A líra (gör. pengetős hangszer neve) a három műnem egyike. Az arisztotelészi poétika még csupán a lírai költészet különböző fajtáiról beszélt, de nem rendelt föléjük összefoglaló nemfogalmat. A lírai műfajok rendszerezése a 18. században történt meg, a romantika viszont már tudatosan törekedett a merev műfaji határok oldására, s ez a folyamat csak erősödött a 20. századi költészetben. Az antikvitás évszázadaiban minden, később líraiként osztályozott műfaj magán viselte zenei eredetének jegyeit – a szó eredeti jelentése is erre utal – olyannyira, hogy az énekszerűség, az énekelhetőség egészen a 18. századig lényeges kritériumnak számított. Emellett a líra legjellemzőbb sajátossága, hogy – szemben az epikával és a drámával – alkotásainak témáit kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal az 'én', azaz az ember belső lelki világának jelenségeiből, érzelmeinek-hangulatainak, életérzéseinek és gondolatainak köréből meríti.
Tárgyát tekintve ennek megfelelően kétféle lehet: érzelmi-hangulati líra és gondolati líra. A szöveg lírai jellegét mindkét esetben az biztosítja, hogy a mű tematikai középpontjában a lírai én belső valóságának jelenségei, lelki világának folyamatai állnak. Formailag a líra fő jellemvonása az, hogy túlnyomóan monologikus jellegű. A lírai szövegek terjedelmüket tekintve (viszonylag ritka kivételekkel) a kisformák körébe tartoznak. Cselekményük egyáltalán nincs, jelzés jelleggel utalnak a külvilág eseményeire, vagy pillanatképszerű jeleneteket villantanak fel. A szövegek előadásmódja rendszerint jelen idejű.