánc volt számára az élet, az egész mindenség, s közben azt érezte, hogy őt magát sem tudja követni földi szem.” (Szabó Lőrinc)
Minden újítás a hagyomány újragondolását is jelenti. Babits új tájékozódási pontot jelöl ki a maga számára a magyar líratörténetből. Az ifjú Vörösmarty, illetve A férfi Vörösmarty 1911 című nagy hatású esszétanulmányaiban azonosul a 19. századi költőelőd legfontosabbnak vélt jellemzőjével: „Vörösmarty minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás”. A Petőfi és Arany 1910 című pamfletszerű esszéjében Petőfit a magyarok legnagyobb költőjének, Aranyt a legnagyobb magyar költőnek nevezi. Szerinte az előbbi „nyárspolgár a zseni álarcában”, az utóbbi „zseni a nyárspolgár álarcában” (a későbbiekben árnyalta Petőfi-képét). Aranyban a bölcselkedő, az egyéni sorsproblémákat egyetemes szinten megfogalmazó költőt kedveli.
Poétikai szempontból az induló Babits túl akar lépni a romantikus énlírán, melynek lehetőségét a 19. század második fele, illetve a századforduló magyar költészete véglegesen kimerítette. A romantikus énlíra lényege, hogy a lírai én mint versszervező áll a költemény középpontjában, s áttétel nélkül, közvetlenül szólal meg. Babits többféle módon törekszik e vershelyzet megváltoztatására, illetve a lírai én kiiktatására. Megkettőzi a lírai ént a Strófák a wartburgi dalnokversenyből és a Theosophikus énekek című pár- vagy ikerversekben; közvetítőt iktat a lírai én és az olvasó közé az ún. álarcversekben (Zrínyi Velencében; Aliscum éjhajú lánya), illetve teljesen kiiktatja a lírai ént a tárgyversekben (A világosság udvara; Emléksorok egy régi pécsi uszodára). Törekvése tehát egy objektív, tárgyias költészet létrehozása. (Így a világirodalmi hagyományból ő nem elsősorban a francia szimbolisták követője, hanem a Mallarmé, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető objektív lírai törekvések folytatója, illetve velük egyidejű alkotó.)
Első kötetének címe (Levelek Iris koszorújából, 1909) jelképes értelmű, s egyúttal költői programját is kifejezi: Iris az istenek követe, a szivárvány, a világ sokszínűségének szimbóluma.
„A fiatal költő és a világ viszonyát talán leginkább a vissza-visszatérő Irisz-motívum példázza. Hozzá szól a költő: 'Idézz fel nékem ezer égi képet / és földi képet, trilliót ha van, / sok földet, vízet, új és régi népet, / idézz fel, szóval, teljes enmagam.' A kiemelés Babitstól való. A világ és az én itt eggyéválik, az én-nek világ-nagyságúra kell tágulnia, hogy kifejeződhessék. Jellegzetes objektív költői magatartás ez. 'A ... Babitsnál jeligeként följegyzett spinozai elv szerint, a természet megértése mértékében válunk magunk is hasonló fokú és értékű természetté' - mondja Rába György, rávilágítva az Irisz-motívum filozófiai hátterére. Most azonban egy másik vonatkozását is vegyük szemügyre: e korszak Babitsának a feketeség, az egyszínűség, a distinkciótlan Semmi mind bölcseleti, mind életérzésbeli, mind pedig, nem utolsósorban, költői ellensége volt. Az Irisz-dicsérő lírai tudat a nappali ember, a színekben-képekben látó ember tekintetét hordozza végig a világon. Babits legalább annyira szenzuális, mint amennyire elvont. Nehéz is volna tárgyias költőt elképzelni a tárgyak iránti érzéketlenséggel, a látványhoz, a képhez, a tárgyhoz fűző elemi kapcsoltság nélkül, az észrevevés szenvedélyes szerelme híján.” (Nemes Nagy Ágnes)
A levelek a versek, egy-egy, gyakran egymástól elütő szín hordozói, melyek nem önmagukban, hanem a koszorúban, a kötet egészében tükrözik a sokszínűséget. A kötet három pillérre épül: a programadó nyitó vers az In Horatium; A lírikus epilógja, mely időben a legkorábban keletkezett, zárja a kötetet; a középső pillér pedig, kurzívval kiemelten, a szecesszió életérzésének egyik legszebb magyar megnyilatkozása, a Húnyt szemmel.
Az In Horatium 1904 címe kettős jelentésű: Horatius ellen, illetve szellemében. A vers egésze az előbbi értelmezést hitelesíti. A költemény bölcselettörténeti alapját a hérakleitoszi és a horatiusi világfelfogás, illetve életelv szembeállítása adja. A kurzívval írt felütés Horatius egyik legnépszerűbb ódájának - III. 1. A mértékletesség dicsérete - szabad átköltése. A kezdés azért is szerencsés, hiszen a szellemi arisztokratizmus összeköti a horatiusi és hérakleitoszi világfelfogást, hogy aztán a későbbiekben egyértelműen szétváljon a két elv. Babits az örökké változó, mindig megújuló világ eszméjét a preszókratikus görög filozófustól veszi át, versbe emelve annak talán leghíresebb gondolatát, a `pantha rei'-t („Nem lépsz be kétszer egy patakba”). Szintén Hérakleitosztól származik az az elgondolás, hogy a tűz és a víz a világ két princípiuma. Horatiust idézi a kikötő, az arany középszer gondolata. Az állandóság és a változás dialektikáját esztétikai-poétikai szinten a „szabad szolga” oximoron jelöli. Ennek szellemében a horatiusi gondolatokat elvető költemény a római költő kedvelt strófaszerkezetében, nagy alkaioszi versszakban íródott, de a költői szabadság jegyében.
