A manierizmus a késő reneszánsz stílusa, a barokk közvetlen megelőzője. Ideje a XVI. század bő második fele; Észak-Európában azonban kb. 1590—1620 között virágzott.
A "maniera" elnevezés már a "trecento"-ban is használatos volt, de csak a XVI. századi művészettörténész és festő Vasari (Giorgio, 1511—1574) könyve, A legkiválóbb festők, szobrászok, építészek c. (1550) nyomán terjedt el. Így a művészet nyelvében a bizánci stílus neve a "maniera greca" volt, az ideális (platóni) kifejezésmód a "bella maniera", az északról Itáliában érkező művészek pedig az olasz reneszánsz stílust "maniera Italiana"-nak nevezték.
Egyetemes stílusként a manierizmust csak a legutóbbi évszázadok óta különböztetjük meg, nevezetesen a képző- és iparművészetben, az irodalomban és az udvari életstílusban.
A manierizmus a reneszánsz harmónia megbomlásakor, a művészies kifejezésmód túlsúlyba kerülésekor jön létre. A XVI. századi embert megrázó élmények érik: a vallásháborúk, a vallás nevében elkövetett kegyetlenségek (pl. "Szent Bertalan éjszakája" Párizsban), a hit és a ráció ellentmondásai, az abszolutista hatalom jelentkezése, az erkölcs viszonylagosságának tapasztalása, a csillagászat felfedezései. A hagyományos értékrend meglazult vagy felbomlott, általánossá vált az egykedvűség, a rezignáció. Feléledt a sztoikus filozófia (a vezéralak Leidenben a németalföldi Justus Lipsius, 1547—1606), valamint a hedonizmus és a pompaszeretet.
A manierista műalkotások általános tulajdonságai: a modorosság, a keresettség, a mesterkéltség, a játékosság, a feszülő indulat, mindezek fölött pedig az ornamentika uralma és öncélúsága. Ezek konkrét megnyilvánulásai: az intenzív hangulatú természetábrázolás, a szokatlan és merész képek, a meglepő ellentétek, a szójátékok, a szellemes körülírások, a bizarr hangzás, a virtuóz rímtechnika, az érzelmi és érzéki hatások összefonódása, az érzékcsalódás, a bonyolult mondatszerkezet, a művilág átláthatatlan felépítése, a mitológia és az irracionalizmus. A meghatározó esztétikai minőség a groteszk.
Az itáliai képzőművészetben a manierista stílust Michelangelo Utolsó ítélet című mennyezetfreskója teremtette meg (a Sixtus-kápolnában, 1535—1541). Legjelentősebb képviselője a festészetben a spanyolországi "a görög" El Greco (1541?—1614).
Az irodalmi műnemek közül elsősorban a lírában jelentkezik.
A tiszta manierizmusnak világirodalmi rangú képviselője nem akadt. Egyes jellemzői számos kiemelkedő műalkotásban, több korszakos jelentőségű életműben felbukkannak, de rendszerint a reneszánsz vagy a barokk vonások társaságában. A manierizmus szülőhazája Spanyolország (egy Guevara nevű püspök erőteljes stílusú, "fejedelmi tükör" jellegű könyve a mintadarab: Fejedelmek útmutatójának nevezett könyv, 1529). Itáliában a petrarkista hagyományokat folytató költők körében terjed el; stílusukat egzotikus képzeletvilág és szómámor jellemzi.
A korszerű drámákat a kompozíció bonyolult különlegességei fémjelzik.
Az epikában a lovagi epika burjánzása a fő manierista jelenség. A manierista elbeszélő költészet témakörei: a heroikus, a pásztori és a pikareszk. A legjellemzőbb műfaj a pásztorregény. A pikareszk őshazája Spanyolország, de csaknem egész Nyugat-Európában elterjed. Kiemelkedő műve, de már egyben a paródiája is a Don Quijote.
A portugál Camoes A luziadák c. nemzeti eposzában (amely több szempontból már barokk alkotás) ékítésül a latin mitológia istenvilágát alkalmazta.
A leginkább manierista alkotó Ariosto (Ludovico, 1474—1533) a letűnt lovagvilágról, ironikus szemlélettel. Főműve az Őrjöngő Lóránt (Orlando furioso, 1504—1532) c. lovagregénye, emellett szatírákat és vígjátékokat is szerzett. Legfőbb értéke a kivételes művésziség. A középkort már túlhaladottnak mutatja, de a reneszánsz szellem derűje, optimizmusa sem hatja át. Játék és költészet jellemzi alkotásait.
A reneszánsz-manierista Ariosto követője, humanista szellemiségű alkotó, de már a barokk előfutára volt Torquato Tasso (Torquato, 1544—1595) itáliai költő, az első keresztes háborúról írt eposzt A megszabadított Jeruzsálem címmel (Gerusalemme Liberata, 1575, megjelent: 1581). Hőse Goffredo (azaz Bouillon Gottfried), Krisztus "atlétája". Vallásos tárgyú, de szerelmi epizódokkal is tarkított történetében antik és középkori (lovagi) eposzokat egyaránt követett. Úgy vallotta, hogy az ókori eposzt ötvözni kell a kalandos lovagregénnyel. Műve mintául szolgált a barokk korban alkotó Zrínyi Miklós számára is.
Franciaországban a manierista stílus alapvonása a Pléiade-csoport formalizmusát meghatározó szabatosság ("préciosité"). Spanyolországban a virtuóz költő Góngora (Luis de, Y Argote, 1561—1627), a "gongorizmus" számos követőre tesz szert.
A manierizmus Shakespeare idején Angliában is hódít: a képgazdag versben és a ritmikus prózában egyaránt. A Romeo és Júlia egyes helyein, valamint a Shakespeare-szonettekben is megjelenik. A legjelesebb angol költő ebben a stílusban azonban Lyly (John, 1554—1606), a Euphues c. regénye voltaképpen a társalgás mintagyűjteménye; a saját idejében széles körben használatos finomkodó stílust teremtett: a modor neve "eufuizmus".