A középkor az európai kultúrtörténetben a Nyugat-Római Császárság bukásától (Kr. u. 476-tól) kb. a XIV. századig számítható. A korszakhatárok csupán hozzávetőlegesek, mert pl. Augustinus életműve az ókor idején is már a középkori kultúra része, a XV. században pedig Villon művészete még a középkorhoz sorolandó, jóllehet akkor már Itáliában a reneszánsz második évszázada virágzott.
A középkori kultúra periódusai Európában:
a kolostori-egyházi kultúra kialakulásának időszaka (VI—XI. század);
az első fénykor a lovagi kultúrával (XI—XIII. sz.);
a második virágkor, a városiasodás és a polgárosodás időszaka a miszticizmus terjedésével (XIII—XIV. sz.);
a középkori kultúra alkonya (XV. sz.).
Mindezzel összefüggésben a kulturális élet fő színterei a középkorban a kolostorok; a templomok és püspökségek; a fejedelemségek és főúri várak, kastélyok vagy paloták; legvégül a városok és az egyetemek. A magas szintű latin nyelvű és írásbeli műveltséggel egyidejűleg azonban folyamatosan él a széles tömegek (a paraszti közösségek, majd a városi lakosság) anyanyelvi és szóbeli kultúrája. E két alapszint között a kölcsönhatás is folyamatos.
Területi megoszlás szempontjából a középkori civilizáció központja Nyugat-Európában a Frank Birodalom, keleten pedig Bizánc. Ezzel egyidejűleg létezik (622-től) és hódít az iszlám kultúra is, és nem csupán Délkelet-Európában, hanem Észak-Egyiptomon is túl jutva Hispániában is megjelenik (711-től) a mórok, más néven szaracénok képviseletében. Ekkor formálódnak pl. a Szindbád-történetek perzsa és arab nyelven. Keleten 632-re születik meg a Korán, a Mohamed próféta által átélt látomások és isteni kinyilatkoztatások könyve.
Az irodalom művelői: a világi papság és a szerzetesek, a vándor énekmondók, az egyházi vagy világi hivatalok (pl. királyi kancelláriák), azaz a "hiteles helyek" írástudói, a kóbor diákok, az írástudó világiak, az egyetemek (Párizs, Bologna, Oxford, Padova stb.) oktatói és hallgatói, valamint a főurak familiárisai. A világi költők, ill. versmondók a középkorban nem tartoznak a társadalom elismert polgárai közé. A latin "ioculator", illetve a francia "jongleur" szóval megnevezett személy alacsony rangú és lenézett szórakoztató alkalmazott; énekelt verset ad elő tánccal kísérve. Jellemző alak a "vágáns" (kóborló) költő, más néven "goliárd": az iskoláit félbehagyó vagy azokat befejező, de papi hivatást mégsem vállaló személy, aki járatos az irodalomban, de az önérzete már fejlett, szemlélete kritikus, hangja olykor metszően gúnyos. A "klérikus" szó kezdetben jelent papnövendéket vagy papot, de később írástudó, valamilyen teológiai ismerettel rendelkező személyt is. A "trubadúr" Provance-ban a lírai, legtöbbször szerelmes versek előadója; hasonló dalnok német területen a "Minnesänger".
A középkori kultúra meghatározó része a kereszténység, amelynek hátterében azonban folyamatosan jelen van világi kultúra is. Tovább él ugyanis a középkorban az antikvitás hagyománya (a vallásos világnézetnek alárendelten) és a "barbár" törzsi civilizáció is (Európa lakosságának 50%-a a középkori népvándorlással érkezik a térségbe). A középkort addig számítjuk, amíg a profán kultúra nem kerekedik a vallásos-egyházi műveltség fölé.
