Babits Mihály (1883-1941)

Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak

s "nem lépsz be kétszer egy patakba",

így akarák Thanatos s Aiolos.

Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,

s a régi forma új eszmének

öltönyeként kerekedjen újra.

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

(13-24. sor)

Idézz fel nékem ezer égi képet
és földi képet, trilliót ha van,
sok földet, vizet, új és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam."
(28-31. sor)

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

Ó mennyi város, mennyi nép.
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
(1. és 9. vsz.)

Hajnalka volt az édesanyám,
hajnalra születtem én.
(1-2. sor)

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.
(2. vsz.)

Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, ott van az élet!
Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled...
Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:
tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?
(12. vsz.)

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
(1-6. sor)

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Esti kérdés (1909)

ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?"
(39-52. sor)

Paysages intimes - 3. Alkony (1906)

Az erdő hallgatag,
nyugosznak a vadak,
lankadt állal hevernek
ágyán a hűs avarnak,
mit a szelek levernek,
majd újra felkavarnak.
(1. vsz.)

Szonettek (1909)

Ki hajdan annyi szívek kulcsa voltál,
Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,
erősen, hogy csak rokonom nyithassa.
(12-14. sor)

Arany Jánoshoz (1909)

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
(9-10. sor)

Új leoninusok (1908)

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,

hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.

(1-2. sor)

Levél Tomiból (1911)

Ó! Desolatio!
Nekem a föld halni jó
(37-39. sor)

Egy szomorú vers (1911)

lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.
(29-32. sor)

Játszottam a kezével (1915)

nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
(46-48. sor)

Május huszonhárom Rákospalotán (1912)

Mindnek: "Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!

Nem játék a világ! Látni, teremteni kell."

(41-42. sor)

Húsvét előtt (1916)

Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,

ki először el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezerek

várta, lélekzetadó, szent,

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentő, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hős pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

mire jön új március,

viruljunk ki újra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

(56-85. sor)

Háborús anthológiák (1916)

Van némaság, mely messze hallik,
s sok mára visszafulladt ének
hangokkal terhes a Jövőnek!
(26-28. sor)

Fortissimo (1917)

de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
(23-24. sor)

Zsoltár gyermekhangra (1918)

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
(1-4. vsz.)

Zsoltár férfihangra (1918)

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
(1-5. sor)

Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás)

Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert 'cél és értelem' emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri.

S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér...

Régen elzengtek Sappho napjai (1922)

A líra elhal, néma ez a kor.
(10. sor)

Az istenek halnak, az ember él.
(30. sor)

Petőfi koszorúi (1923)

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:"
(1-8. sor)

Új klasszicizmus felé (1925)

Klasszicizmus: az inga visszatérése a kilengések után. Nem új kilengés ellenkező irányban: nem reakció. Klasszicizmus, túl már minden modernségen; túl a Jónak és Rossznak tudásán.

Az írástudók árulása (1928)

Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy e gazdasági és egyéb praktikus lehetőségekre és szükségszerűségekre nem tekintve, ébren tartsa e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.
(10)

(...) bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát - míg csak egy vízözön el nem borítja lámpáit.
(17)

A második ének (1928)

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
(Az ifjú király; III. rész: A vihar)

A gazda bekeríti házát (1925)

..... Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd
a magvat ami megmaradt kincses tavaly
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!
(21-25. sor)

Engesztelő ajándék

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:

nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.

Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,

keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

(1.vsz.)

Psychoanalysis Christiana (1927)

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

Krisztus urunk, segíts meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába

Krisztus urunk, segíts meg!

(26-40. sor)

Cigány a siralomházban (1926)

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
(1-10. sor)

Mint a kutya silány házában...

Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, ...
(11-13. sor)

Vers a csirkeház mellől (1931)

Ditiramb vagy idill, bánom én!
Míg célom nincs, a világ enyém.
(17-18. sor)

Ég veled, cselekvés, munka, harc!
Engem többet eztán nem zavarsz.
Így vonul ma félre aki jó:
küzdeni a komisznak való,
(31-34. sor)

Mint különös hírmondó... (1930)

... pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés! ...
(27-36. sor)

Csak posta voltál

Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira a tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

(7. vsz.)

Mint forró csontok a máglyán (1933)

Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!
(1. vsz.)

Zöld, piros, sárga, barna...

Mi van túl minden tarkaságon?
Világon, virágon, ruhákon?
Lelken és testen?
A semmi vagy az Isten.
Nekem már a tavaszi lomb is őszi,
mintha ugyanazért virulna ő ki,
amiért az őszi fa ága
zöld, piros, kék, zöld, barna, sárga
ruhákat vesz magára,
halálra készülődni.
(4. vsz.)

Az európai irodalom története (1936)

Világirodalom: ez a szó valami egységet jelez. Nem egyszerűen az egyes nemzetek irodalmainak összességét. Azoknak a története elolvasható külön-külön. (...) A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette, és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak. (...) A világirodalomnak csak az egészen nagyokhoz van köze. (...) Azokhoz az egészen nagyokhoz, akik együtt-eggyek, egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei, s tovább élnek mindnyájunk lelkében, akik még akarunk, tudunk és ráérünk eszmélést keresni az élet bozótos Robinson-szigetén.
(Bevezetés)

A meglódult naptár - 5. Az érzéketlen szolgáló (1934)

Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.
(5. vsz.)

Az elbocsátott vad (1934)

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
'Vezessen Hozzád a szabadság!'
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
(8-9. vsz.)

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
(1. sor)

... Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.
(52-56. sor)

Monda az Ur Jónásnak: ' Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.'
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott,
(I. 1-8. sor)

Mi közöm nékem a világ bünéhez?
(43. sor)

mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.
(65-66. sor)

Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgőm szavait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
(II. 51-60. sor)

mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.
(81-82. sor)

De bőjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állították,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
(III. 87-96. sor)

És monda akkor az Isten: 'Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázadok folytán épült vala fel?
(IV. 61-68. sor)

A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások...
(84-89. sor)

Hozzám már hűtlen lettek a szavak
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
(1-6. sor)

...bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
(22-26. sor)

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.
Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.

Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,

mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.
(6. vsz.)

Megengednéd-e, hogy gyermekeink
gyermekei, gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?

Akkor inkább a vízözön! Talán
egy bárka majd azon is fog lebegni!
(31-37. sor)

Isten talán megszánna még:
ember nincs szánni a magyart.
(18-19. sor)