A novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját felgyorsítja, és a végkifejletközeledtét jelzi. Szerkesztése szerint megkülönböztethetünk keretes novellát (pl. Boccaccio novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret nélkülit (ilyen az újkori novellák nagy többsége). A novella kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak különböző élményeiről, kalandjairól szól (Chesterton Pater Brown, 1911; Krúdy Gyula Szindbád utazásai, 1912; Kosztolányi Dezső Esti Kornél, 1933). Stílusjegyek szerint elkülöníthetjük a drámaiság (Maupassant, Csehov), az anekdota (Mikszáth), és a jellemrajz (Dickens) felé közelítő novellatípust.
A műfaj eredete az ókorba nyúlik vissza, ekkor még elsősorban hosszabb epikai művekben epizódként szerepelt, mint például az első században élt Petronius Satyriconjában az epheszoszi özvegy története. Jelentős a Kr. e. 2. században élt görög Ariszteidésznek Milétoszi történetek című, csak töredékben fennmaradt prózai novellafüzére, mely az ún. milétoszi novella megteremtőjévé vált (ezek az erotikus témájú novellák kerettörténetbe ágyazódtak, helyszínük Milétosz volt). Ariszteidészt követte novelláinak megírásakor a 2. században élt Lukianosz, akinek egyik legismertebb novellája a Lukiosz vagy a szamár. A műfaj előzményének tekinthetők a keleti mesegyűjtemények (Ezeregyéjszaka meséi), és a középkori elbeszélés-gyűjtemények (Gesta Romanorum) is. Önálló irodalmi műfajjá az itáliai reneszánsz idején, Boccaccio Dekameron, 1353 című novellagyűjteménye révén vált.. A Dekameron füzérszerűen összekapcsolódó keretes novellák sorozata, amelyek a kerettörténetekkel egymáshoz kapcsolódnak. A tíz nap alatt előadott száz történetben az események minden nap egy adott tematika köré szerveződnek. Boccaccio nyomán élénk novellairodalom indult meg Itáliában (Bandello Novellák, Sacchetti Háromszáz novella Straparola Mulatságos éjszakák). Boccaccio műve nyomán született Chaucer – többféle műfajt is magába foglaló – Canterbury mesék, 1386-1400; Navarrai Margit Heptameron, 1558; és Miguel de Cervantes Példás elbeszélések,1613 című keretes novellagyűjteménye.
Az újkori novella feltűnő formai újítása a keret elhagyása. A 19. századi könyvkiadás és a folyóiratok tették népszerűvé a novellát. A romantika korában Puskin Belkin elbeszélései, 1830 című gyűjteménye teremti meg az alapot az orosz novella számára. A műfaj fénykora a 19. század második fele. Guy de Maupassant egyenes vonalú, döntő fordulatra épülő történetei a francia kispolgár mindennapos életéből merítik témájukat (Fifi kisasszony, 1882). Csehov sokféle novellatípusban alkotott; a korai humoros-anekdotikus történetektől jutott el a lírai novellákig, melyekben a döntő életfordulatig kísérte el hősét, ám az elhatározás megvalósítása már kívül esik a mű körén (A diák, 1894; A mezzaninos ház, 1896). A 20. században Hemingway első novelláskötete (A mi időnkben, 1925) csak a szereplők tetteit és beszédét közvetíti, szikár stílusban. Iszaak Babel Lovashadsereg, 1937 című novellagyűjteménye a történelem viharában helyét kereső kisembernek állít emléket.
A magyar irodalomban a műfaj eredete –többek között – a protestáns prédikátorírók tanító jellegű történetgyűjteményeiig vezethető vissza. (Bornemisza Péter Ördögi kísérletek, 1578; Heltai Gáspár Száz fabula – 99 Mese, 1556). Faludi Ferenc késő barokk-rokokó stílusban írt Téli éjszakákja, 1778 már keretes novellagyűjteménynek tekinthető. A novella különböző változatai a polgárosodás idején váltak népszerűvé, összefüggésben az újságok, periodikák elterjedésével. Jókai Mór a szabadságharc bukása után adta közre két novelláskötetét (Forradalmi és csataképek 1848-49-ből, 1850; Egy bujdosó naplója, 1851). Mikszáth tizenöt novellát tartalmazó kötete, A jó palócok, 1882 alapvető emberi szituációkban ábrázolja a természeti közegben élő hőseit anekdotikus közvetlenséggel (A néhai bárány, Bede Anna tartozása). Kései novelláiban arra törekszik, hogy történeteit bölcseleti érvényűvé tágítsa (Fili, Szontagh Pál kutyái). A századforduló és a századelő a műfaj egyik fénykora. Gárdonyi Géza idillikus-elégikus parasztábrázolása (Az én falum, 1898), Bródy Sándor naturalista cselédtörténetei és művésznovellái (Erzsébet dajka és más cselédek, 1902; Rembrandt-novellák) Gozsdu Elek (Una poenitentium) és Petelei István (A jutalom) hangnem-novellái, Tömörkény István paraszttémájú művei (Valér a földbe megy) jellemzik többek között a korszak törekvéseit. Csáth Géza szikár történeteiben a freudi mélylélektan megfigyelései jelentkeznek (A kis Emma, A vörös Eszti, Anyagyilkosság). A szecessziós-impresszionista novella legkiemelkedőbb mestere Krúdy Gyula; Szindbád-ciklusában az ezeregyéjszakai hajósról elnevezett címszereplő emlékképeit idézi fel utazásai során, s az idő visszafordíthatatlanságával szembesül. Móricz Zsigmond korai novelláit (Hét krajcár, 1908; Tragédia, 1909) a naturalista emberkép és ábrázolásmód jellemzi. Kosztolányi Dezső tizennyolc fejezetre tagolt novellafüzére (Esti Kornél, 1933) és a Tengerszem (1936) kötet klasszikusan letisztult novellái (Fürdés, A kulcs, Kínai kancsó) az életmű legértékesebb darabjai közé tartoznak. A 20. század második felének sokszínű novellaterméséből Déry Tibor Szerelem, 1956 című alkotása az embertelen időben is erőt és hitet adó érzelmi kapcsolat felemelő képe. Sánta Ferenc Isten a szekéren című gyűjteményes kötetében a példázatos történetek mellett (Nácik) a gyermekkori emlékeket felidéző, balladai hangú novellák (Sokan voltunk, 1954; Téli virágzás, 1955) a meghatározóak. Mándy Iván sajátos hangú novelláinak hőse a periférián élő, álmodozó, helyét kereső, csetlő-botló kisember (Kulikabát, 1957). Mészöly Miklós szenvtelenül kimért hangon, egy egércsalád példázatos sorsán keresztül szól az emberi élet veszélyeztetettségéről (Jelentés öt egérről, 1958).