A középkori vallásos világkép elemei az irodalmi alkotásokban is megjelennek. A földi valóság mint jelenségvilág szemben áll az ideavilággal. A panteista felfogás szerint Isten mindenütt jelen van, mintegy feloldódik a természetben. Az újplatonizmus Platónnak, az ógörög filozófusnak a tanait fejleszti tovább vallásos köntösben. Az irodalmi kifejezésmódban a számszimbolika, az allegória, az egyetemesség, az időtlenség és a személytelenség jellemző. A személyiségnek, az egyedinek a középkori értékrendben nincs súlya. A középkor esztétikája szerint a szépség isteni eredetű. A profán tartalmak is vallásos jelentőséget kapnak, pl. az emberi szeretet és Isten imádata, illetve a Mária, az istenanya iránti áhítat együtt jelentkezik, egybefonódva az "amor sanctus", a 'szent szerelem' fogalmában. (Ez szolgált címül 1933-ban Babits Mihály himnuszgyűjteményéhez.) A Mária-himnuszok a szülő-gyermek kapcsolatot is kifejezik, és idővel jó néhány motívumuk megjelenik a virágénekekben is.
A művészet egészében véve a térítés szolgálatába lép. A milánói püspök Ambrosius (Szent Ambrus, 340—397) tette elterjedtté a közös himnuszéneklés gyakorlatát; széles körben elterjedt himnuszformát alkotott a IV. században (8-szor 4 sor, soronként 4-4 jambussal). Nagy Szent Gergely pápa (540—604, pápa 590-től) nevéhez fűződik a "gregorián" dallamok összegyűjtése és terjesztése. A művészet vallási alkalmazásában kivételt Bizánc képez 726-tól, ahol III. Leó császár véres erőszakkal kívánta felszámolni a képi ábrázolást. (A "képrombolás" hulláma 843-ig tartott.)
A középkori írásbeli kultúra nyelve a művelt Európában egységesen a latin. Az írott latin nyelv az ókor után Európa-szerte kevésbé változik (ez a klasszikus latin, amelynek az ejtése azonban már a középkorban is területenként eltért), a beszélt nyelv viszont a Római Birodalom egykori részein gyorsan regionális változatokra esett szét. A különbségek néhány évszázad alatt túllépték a nyelvjárási eltérések mértékét, és megkezdődött az ún. újlatin nyelvek önállósulása. A középkori dalok mintegy felének a szövege még a hagyományos latin; a világi irodalom csak fokozatosan jelent meg a beszélt nyelven.
A Biblia latin nyelvű egységes szövege 405 óta olvasható, Hieronymus fordítása révén. Az analfabétizmus azonban általános jelenség volt, ezért az olvasni nem tudók számára képes összeállítások születtek (pl. a Biblia Pauperum, azaz 'szegények Bibliája', képes Biblia).
A középkori irodalom műfajai a kultúra két fő ága szerint csoportosíthatók. A vallásos-egyházi műfajok közül a főszerepet a himnusz és a legenda játssza, rajtuk kívül jellemző még az ima, a prédikáció, a bibliai szövegmagyarázat, a "katekézis" (kérdés-felelet), a vitairat, a szerzetesi regula, az egyháztörténet és az egyházi iratok számos egyéb fajtája (pl. jegyzőkönyv, mártírok élete).
A világi szépirodalom műfajai a középkor során: a hősének, az eposz, a lovagregény, a monda, a ballada, valamint a dal és változatai: a provanszál (dél-francia) trubadúrének, a német "Minnä", valamint Európa-szerte a népi jellegű virágének stb. Jellegzetes trubadúr versforma a ballada, három nyolcsoros strófával és egy négysoros ajánlással, közös refrénnel (a rímképlet: ababbbcb, bbcc). Gyakori témái: a hajnalodás, a tavasz, ill. a nők panasza.
A dráma középkori műfajváltozatai zömmel vallásosak. A "mirákulum" szentek életét, csodáit, mártírhalálát játssza el. A "misztérium" újszövetségi tárgyról, ill. a bűnbeesésről szól. A "moralitás" egy-egy valláserkölcsi tételt szemléltet, egymással vitázó allegorikus alakokkal. A "passiójáték" a keresztút középkori dramatizálása.