A Messze... messze... 1907 sokrétűen kapcsolódik a költői programhoz. A magyar impresszionista stílus remeke, a névszói stílus lehetőségeinek végsőkig vitele, de a leporelló-szerűség nemcsak az állókép-jelleget hangsúlyozza, hanem mozgalmasságot is visz a versbe. A közvetített életérzés közel áll a szecesszió elvágyódás-kultuszához. A költemény a világ sokszínűségét, gazdagságát hirdeti. Az utolsó strófa ezt állítja szembe az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel és voltával, hiszen - Goethét idézve - a személyiségnek világnyivá kellene tágítani önmagát, hogy befogadhassa a világot.
A Mozgófénykép 1907 hatástörténeti szempontból Arany János A kép-mutogató című balladájának párverse. Mindkét mű melodramatikus történetet dolgoz fel. A Babits-vers stilisztikai-poétikai bravúrja, hogy nyelvi eszközökkel adja vissza a korai némafilm technikai lehetőségeit, a vágásokat, a különböző kameraállást, sőt még a színhatásokat is. És azt is érzékelteti, hogyan tükröződik a látvány a naiv néző tudatában.
A Fekete ország 1906 a költészet határát súroló monotóniájával valójában a Messze... messze... ellenverse; az egyszínű, homogén világ rettenetét, emberidegen voltát fejezi ki.
A lírikus epilógja 1904 nem összefoglalója a kötetnek, nem is ars poeticája, hanem egy újabb filozófiai-ismeretelméleti probléma megragadása: mi van akkor, ha egybeesik a megismerő alany és a megismerés tárgya, azaz az alany és a tárgy. A vers filozofikus jellegét erősítik a közismert toposzok. Schopenhauertől veszi át a bűvös kör, a vak dió metaforáját, Nietzsche Zarathustrájából való a vágy nyila és az ómega és alfa kifejezések. Az önmagábazártság problémájához illik a versforma, a szonett.
A második kötet (Herceg, hátha megjön a tél is! 1911) újdonsága Bergson filozófiájának, az életlendület elvének erőteljes jelentkezése. Bergson felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli. Ezekkel ütközve az ember az életlendület által halad tovább. A költeményekben a görögségélmény, illetve a mítosz megjelenése az örök, a nem múló megragadására tett kísérlet. (Klasszikus álmok; Campagna éneke)
A kötet reprezentatív darabja az Esti kérdés 1909. Hatalmas, retorikusan felépített, kérdésekkel tagolt, de meg nem szakított körmondatával ismeretelméleti problémát vet fel. Van-e oka, célja a világnak, a létezésnek; megismerhető-e ez az ok és cél? A vers látszólag a kérdések, és nem a feleletek sora. A kivételesen tömör, metaforikus jelzőkkel kifejezett Danaida- és Sziszifusz-képzet a világ értelmetlenségét sugallja, mint ahogy a záró sorokban megjelenő fűszál-példa is, mely tudatosan ellenpontozza az öntudatlan emlékezés áradó látomását. A felütés dajka-képe viszont az abszurditást egy fölöttünk álló erő kegyelmével, gondoskodásával, szeretetével ellenpontozza.
A Recitativ 1916 kötet eszmei szempontból nem hoz újat; elsősorban a verselési lehetőségek további gazdagodása jellemzi.
A Cigánydal 1911 a bergsoni életlendület-tan legszebb költői megfogalmazása. A megkötöttség nélküli szabadság, a látszólagos célnélküliségben is jelentős célképzet, a nehézségektől meg nem hátráló életfolyam dalszerűségében is ódikus megfogalmazása. Rendkívül bonyolult poétikai megoldást alkalmaz Babits: egyszerre tárja elénk a lírai én és a cigányasszony egymással párhuzamosan haladó tudatfolyamatát. Valójában csak az írásjelek révén különböztethetjük meg a kétféle megszólalást. (József Attila vélhetően ebből a versből is merítette a Tiszta szívvel ötletét.)
A Május huszonhárom Rákospalotán 1912 szenvedélyes hangvételével, közéletiségével kivételt jelent Babits világháború előtti költészetében. (Megírásának apropóját az 1912-es tragikus tüntetés, az ún. vérvörös csütörtök adta.) A két részre tagolt költemény első felében a városperemi, újpesti idill nyugalma, változtathatatlannak tűnő jelenidejűsége kerül szembe a változás szükségességével. A második rész ideológiai szempontból bonyolult módon határolódik el - aktuális szinten a tüntetés szervezőitől és leverőitől is - a téveszméktől, nem tagadva azonban a változás szükségességét. Hatásosan él Babits a disztichon lehetőségeivel, mely egyszerre áraszthat nyugalmat vagy mozgalmasságot, feszültséget.
Babits a háborúhoz való viszonyát is bölcseleti szinten tisztázza először. Az örök béke című Kant-műhöz írt tanulmányában mutat rá a háború erkölcsbölcseleti szinten embertelen voltára. Attól, hogy az örök béke a gyakorlatban nem, vagy nehezen valósítható meg, az ember (az emberiség) még nem mondhat le ennek megvalósításáról. Az erkölcsi parancs mindig magasabb rendű a gyakorlatnál, s nem függvénye a megvalósíthatóságnak.
Babits háborúellenes költészete kevésbé egységes, s bizonyos szempontból kevésbé jelentős, mint Adyé. Az 1914-15-ös verseket még a fiatal életek kiontásán érzett fájdalmas meghatottság és szomorúság hatja át (Fiatal katona, Miatyánk). Felséggyalázás címen perbe fogták a Játszottam a kezével című verséért - valójában azonban e költemény nem a háború ellen íródott, hanem egy ősi toposzt felhasználó szerelmes vers.
Betegsége idején jegyezte föl Beszélgetőfüzeteibe, hogy „politikáról nem beszéltem, de mikor szükségét éreztem, megszólaltam”. 1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a háborúellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: a kiáltást, mely túlharsogja a háború hangzavarát és a csöndet, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen.
