A dráma (görög drán 'cselekedni' szóból), a harmadik irodalmi műnem, amely főként színházi előadásra készül. Tartalmi-tematikai tekintetben sok rokonságot mutat az epika műnemével, mivel alkotásainak tárgyát az epikához hasonlóan kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal a külső valóság köréből meríti, és a hőseinek töprengéseit érzékeltető belső monológok is a külső valóság eseményeit megjelenítő szövegek közé illeszkednek.
Formai tekintetben viszont lényegesen elüt az epikától, amennyiben a drámai műnem alapvető jellemzője a dialogikus forma. Az ábrázolt események itt mindenekelőtt a szereplők párbeszédeiből bontakoznak ki előttünk. A szereplők korát, külsejét, öltözékét, fontosabb mozdulatait, cselekedeteit és a cselekmény időpontját, helyszínét nem érzékletes leírások, hanem jelzésszerűen rövid szerzői utasítások, instrukciók közlik. A párbeszédek a beszédhelyzetnek megfelelően – mind a lírától, mind az epikától eltérően – egyaránt lehetnek jelen, múlt vagy jövő idejűek; műfajai sorában a kis-, közepes és nagyformák egyaránt megtalálhatók. A dialógus eszköze a drámai nyelv, az a sajátos stilisztikai közlésforma, amely különbözik mind a lírai, mind az epikai stílustól, szóhasználattól. A drámai nyelv fő megkülönböztető sajátossága az előadhatóság, a mondhatóság követelménye. Ennek szellemében a szövegnek viszonylag egyszerűnek, első hallásra megérthetőnek kell lennie.
A drámai művek a cselekményt– a színpadi megjelenítés korlátozott időtartama miatt – vagy egyetlen, rövid időtartamú eseménysorba sűrítik, vagy főbb csomópontjait ábrázolják.
Alapvető jellemzője még a felfokozott indulatokkal telített, dinamikus ábrázolásmód, a drámaiság is, amelyben a feszültségteremtés, majd annak feloldása végső soron mindig a világrend egészére, annak kérdésessé válására és a helyreállítás igényére vonatkozik; a tiszta formákban tragikummal és pátosszal, ill. komikummal telített módon.
A drámai szerkezet a cselekménynek és a hősök jellemének elrendezését adja. A legelterjedtebb forma már az ókori görögöknél kialakult, s öt főrészt különböztet meg, amelyeket a hármas egység elve (hely, idő, cselekmény egysége) foglalt még szorosabban össze. Az első szerkezeti elem, az expozíció bemutatja a szereplőket, a helyet és az időt, tájékoztat a tudni szükséges előzményekről, a szereplők kapcsolatáról, korábbi eseményekről. Az öt felvonásos műveknek az egész első felvonását betölti. A bonyodalom a cselekmény kifejlődése, a szereplők kapcsolatrendszerének részletes kibontása, a konfliktus lényegének megmutatkozása. A konfliktus a hősök összeütközése egymással és önmagukkal. A bonyodalom a dráma legterjedelmesebb része, a cselekmény menetét a tetőfokig viszi el, előkészíti a válságot. A válság (krízis) a bonyodalomban kibontakozott cselekmény csúcspontja. A konfliktus kiélezetten mutatkozik meg, a hősöknek szembesülniük kell tetteikkel, eszméikkel. Itt kapcsolódnak össze a cselekményszálak, zárul a bonyodalom, s innen vezet az út a lezárás felé. A sorsfordulat (peripeteia) késleltető jellegű, a retardáció eszköze: a katasztrófa közeledtével a hősök még egyszer megpróbálják megoldani az eddig megoldhatatlannak mutatkozó drámai helyzetet. A katasztrófa a megoldás, a konfliktus lezárása. A kibontakozás megnyilvánul tettekben (akció) és beszédben (dikció).
A további fejlődés során kialakuló drámai szerkezetek alapeleme a jelenet, a cselekmény azon egysége, amely ugyanazon a színhelyen, azonos szereplőkkel játszódik le. A színnek nevezett egységekben csak a helyszín változatlan, a szereplők változhatnak, s ha változnak, a szín több jelenetből áll. A felvonás a terjedelmesebb drámai művek cselekményének egy-egy önmagában zárt szakasza.
A drámai szituáció konkretizálódásának módja szerint létrejöhetnek a drámamodellek, azaz konfliktusos, középpontos és kétszintes drámák.
Az európai dráma a Dionüszosz-kultusz kórusainak énekelt-táncolt produkcióiból alakult ki. Theszpisz léptette ki az első „színészt” a kórusból, Aiszkhülosz már két, Szophoklész pedig már három szereplővel dolgozott.
A görög dráma hagyományos szerkezeti modelljének klasszikus kompozíciós elemei: a prologosz, a színjáték cselekményének indulását megelőző bevezetés, mely valamelyik szereplő monológja vagy két színész dialógusa. A parodosz a kar bevonulását kísérő első kardal. A parodoszt követő kardalok neve sztaszimon, vagyis „álló-dal” volt. Az epeiszodion a drámának az a párbeszédes része, mely két kardal között hangzik el. A kommosz a panaszdal, az exodosz a kar elvonulási éneke. Eredetileg a műveket drámai versenyeken adták elő, ahol a tragédiaírók rendszerint tetralógiával, vagyis három tragédiával és egy hozzájuk kapcsolódó szatírjátékkal, a komédiaköltők pedig egyes darabokkal pályáztak.