XXIII. Hálaadása Dávidnak az Istennek reá gondviselésiért és táplálásáért (1607)
Az Úr énnékem őriző pásztorom,
Azért semmiben meg nem fogyatkozom,
Gyönyörű szép mezőn engemet éltet,
És szép kies folyóvízre legelet.
Lelkem megnyugotja szent nevében,
És vezérl engem igaz ösvényében.
(1. vsz.)
XLII. Különb-különb panaszi Dávidnak (1607)
Mint az szép híves patakra
Az szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád, én Istenem,
Szomjúhozik én lelkem,
Vajon színed eleiben
Mikor jutok, élő Isten?
(1. vsz.)
XC. Tanúság az életnek meggondolatjáról
Tebenned biztunk eleitől fogva
Uram, téged tartottunk hajlékunknak.
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.
Az embereket te meghagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Legyetek porrá, kik porból löttetek,
Mert ezer esztendő előtted annyi,
mint az tegnapnak ő múlása,
És egy éjnek rövid vigyázása.
(1-2. vsz.)