A Húsvét előtt 1916 az emberi szó kimondásáig, az artikulációig való eljutás fizikai és lelki szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk. Ennek megfelelően választott műfaja a dithürambosz, azaz extatikus állapotban előadott közösségi érvényű ének (mai poétikai terminussal inkább rapszódiának nevezhetjük). A felfokozott lélekállapotot jelzik a vers ismétlődő fordulatai és toposzai. A folyamat hitelesen jut el a kettős zárlat népdalt idéző egyszerűségéhez. Szintén a Beszélgetőfüzetekben jegyzi meg Babits, hogy a kortársak nem figyeltek fel a vers egyértelmű és hangsúlyozott németellenességére. A mű egyik központi szervezőképe az ősi malom-metafora, mely a mindent felőrlő pokoli idő jelképe. Pontos a cím jelentése is, mely nem csupán arra utal, hogy a Zeneakadémián tartott Nyugat-matinén tavasszal olvasta fel Babits, hanem jelképes értelemben az örök reményre is, arra, hogy a szenvedéstörténetet a feltámadás követi.
A Fortissimoért 1917 istenkáromlás címén perbe fogták, ezért Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét. A cím csak a „Süket! Süket!...” felkiáltásig felel meg a vers üzenetének, hogy a világgal nem törődő Istent csak az egyre fokozódó hangerővel lehet a világba való beavatkozásra bírni. A vers önértelmezése azonban éppen ellenkező előjelet ad a címnek. Nem Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az isteni és teremtett világ termékeny csöndjéből, s ennek tragikuma és következménye a háború és a zűrzavar. „...sohasem éreztem annyira az Isten és a Gondviselés szükségességét, mint az utolsó években. /.../ Rettenetes időket élünk át, s alig hiszem, hogy valakinek közülünk - de akár a bírák és ügyészek közül is - eszébe ne jutottak volna hasonló gondolatok, mint amilyenek ebben a szerencsétlen költeményben önkénytelen kifakadtak. A világháború halmozott és véget érni nem akaró szörnyűségei éppen a hívő lélekben okoznak nagy megrendülést; az ateista, kinek számára a Gondviselés semmit sem jelent, nem érezheti annyira lehetetlennek, borzasztónak a dolgot, nem annyira egész világképét romba dőltnek vagy megingottnak, mint a hívő. Éppen a hívő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása, és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így. A szerencsétlen lélek tusakodása ez az Istennel, mint a Jákobé, aki Istennel vitázott, mintegy kényszeríteni akarva, hogy áldja meg őt: 'Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet!' Nagy szerencsétlenségek idején éppen a legszentebb lelkek jutottak gyakran ilyen hangulatba, és a Bibliából sok példát idézhetnénk annak ellenében, aki azt mondaná, hogy vallássértő dolog az Isten jóságán kétségbeesni és az Úrnak mintegy szemrehányást tenni. /.../ Idéznem lehetne a 22. zsoltárt is az elkeseredett hangulat példájául - azt a zsoltárt, amelyet Krisztus is idézett keresztjén: 'Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el engem? /.../ Ha Krisztus elhagyatva érezhette magát Atyjától, és kifakadhatott szenvedései között: mennyivel természetesebb ez egy gyarló embernél! És mikor volt olyan természetes, mint manapság?” (Babits Istenkáromlás)
A Háborús anthológiák 1917 kétféle költői magatartást különböztet meg: az egyik - Arany balladájára is utalva - a kor hangját visszaadó, a mindig az aktuális „széljáráshoz” igazodó költőé, akit a sás metaforával jellemez Babits. A másik a csönddel tüntető, tiltakozó poétáé. (A cím a háborús időben évente megjelenő költői antológiára utal.)
Lehetséges magatartásformaként jelenik meg a háborús időkben a napi eseményeken való túllépés igénye, a gondviselőre való ráhagyatkozás gesztusa. A Zsoltár gyermekhangra 1917 a kései versek legfontosabb motívumait előlegezi a naiv tudatot imitáló költeményben: az emberi és isteni világ különbözőségét, a Fortissimoban is megjelenő süketség teremtő harmóniáját. A költő-szerep új értelmezést nyer. Az alkotó: médium; közvetítője (a talán általa sem értett) igéknek, de nem csak egyedüli közvetítő, hanem egy kórus tagjaként énekel. A Zsoltár férfihangra 1918 című párversben az érett Babits világképének összetevői jelentkeznek: szabadság és predestináció kettőssége, az egyéni, egyedi lét és a történelmi idő ellentéte, az önformálás, önalakítás szükségességének felismerése.
A húszas évek lírája jellegzetesen katasztrófa utáni költészet: a háború, a tanácsköztársaság, Trianon rettenete után jogosan vetődik föl a líra értelmetlenségének, a művészet céltalanságának gondolata. „A líra elhal, néma ez a kor” - írja a Régen elzengtek Sappho napjai 1922 című versében. „Szók, szók, ti pártütők, / kik hajdan ami volt értetlen, megsugátok, / és fegyverré a bút edzé harmóniátok, / mért hagytok így dadogni most a világ előtt?” - vall Babits a kifejezés nehézségeiről a Hegedűk hervatag szavában. A tragédiák árnyékában tarthatatlanná válik a szecesszió személyiségközpontú világképe és kérdéses lesz az individuum központi helye és mérce-jellege.
A kötetcím (Sziget és tenger 1925) is jelzi, hogy a Babits által vállalt és kijelölt szerep az elzárkózásé. A versek jellegzetes motívuma a sziget és a hegy, hegytető (A sziget nem elég magas, Hús-szigetek a kőtengerben, Hegytetőn, A gazda bekeríti házát, Hold próféta a hegyen).