Minthogy a középkorban az "irodalom" minden írásbeli szöveg gyűjtőfogalma volt, e tág kategóriába soroljuk pl. a középkor eleji hivatalos iratokat és a történetírás szövegeit is. A történetírás műfajai: az események rögzítésére szorítkozó "annales" ('évkönyv'), a folyamatos történetírású "krónika", valamint a kitérőkkel, színező elemekkel megírt "gesta". A gesta-énekek a X-XI. században politikai célokat is szolgáltak, a kor háborúit, hadjáratait örökítették meg (pl. a normannok hódítását Britanniában, az arabok kiűzését Hispániából, a Burgundiából induló keresztes hadjáratokat stb). Legtöbbjük zarándokhelyeken született, és onnan terjedt el széles körben. A hősénekek előadásának jellegzetes színhelyei a középkor derekán a lovagvárak voltak.
Az ókeresztény kultúra még a Római Birodalomban bontakozik ki, a hagyományos római civilizáció válságba kerülésekor. Az ókor utolsó évszázadaiban Rómában a kereszténység mellett keleti misztériumvallások (Izisz, Mithrasz kultusza) is hódítanak. A keresztény térítő tevékenységben 200 körül kiemelkednek az első "egyházatyák": Szent Iraeneus (kb. 140—202), Tertullianus (kb. 195—220) és Alexandriai Szent Kelemen (kb. 150—215). A fordulatot a 312-es év hozza el, ekkor a legenda szerint Constantinus álmot lát a Maxentius elleni csatára készülve (egy keresztet az "in hoc signo vinces", 'e jelben győzni fogsz' felirattal). Ekkor véget ér a keresztények üldözése a Római Birodalomban, a szabad vallásgyakorlást a Milánói ediktum (313) hirdeti meg. A Forum Romanumon megépül a Basilica Nova, az első keresztény templom, mely a későbbiekben a templomépítés mintájául szolgál. Euszébiosz Egyháztörténet c. művében (324—325) örökíti meg a keresztény vértanúkat. Egy kísérlet még akad a régi római valláshoz való visszatérésre: Julianus "apostata" azonban vereséget szenved (361); I. Theodosius császár pedig 391-ben a kereszténységet államvallássá teszi.
A keresztény irodalom első vezéralakjai is "egyházatyák". Ambrosius (Szent Ambrus) Mediolanum, azaz Milano püspöke, keresztény himnuszok költője, a szentbeszédei 386-tól tömegeket térítenek. Az ő hatására lesz keresztény Augustinus Aurelius (Szent Ágoston, 354—530), aki 396-ban lesz Hippo város püspöke. A Vallomások (Confessiones, 427) c. lélekfeltáró önéletrajzával a vallásos lélek befelé fordulására mutatott példát; ezzel a lírai szépirodalom kifejlődését is döntő mértékben inspirálta; a vallomásirodalom is ettől a könyvtől kezdődik (kiemelkedő képviselői a XVIII-XIX. században is lesznek). Másik főműve az Isten városáról (De civitate Dei, 413—426), ebben a kereszténység győzelmét írja le. Hieronymus (Szent Jeromos) keresztény irodalomtörténetet állít össze Híres férfiakról címmel (De viris illustribus, 392), majd elkészíti — héber és görög szövegek alapján — az egységes latin nyelvű Bibliát, címe a Vulgata (406).
Az ókor és a középkor közti szellemi átmenet képviselője Boëthius, aki a keleti gót király, Teoderik fogságában írja bölcselkedő dialógusát A filozófia vigasztalásáról (De consolatione Philosophiae, 523—524).
A kolostori műveltség előzményként Remete Szent Antal és társai Egyiptomban már 320 körül kialakítják a szerzetesi életformát. Írásaik: regulák, homiliák és levelek kopt vagy görög nyelven. Az első monostort Tabennisben alapítják (görög neve "koinosz biosz", azaz 'közös élet').