Az individuum problémájának meghaladása két szinten jelentkezik. Egyrészt fölerősödik a teremtménytudat, a gazdára, a gondviselőre való ráhagyatkozás (Ádáz kutyám, Mint a kutya silány házában, Psychoanalysis Christiana); másrészt a kérdéseket egyetemesebb horizontba állítja a költő (Örökkék ég a felhők mögött).
Az elzárkózás nem csupán kívülállást, távolságtartást jelent a világgal szemben, hanem az élet természetes rendjének és értékeinek őrzését is. Az élet és természet körforgása nem az élet abszurditásának kifejezője Babits számára, hanem a megújulás reményének hordozója (A gazda bekeríti házát, 1925).
A Psychoanalysis Christiana 1927 kultúrtörténeti-művészettörténeti háttere a román-gótikus és a barokk művészet szembeállítása. A régi mesterek a szobor minden részletét kifaragták, a barokk művész csak annyit, amennyi a fülkébe állított szoborból látszik. A kétféle alkotói módszer egyúttal kétféle ember- és világkép szembeállítása is; az élethez, illetve a halálhoz való kétféle viszony. Ennek lényege a külvilágnak való öntudatlan élet, illetve önbecsapás, mely elfeledkezik arról, hogy az embernek számot kell adnia önmagáról, illetve a végesség tudatában a külvilág megítélésétől függetlenül alakítani, formálni, tökéletesíteni énünket.
Babits hitvallása, az Örökkék ég a felhők mögött 1925 azokat a katolikus értékeket veszi sorra, melyek megadják az emberhez méltó élet értelmét. A katolikus szó nem elsősorban vallási értelemben használatos, hanem egyetemes jelentésben. A cím sokféle áttételen keresztül Kant tanításának parafrázisa („A csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem”). A gondolatsor kapcsolódik a magyar irodalomtörténet legjelentősebb tanítóinak és vallomástevőinek munkáihoz, elsősorban - ha személyesebben és összefogottabban is - Kölcsey Parainesiséhez. Nemcsak erkölcsi-világképi nézeteit veszi sorra, hanem számot vet addigi költészetével is.
A Cigány a siralomházban 1926 első strófája az induló, a szecessziós, az „iparművészeti remekeket” alkotó Babits önjellemzése és önértékelése. A versek plaszticitását, személytelen tökéletességét, a lírai én kiiktatására tett kísérletét a bogár-metafora érzékelteti. A második versszak a háborúellenes Babitsot, a Fortissimo, a Húsvét előtt költőjét idézi. A harmadik versszak a poétikai bizonytalanságot jelzi. Ezt követően a kor- és társadalomrajz, a nagyvárosi elidegenedés képe a schopenhaueri részvét-etikával ötvöződik. Babits átveszi a német filozófustól az emberekhez való viszonyulás legalapvetőbb törvényét: csak a részvét és együttérzés a helyes magatartás.
A tízes években éppen Ady ellenében utasította el határozottan magától Babits az egyik jellemző magyar lírikusi szerepet, a közéleti-küldetéses költőét. A húszas években már megjelennek költészetében a próféták, bár még többnyire elutasított szereplehetőségekként. Aztán a belső vívódástól sem mentes folyamatban, ha ellentmondásosan is, de végül a vállalás válik meghatározóvá.
A Mint különös hírmondó... 1930 felütésének paradoxona - „ki nem tud semmi újságot” - a vers egészében értelmeződik, s éppen ebben a látszólagos ellentmondásban határozza meg Babits a próféta, a hírmondó feladatát. A civilizáció embere a technokrácia és haszonelvűség közegében, az újdonság után futva elfeledkezik a polgári világon túllépő, nem változó törvényekről. A három alappillér, a szellem, a szerelem és a természet perspektivikusan reményt adó körforgása az, mely hozzásegít, hogy túllássunk a mán. (Nem véletlenül ragadja majd ki és teszi nyomatékossá a határozott névelő használatával József Attila 'a szellem és a szerelem' kifejezéseket Ars poeticájában.)
„Riadó (is) ez a vers, nagy suhogású figyelmeztetés a magát elveszejtő 20. századi ember címére. El ne feledkezz, te esztelen, a nagyobbról, a fentebbiről, hülye részérdekeidben; a természetre nézz, avagy az igazságra, a legtágasabb értelmű erkölcsi égboltra hitvány magad felett - szól a rejtett tanítás. /.../ a világvége-érzés van jelen a versben (mint mindenütt az európai idegzetekben), nemcsak a személyes halál, a háború fenyegetése, hanem a korszak-halálé, a nagyon is lehetséges emberiség-halálé. Méghozzá a jellemzően ambivalens, eszkatológiai reménnyel a végén, azzal a kényesen kétértelmű „új tavasszal”, amely vagy talál még embert a földön, vagy nem. Micsoda verszárás; micsoda boldogítóan kétségbeejtő katarzis. /.../ Az a gyönyörű mozdulat, ahogyan eltűnik a fehér tigris a felburjánzó indák között, mindenfajta múlttá válásnak, eltűnésnek, a személyesnek és az általánosnak nagy, fehér villanása. /.../Az alaphasonlaton túl (próféta a hegyen) mindössze két képet kívánok kiemelni a szövegből, egy kicsit és egy nagyot. Mindkettő természeti jellegű; az öreg Babits felfedezi vagy újra felfedezi a természetet. A kicsiny képecske a tél fehér tigriséhez fűződik. /.../ Szőre-hullató tigris, hófoltok a réten - az apró realizmus váratlan ünnepe a szövegben. /.../ A babitsi intim érzékletesség ellentéteként válasszunk most egy másik képet a versből, azt a nagyot, körül-csodáltat, a természet ritmusáról:
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés!...