Nyugat-Európában a szerzetesség 529-ben születik meg (ugyanebben az évben záratja be Justinianus császár Athénban az Akadémiát), ekkor alapítja Nursiai Szent Benedek (480—547) Közép-Itáliában Monte Cassino hegyén az első kolostort. Jelmondata: "Ora et labora!" ('Imádkozz és dolgozz!') A kolostori életmód szabályzatát a Regula monasteriorum rögzíti, mely például szolgált a későbbiekben születő többi szerzetesrendnek. A többi bencés kolostor közül Cluny emelkedik a legmagasabbra (910-ben alapítja Odo apát), innen indul el a X. században a bencés mozgalom megújítása.
A szerzetesrendek alapításának virágkora a XI—XII. század. Ekkor kezdi meg működését a francia karthauzi rend; a kölni Szent Bruno alapítja 1084-ben, tagjai aszkéták, némasági fogadalmat tesznek. A ciszterciták (1098) vezéralakja Clairvaux-i Szent Bernát, ők a bencések közül váltak ki, puritán elveket vallanak. A premontrei az ágostoni kanonokok rendje (1120). A ferences rend alapítója Assisi Szent Ferenc (1209), szegénységi fogadalommal, "kolduló" barátok. A szintén "kolduló" domonkos rendet kasztíliai Szent Domonkos létesíti (1216). Az ágostoni, azaz a Szent Ágoston tanításai szerint élő rendek közé soroljuk apremontreieken kívül a domonkos és a magyarországi alapítású pálos rendet is.
A kolostori műveltség nyelve egész Európában a latin, a "lingua Franca".
A kolostorok a szervezett hitélettel együtt az egész kultúra letéteményesei voltak, így gazdálkodással, oktatással, gyógyítással is foglalkoztak. A IX. századtól a kolostori iskolákban a "hét szabad művészet" (lat.: "septem artes liberales") tanítása folyik: a "trivium" tárgyai: a grammatika, a retorika és a dialektika, a "quadrivium": az aritmetika (a számtan), a geometria, a csillagászat és a zene.
A IX. században a Morva Fejedelemségben két bizánci hittérítő, Cirill és Metód megalkotják ábécéjüket, és megalapozzák a szláv nyelvek írásbeliségét.
A kolostori irodalom elsődleges műfaja a legenda. Ez a szentek életéről szól, eredetileg a szentté avatási eljárás mellékleteként és az életszentség bizonyítékaként készül, később a kolostorok lakóinak állandó olvasnivalója lesz. A középkori szerzetesek köreiben közismert legendagyűjtemény volt a latin nyelvű Arany legenda (Legenda Aurea, a dominikánus Jacobus a Voragine összeállítása 1263—1273 között), utóbb Európában mindenütt anyanyelvre fordítják.
A himnusz az ókorban istendicsérő ének volt, most a középkori érzésvilág legjellegzetesebb kifejezője, a vallásos áhítat erősítője és megszólaltatója, énekelt költemény. Híres teológus-filozófus, majd szerzetes és himnuszköltő Pierre Abélard (Petrus Abaelardus, 1079—1129). Szerelme Héloise, ő a tragikus események után apáca lesz. (Tragédiájukat hatszáz évvel később a felvilágosodás vezéralakja, Rousseau is megírja.) A Naphimnusz, más címen Teremtmények éneke (kb. 1225) szerzője a szerzetalapító Assisi Szent Ferenc (1182—1226). Szent Ferenc tanítványa, Tommaso da Celano (1190—1250) megírja mestere élettörténetét: Assisi Szent Ferenc életéről és csodáiról (De vita et miraculis sancti Francisci Assisiensis, 1247). Celano alkotása a Dies irae c. himnusz is (A harag napja, 1229), amely számos zenemű (konkrétan: gyászmise, azaz Requiem) szövege lesz a zenetörténet során. A sok ezer ismert középkori himnusz jelentős része szól Máriáról, pl. a Stabat mater (Állt az anya, 1250), Jacopone da Todi (1236—1306) kiemelkedő alkotása.
A vallásos irodalom egyik alapműve a középkor végén A teológia summája (Summa theologica, 1267—1273), Aquinói Szent Tamás alkotása, a keresztény teológia nagyszabású rendszerezése. Neki már kortársa Dante Alighieri, aki néhány évtized múlva hasonló feladatot vállal szépirodalmi főművével, az Isteni Színjátékkal.
A XIV-XV. században már a misztika és az aszkézis hódít, az "új ájtatosság", a "devotio moderna" a Szentírás közvetlen és személyes tanulmányozására szólít fel. Széles körben ismeretes Kempis Tamás (Thomas Kempis, eredeti nevén Thomas Hemerken, 1380—1471) Krisztus követése c. rímes prózában írt műve (De imitatione Christi, 1424); magyarra először Pázmány Péter fogja fordítani.
A világi irodalom terén a középkor első századaiban az epika a fővonal. Az ókori történetek változatlanul népszerűek: pl. a trójai háborúról, és főként a makedón Nagy Sándorról, ekkori nevén"Alexander"-ről. Kr. u. 300 körül már van görög nyelvű Nagy Sándor-regény, néhány évtized múlva latinra is lefordítják (Valerius Polemius), a középkorban összesen 35 nyelven volt olvasható, pl. magyarul is. Az "alexandrinus" ritmus a középkori francia szövegben alakul ki: ez eredetileg ütemhangsúlyos, két félsorra tagolt tizenkettes volt.
Sajátos középkori műfajként először a monda jelentkezik mint a mítoszok kora középkori rokona, a vallásos legenda profán párhuzama. A középkorban széles körben ismeretes volt a kelták és a germánok mondakincse. Az utóbbiak későbbi közismert költői feldolgozásai: a Nibelung-ének és az Edda-dalok.
A lovagi kultúra kb. másfél évszázadon át virágzott. Központjai zarándokhelyek voltak, pl. Compostella Nyugat-Hispániában. Fő eleme a hőskultusz, pl. a Nagy Károly köré fonódott hírnév és dicsfény. A lovagi történetek szépirodalmi megformálásához a közismert ókori hősénekek, eposzok és a középkori mondák is például szolgáltak. Fő tárgyköreik: a trójai háború, valamint Nagy Sándor és Nagy Károly harcai. A hősénekek nyelve már nem a latin. A legelső fennmaradt középkori hősi eposz Beowulf címmel óangol nyelven születik (700—750 között). A keresztény Nyugat-Európa politikai egységét Nagy Károly (Charlemagne, uralkodása: 768—814) teremti meg, őt 800-ban a pápa Rómában császárrá koronázza. A francia területen és nyelven megszólaló hősének a "chanson de gest". A Roland-ének (Chanson de Roland, 1100 táján) ófrancia nyelvű eposz, Nagy Károly hős hadvezérének állít dicső emléket. Spanyol nyelven a legrégibb eposz a Cid-ének (Cantar de Mío Cid, XII. sz.), ez a mórok (arabok, szaracénok) elleni harcok egyik legendás hőséről szól.
Bretagne-ban az angolszász hódítók elleni harc vezére, Artur király (v. Artus v. Arthur, 510 tájától) alakja köré szövődik mondakör; ezt az epikus ciklust a XII. század közepén egy walesi kelta történetíró, Geoffroy of Monmouth rendezi, hozzá kapcsolva a varázsló-költő Merlin élettörténetét. E mondakör hősei még Lancelot és Parcival is. Ez utóbbi hős alakja körül 1200 után a német Wolfram von Eschenbach fogja összekapcsolni az Artus- és a Grál-mondakört. A kelta mondák gyorsan közismertté válnak Európa-szerte.
Az Edda című hősepikai gyűjtemény a IX—XII. században áll össze, germán istenek és hősök tetteiről. A Nibelung-ének (Nibelungenlied, kb. 1200) régi német nyelvű hősköltemény, germán mítoszok alapján készült: Szigfrid főhős regényes történeteivel, szerelmi bonyodalmakkal, ármányokkal.