Hát igen. „Isten versének ritmusa” - kétségkívül a magyar irodalom egyik orma. Például azért is, mert szenzualitása sajátosan elvont, ezt a metaforát nem a szemünkkel, nem a fülünkkel fogjuk fel, haenm mindenekelőtt a képzeletünkkel. De azért nem mondhatnám tisztán elvontnak sem, az absztrakció itt mélyen ül a konkrétban, mint elrejtett virágzat a tőlevelek közt, finom fokozatokkal csúszva feljebb és feljebb, önnön kibomlása felé. Ahogyan előszedi Babits a metaforát, ahogyan teszi-veszi, nőtteti a keze között, az a valami. Mint aki egy rejtett, összenyomott kendőt gyűröget, először megmutatja a csücskét: óh szent Ritmus... átteszi az egyik kezébe: örök szerelem nagy ritmusa... átteszi a másik kezébe: évek ritmusa... aztán hirtelen előrántja, meglobogtatja a kibomló kendőt: Isten versének ritmusa. Amit azóta - sajnos - eléggé eldivatoztunk, a „kozmikusat” a versben: elsősorban tőle tanultuk mindnyájan, Babitstól.” (Részletek Nemes Nagy Ágnes értelmezéséből)
A másik két „mint-vers” is kurzivált, kötet-tagoló, a költői magatartás irányelveit kijelölő ars poetica. A Mint a kutya silány házában a Versenyt az esztendőkkel! 1933 nyitódarabja; a bezártságra ítélt házőrző kutya hasonlatára építve a fizikai szenvedés, a múló lét egyszeriségének és az egymás után toluló hangok határtalan utáni vágyakozásának ellentétét a középkori „test és lélek vitája” verstípusra utalva fejti ki. A kimondatlan 'nagy szó' várása a teljes kötet sztoikus költői magatartását sejteti. A Mint forró csontok a máglyán... vallomása nem előzmények nélküli Babits életművében: a világ sokszínűségének, árnyalatainak megragadása, az örökké változó dal igénye (még a főniksz-kép is) megjelent már korai verseiben.
A Csak posta voltál 1933 az önmeghatározási kísérlet folyamatát tárja elénk: az önmegszólító költemény egyszerre állítja a személyiség meglétét és fontosságát, és tagadja is azt. A személyiség mássága, állandó kiválási kényszere környezetéből, közegéből az idő folytonosságában lel önmagára; lényege, értéke múltat és jövőt összekötő voltában van. Ez a felismerés oldja fel az önmegszólítással együtt járó válságérzetet, hiszen e verstípus lényege mindig a válságérzet - a személyiség mintegy kettéhasadva próbál válaszolni önmaga problémáira. A megszólító a hétköznapiság közegéből kilépve ad feleletet, illetve szembesíti a megszólítottat létének végességével, s ebből fakadó tragikumával. Ezt a tragikumot oldja fel a közvetítőszerep felismerése.
A szenvedés és a halál a művészet és költészet alapvető kérdései közé tartozik. Babits számára a probléma nem filozófiai-bölcseleti. A betegség önkívületében s a halál árnyékában nem az a kérdés, hogy miért a szenvedés és miért a halál - hiszen az tény immár, napi tapasztalat -, hanem az, hogyan tudjuk emberi módon elviselni a szenvedést és a halált. Babits felfogása sok szempontból Martin Heidegger (Lét és Idő) halál-értelmezésével rokon: „mindenkinek a saját halálát kell meghalnia”. Az egyedi tényt, a magára maradottságot viszont segíthet elviselni az a goethei felismerés is, hogy „a világon minden csak hasonlóság, hasonlat, példázat”; azaz a szenvedést és a halálhoz vezető utat az emberiség történetében emberi méltósággal már sokan megtették, az ő példájuk adhat erőt. Ezért van az, hogy a kései Babits költészetében fölerősödnek a kultúr- és művészettörténeti rájátszások, allúziók, hasonlatok.
A szenvedés versének, a Balázsolásnak 1937 szervezőelve a gyermekkori szertartásemlék felidézése, a balázsolás vagy balázsáldás (a torokbetegségek védőszentje Szent Balázs, Sebasta püspöke). Ez az emlék teremt lehetőséget kétféle emberi magatartástípus megfogalmazására, a gyermek és felnőtt szembeállítására. A vers osztatlansága egyetlen gondolatfolyamatot érzékeltet, melyet segélykiáltások tagolnak két leíró és két gondolati részre - ezek egy fogalompár, két kulcsfogalom köré épülnek, ez a gyermek és a felnőtt. Itt nem életkori, egyedfejlődési periódusokról van szó, hanem a létezéshez való viszonyról: a gyermek öntudatlanul, a dolgok értékét nem ismerve éli életét, a felnőtt viszont a dolgok végességének tudatában - s ha a létezés véges, akkor annak egyes összetevői is azok, így a szenvedés is. A felnőtt tehát ismeri a dolgok valódi értékét; tudja, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. „Egy előremozgó, értelmet és értéket szülő ívet ír le a vers. S az egyéni ember története s az emberiség története is hasonlót, Babits szerint. Az emberi szenvedés tudatának mérhetetlen fölhalmozódása ez az egyik oldalon; az erkölcsi-szellemi erők mérhetetlen földúsulása a szenvedés méltósággal való elviselésére, alkotással való lebírására a másik oldalon. /.../ az egyén történeti-erkölcsi tapasztalatát, kivált pedig magát a történeti-erkölcsi egyéniséget vélte az emberi gondolkodás, az emberi világ legbiztosabb sarkkövének. Az egyéni alkotásban, az egyéni sorsban, az egyéni magatartásban testet öltő s megragadható közös emberi sors, s a közös, egyéni emberi sorsokból fölépülő művelődési folyamat szolgáltatta képzetkörének, képzeletvilágának, önkifejezése eszköztárának törzsanyagát. Valóban sokezer könyvvel volt idősebb ő legtöbb kortársánál.” (Részletek Németh G. Béla tanulmányából)
Az Ősz és tavasz közöttet (1936) az irodalmi köztudat már megjelenésének pillanatában a magyar líratörténet reprezentatív alkotásai közé sorolta. A vers szervezőelve - Goethe már említett gondolatának megfelelően - a líra- és stílustörténeti rájátszások, hasonlóságok sora. (A magyar lírából egyértelműen felismerhető az Őszikék számvetést készítő Aranyának hangja (5. vsz. 5-6. sor, 8. vsz. 3-4. sor); Csokonaira utal a magáramaradottság érzésének kifejezése (9. vsz.), mely ugyanakkor a XVI-XVII. századi protestáns prédikátorköltőket is idézi. A Carmina Burana alapvető évszak-metaforikáját mind az őszre, mind a tavaszra vonatkozóan használja az első és hetedik versszak felütése. A barokk képzetkör jellegzetes motívumai bukkannak fel az elmúlás és hiábavalóság kifejezésére (9. vsz. 5-6. sor, 5. vsz. 3-4. sor). Szecessziós tónus hallik ki a 6. versszak 3-4. sorából; a naturalizmus, illetve a verizmus képei jelennek meg az első versszak második felében; a preraffaelita költészet kedvelt motívuma volt az utolsó versszakban megjelenő letört rózsa.) A legfontosabb szervezőmotívum azonban a középkori haláltáncokat idéző refrén; minden vers-elem utalás, példázat a tényre: „meg kell halni!”.
A hangvételek és hangfekvések sokasága is egységet alkot a versben, az elégikustól az ironikusan-keserűen groteszkig. Paradox módon a rájátszások, felidézések sokasága éppen a halál egyediségét hangsúlyozza, melyet semmissé még az asszonyi jóság sem tehet, legfeljebb segít - mint ahogy a megidézett költői példák is segítenek - az út emberi méltóságú megtételéhez.
A Jónás könyve 1938 terve már a műtét előtt készen volt, de csak azt követően vetette Babits papírra. Méghozzá jókedvűen, a lehetőségekhez képest mosolyogva és nevetve - tudjuk meg Illyés Gyula visszaemlékezéséből. (Ebből vonta le Illyés azt a következtetést, hogy valójában a prófétaszerep paródiájáról van szó, ám ezt az értelmezést sem a mű, sem az életmű egésze nem támasztja alá.)
Először a Nyugat 1938. szeptemberi számában jelenik meg. Történelmi háttere az Anschluss, Ausztria megszállása. Babits Magyarország hasonló sorsától félt, és általában egész Európa pusztulásától. A Beszélgetőfüzetekben írja: „a próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmasságaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”
Sem a téma, sem az eszmei mag nem fordulat Babits pályáján, csak magasabb művészi teljesítmény, koncentrált összegzés. Nietzsche Zarathustrája, a megigazulást hirdető próféta már egyetemista korától foglalkoztatja. A húszas évek végétől a prófétaszerep egyre gyakrabban jelenik meg Babits költészetében; Jób, Dániel, Jeremiás alakja tűnik fel költeményeiben. A Psychoanalysis Christianában a jónási elzárkózás és a hivatástudattal való viaskodás egyszerre van jelen. Másutt a küldetés vállalásának gondolata (Vers a csirkeház mellől) vagy a gazdára való ráhagyatkozásé jelentkezik (Ádáz kutyám; Mint a kutya silány házában; Az elbocsátott vad). Az írástudók árulása című nagyesszében a világ hatalmasaitól független eszme hirdetését vallja az értelmiség feladatának. Ninive mint a civilizáció önpusztításba való átcsapásának jelképe jelentkezik az Isten és az ördög című versében és az Elza pilóta című utópisztikus regényében.
A témát közvetlenül az Ószövetség hasonló könyvéből merítette Babits. Néhány epikus mozzanat földuzzasztásától eltekintve legfőbb változtatása az, hogy míg a Bibliában Ninive népe a királlyal együtt megtér, addig nála ez a motívum elmarad.
A Jónás könyve stílusa, beszédmódja összetett, többrétegű. Az archaizáló, biblikus réteg neologizmusokkal keveredik. Az emelkedett, ódikus nyelvezet naturalista és profán kifejezésekkel vegyül. A különböző rétegek egymásba játszása gyakran groteszk, ironikus hatású. „... elképesztő ez a kényes hangnem magasztos és nevetséges között, amelynek rendkívüli kényességét, nehézségeit csak ezért nem vesszük észre, mert a tökéletes egyensúlyozottság elfedi előlünk. csak egy kicsivel idébb, vagy odébb, és bukik az egész. Talán ezt lehetett legkevésbé várni Babitstól, a palástos költőtől, ezt az úgynevezett humort a Jónásban, a groteszket. /.../ Kevés bonyolultabb hatású sor van például ennél: 'S örüle Jónás módfelett a töknek.' Nem lehet nem elmosolyodni rajta; kimondhatatlanul sokértelmű mosolyt vált ki az olvasóból, nevetést, amely hát-borzongatás. És belenyugvás is, persze.”
„A vers puritanizmusa viszonylagos, Babitshoz képest és egy korszakhoz, a magyar szecesszió korához képest nevezhetjük dísztelennek. Ámde ha a 'dísz' szónak más, talán igazabb értelmet adunk, ha a dísznek azt nevezzük, ami funkciótlan a versben, akkor a Jónás könyve minden korhoz képest 'dísztelen' /.../ Válasszunk képet a Jónás remekül adekvát eszköz-halmaiból... Legyen Jónás megmenekülése a cethalból:
... ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.