A Trisztán és Izolda c. lovageposz (Tristan und Isot, 1210 körül) német szerző műve a hős lovagról és szerelméről.
Óorosz nyelven a középkori eposzt az Igor-ének képviseli (teljes címen: Ének Igor hadáról, Szlovo o polku Igorove, 1185 körül).
A hősének a XII. században már jelentősen módosul. A középkor utolsó periódusában az eposz elavulásának kezdetét a műfajt parodizáló "rókaregények" jelzik először az ófrancia irodalomban. A lovagkorban ismét előtérbe kerül a nagyepika, de immár nem az eposz, hanem a hőstetteket megéneklő "roman", azaz lovagregény műfajában. Lovagregény pl. Chrétien de Troyes (1135—1190) műve a "grál"-ról, arról az edényről, melyben a legenda szerint Krisztus vérét fogták fel: Parceval avagy a Grál-monda (Parceval ou le conte du Gral, 1182 táján). Chrétien de Troyes fő tárgyköre a kelta mitológia (a walesi Geoffroy of Monmouth nyomán), hősei a legendás Artur király és "a kerek asztal lovagjai".
A kisepikában a vallásos tárgyú, erkölcsi tanulságot sugalló példázatok közismertek voltak, a középkor végére már egyre több bennük a profán mozzanat. A "fabliau": rövid, verses, szatirikus anekdota a középkori francia irodalomban, már a polgárosodás jellegzetes műfaja.
A népi színjátszás — főképp az antik komédia elemeit hordozva — él, de jelentőssé majd csak a XVI. század táján válik, nevezetesen a "commedia dell'arte" és a "farce" formájában.
Vogelweide (Walter von der, 1170—1230) a középkor legjelentősebb német (közép-felnémet) költője, azaz Minnesänger. A vágáns és lovagi líra, valamint a népdal motívumainak felhasználásával teremt érett költészetet. A vágáns irodalom legjelentősebb fennmaradt versgyűjteménye a Carmina Burana ('beuerni dalok', Benediktbeuern, XII. század).
A középkorhoz kötődik, annak szellemiségét összegzi, de már a reneszánszot is képviseli Dante (eredetileg: Durante Alighieri, 1265—1321) itáliai költő. Az Új élet (Vita nuova, 1294) verses-prózai könyv a Beatricéhez fűződő szerelméről. Főműve az Isteni színjáték (Divina Commedia, 1307—1320), mely egy képzelt túlvilági utazást ír le. Szemlélete a valláserkölcsön alapul, de a részletek megjelenítésekor egyéni, humanista értékítélete is érvényesül. Formanyelve allegorikus. A mű harmonikus szerkezetére a vallásos jelentéseket hordozó számszimbolika jellemző. Nyelve a hajlékonnyá, kifejezővé ("irodalmivá") formált toszkán nyelv, annak "édes új stílusú" változata ("dolce stil nuovo"). Dante nyelvelméleti és nyelvtörténeti könyve A köznyelvi ékesszólásról latinul (De vulgari eloquentia, 1305—1306).
Villon (Francois, 1431—1463) anarchikus korban élt, önmaga is bűnök sorát követte el. Művészete az ellentétek jegyében fogant: szembenéz az emberi esendőséggel, és kifejezi a lelki megtisztulás vágyát. Kötetei: Kis Testamentum (Les lais, azaz Hagyaték, 1456), Nagy testamentum (Le Testament, 1461). Versformái: ballada, oktáva, rondó.
Még a XVII. századból is a középkorra tekint vissza Cervantes (Miguel de, Saavedra, 1547—1616) spanyol író, a modern regény megteremtője. Hőse, Az elmés nemes Don Quijote de le Mancha (El ingenioso hidalgo don Quijote de la Mancha, 1604, 1615) a saját korát megtagadó, álmokban élő, az értékvesztés miatt a múltba (a középkorba) menekülő tragikomikus figura.