Felhívom az olvasó szíves figyelmét a 'zsír' szóra. A vér és az epe a szenvedésnek rituálissá vált szavai, már Krisztus halála leírásában is megjelennek, himnuszok és énekek adják tovább őket, a vért, az ecetet és epét; légkörük - így együtt - magas, átszellemített. Szólásokban, közmondásokban is gyakoriak, értelmük a ténylegestől, a konkréttól sokszor, sokfelé eltávolodó. Az 'okád' hangulata viszont kettős; ha első szótári értelmét nézzük, lehet familiáris vagy naturális, további értelmei azonban gyorsan átúsznak a választékosba: a hegy okádta a lávát, tüzet okádó sárkány. Ami ezt a verssort a realizmus mesterművévé teszi, az a 'zsír' szó jelenléte. Nemcsak vért és epét okádik az a szegény cethal, bibliásan és mitikusan, hanem zsírt is, nagy, rengő, tengeri hájaiból, zsírjának ellenállhatatlan köznapiságával egyszerre valódivá, ténylegessé téve ezt a tengerszéli jelenetet /.../ a költő mindössze egyetlen sort szán a próféta megmenekülésére, mindössze három, végtelen szűkszavúan megválasztott főnevet - és otthagyja az olvasót, felbolygatott képzeletével együtt, Jónás mellett, amint ott fekszik a vér-zsír tócsában eszméletlenül, nyálkás rongydarab, felette a mediterrán égbolt - és így tovább. Babits ezt is kihagyta. Kihagyta? Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje.” (Nemes Nagy Ágnes)
Jónást tapasztalatai kényszerítik arra, hogy elmeneküljön az újabb feladat elől. A feladat, a kötelesség nem vállalása büntetést von maga után, sőt fölborítja a világrendet is. Babits archetipikus emberi helyzetet felhasználva az ismert zsoltár kezdősorai („De profundis...”) által is megfogalmazott létszituációban mutatja be Jónást, aki - paradox módon, a Pilinszky által a mélypont ünnepélyének nevezett - kilátástalan lélekállapotban ismeri fel felelősségét, s kerül közel ismét az Úrhoz. Jónás helyesen ismeri fel az Úr, az igazság és a közvetítő, azaz a próféta szoros egybetartozását. Azt azonban már nem látja, hogy a három tényező nem azonos fontosságú. Ebből fakad Jónás csalódása, illetve kifakadása az Úr előtt a mű végén. Jónás az igazság bekövetkeztét, a prófécia teljesültét a jelenben gondolja, azaz a prófécia bekövetkeztétől várja a próféta hitelesítését. Az Úr azonban - az ágostoni időszemléletnek megfelelően - a történelem, az üdvtörténet egészében gondolkodik, s ebben az intervallumban látja megvalósulni a próféciát, ebben a végtelenné tágított időben pedig Jónás csak egy a próféták, az írástudók, a felelősséget vállalók és hirdetők sorában.
Jónás félreértése abból is fakad, hogy az igazságot azonosítja annak megvalósulásával. Az Úr szavai - a szó tiéd, a fegyver az enyém - meghatározzák a próféták feladatkörét. Az írástudó feladata - erről Babits nagy erővel ír a Julien Benda: Az írástudók árulása című könyve nyomán kibontakozó hazai vitában - a gazdasági-társadalmi viszonyoktól független igazság hirdetése. Szintén Az írástudók árulása című esszéjében fogalmaz úgy, hogy a felelősen gondolkodó ember akkor is mozdulatlan világítótorony legyen, ha egyetlen hajó sem fordítja felé a lámpáját.
„... Jónás, az objektív költészet jellegzetes personája, mitikus figura. Ami rögtön szembeállítja minden eddigi próféta-alakkal (Babits remetéivel, hírmondóival is), hogy ez szökött próféta, fülön-csípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan igehirdető. Meglóg, fogadkozik, duzzog, kifogásol, kételkedik. Ez kell nekünk, ez kell, mit is kezdenénk egy kételytelen hőssel? Egy botcsinálta hős, egy kudarc-hős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja. Hős. Ott áll azon a keskeny sávon, a nagy, zúgó, ontológiai pátosz és a legköznapibb esendőség között És persze éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú, szembetűnően alultáplált figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét - e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból. (Az is, az is, ugyanakkor.)”
„Jónás tehát ellen-hős, vagy majdnem az, a költő alteregói közt a legobjektívebb, legrealistább, legepikusabb, hal-bűzbe és glóriába mártva. /.../ De én nem is csak a Jónás epikáját hangsúlyoznám, hanem a drámaiságát. A szerkezet-váz csupa ellentétből épül, valahogy mindig az történik, amit nem várunk. Jónást elhívja az Úr - Jónás megszökik. Isten megbünteti - és megmenti. Jónás meggyőződik róla, hogy Ninivének pusztulnia kell - Ninive nem pusztul. Nehéz ma már a könyv nélkül tudottat váratlannal érezni. De kétségtelenül megvan benne a végzetdrámák építettsége, amelynek a végkifejlete mégis úgy üti fejbe az olvasót, mint az Oidipusz nézőjét az eleve tudott titok.
Népség, katonaság, a kisebb szereplők tömbjei közt, a 'kórustól' körülvéve van azonban egy másik nagy-szereplő itt, az Isten-alak, ilyen módon beteljesítve a drámatörténet minimum-igényét. A legkevesebb két szereplő törvénye: ezzel született meg az európai dráma, a konfliktus lehetősége. /.../ Voltaképpen az istenalak az aktív, a független változó, Jónás a függő, a reagáló, bár hevesen reagáló. Mégsem tagadható viszonyukban a patriarkális elem; ószövetségien családias az, ahogyan Isten Jónással tárgyal, ahogy küldözi, inti, bünteti, oktatja. Beszélget vele, családfő a családtaggal, pásztor a báránnyal. Milyen szép ez, meleg, idilli - de Jónás többet tud a saját istenéről, mint az olvasó, s mihelyt meghallja felsőbb utasítását, pánikszerűen szedi nyakába a lábát és menekül. Tudja ő azt jól, mélységes-mély tapasztalataiból tudja, hogy saját, választott istene kényszeríti majd a nem neki való szerepre, az hagyja cserben, az égeti le, annak van igaza. Érti és nem érti. Mi is így vagyunk vele, együtt-futunk, együtt-könyörgünk, együtt csapódunk be Jónással, értjük és nem értjük ezt a lelkiismeret - erkölcs - kényszer - Istent, akinek részei vagyunk, aki mégis túl van rajtunk, aki kegyetlen és jó, illetve nagyobb. Egy kisebb tudat egy nagyobb tudatban: ez Jónás és Isten viszonya.” (Nemes Nagy Ágnes)
A világégés előestéjén Babits nem tagadja, hogy a teremtett világ erkölcsi rendjéből kilépő civilizáció megérett a pusztulásra. Ezt hirdeti Jónás. Babits humanizmusa abban nyilvánul meg, hogy fölismeri: az emberi kultúra és gondolkodástörténet évezredes folyamata - mely akár célelvű, akár körkörös - nem zárulhat le a fölhalmozott értékek pusztulásával. Babits ismét Szent Ágostonhoz fordul, tőle veszi át azt a gondolatot, mely szerint bűnt és erényt megítélni nem az ember dolga; a szétválasztás felelőssége Istené. Az ember felelőssége az értékek védelme és megőrzése.
A Jónás imája című költemény a Jónás könyvében megfogalmazott prófétaszerep személyessé tétele, értelmezése; egyben a kései versek ars poeticájához is kapcsolódik. A költő - Babits vágya és szándéka szerint - médium, egy fölöttünk álló igazságnak a közvetítője.
A nagy, kiérlelt költői életművek sajátossága, hogy a kései versekben önkéntelenül is előkerülnek az addig tudatosan vagy öntudatlanul elhallgatott témák, mint például a hazához, nemzethez való kötődés. Az induló Babits költői programjának megfelelően szorította háttérbe a nemzeti tematikát, mely a húszas évektől kezdve kerül fokozatosan előtérbe - a trianoni tragédia után szükségszerűen és jogosan. Mint minden tematikát és problémát, ezt is először elméleti szinten, esszében, tanulmányban tisztázza Babits. Körüljárja a haza és az európaiság kérdéskörét (Nemzet és Európa); a Mai magyarok régi magyarokról című Szép Szó-antológiában Széchenyiről vall. Föltérképezi a magyar kultúra és irodalom vállalható és megtartó hagyományát; korábbi nézeteit is újragondolja, mint például Petőfi esetében.
A népdalok egyszerűségével valló Ezerkilencszáznegyven 1939 evokációi, rájátszásai a magyar költészet és a közös európai kultúrkör legalapvetőbb műveiből valók (Szózat, Luther-zsoltár). A Talán a vízözönben új áradatot kér Istentől, s ha már ez a tisztító katasztrófa sem adatik meg, akkor csak az önpusztítás marad, a nemzethalál: „És már azt kérdik tőlem álmaim: / milyen lesz magyar nélkül a világ?” (Özönvizet, kőessőt, üstököst). Még utolsó interjújában is a nemzetet fenyegető veszedelemre figyelmeztetett (1941. jún.).
Babitsot élénken foglalkoztatta a prózaírás lehetősége is. A Gólyakalifa 1916 a tudathasadásos személyiség fantasztikus regénye, a Kártyavár 1923 realista hagyományokat követő, a detektívregény eszköztárát is felvonultató társadalmi szatíra, a Timár Virgil fia 1921 kulcsregényként is olvasható lélektani alkotás, az Elza pilóta 1933 negatív utópia, a Halálfiai 1927 nagyszabású társadalmi- és családregény.
A Babits -életmű szerves részét képezik műfordításai (Szophoklész Oedipus király, Oedipus Kolonosban; Dante Isteni Színjáték; Amor Sanctus - középkori himnuszok latinul és magyarul; Shakespeare A vihar; Erato - az erotikus világköltészet remekei; Baudelaire A Romlás virágai (Tóth Árpáddal és Szabó Lőrinccel); Goethe, Heine, Poe, Oscar Wilde stb. költeményei). A már említett tanulmányok mellett kiemelkedő jelentőségű a szellemi ellenállás egyik fajtájaként is értelmezhető Az európai irodalom története 1936.
„Századszor, ezredszer lapozom az Összes verseket, hátra, előre. Mindenütt élet, élet. /.../ Mindenesetre mindig lesznek, s hiszem, hogy mindig többen lesznek, akik tudni fogják, hogy ki volt Babits és mit adott nekünk. Aki végigéli a verseit, mindennek jobban fog örülni. Jobb és gazdagabb ember lesz. Többet mondanak majd az összes érzékei. Érteni fog a szó varázslataihoz, a szépség felfedezéséhez. Színesebb lesz, lényeglátóbb és léleklátóbb. Tömörebb és gyorsabb. /.../ Rájön, hogy az új, ha nagyon jó, már nem is új. Sok konvenció lehámlik róla és szabadulni fog sok hazugságtól. Megutálja a fecsegést. Fogékonyságot, közvetlenséget, bátorságot tanul. Őszinteséget és gazdag egyszerűséget. Bensőséget, szeretetet, szerelmet; örömöt még a fájdalomban is. Közelebb jut saját egyéniségéhez, pontosabban fogja látni magát és örök dolgok közt. Tiszta, becsületes tankönyvet kap.
Így tanít minden nagy költő. /.../ De csak azt tanítja, aki igaz életet keres a versekben, nem kivételes perceket, ünnepi merengést vagy különcséget.
Erre tanít Babits is. A legnagyobbak és legigazabbak egyike.” (Szabó Lőrinc Babits, a költő; 1941)