A középkori magyar kultúra késéssel, voltaképpen az államalapítással kezdődött, és maradványai is később tűnnek el, mint Nyugat-Európában. Periódusai Magyarországon:
a középkori civilizáció kialakulása (XI—XII. század);
a virágkor (XIII—XV. század);
a középkori kultúra alkonya (XV—XVII. század).
A középkori magyar irodalom két fő forrása: az ősi magyar kultúra és a latin nyelvű európai műveltség. Közülük már a XI. századtól kezdve az utóbbi lett a meghatározó. A "pogány"-nak minősített szóbeli szövegek vagy keresztényesedtek és így fennmaradtak, vagy háttérbe szorulva a szóbeliség közegében éltek tovább, vagy gyorsan és végképp eltűntek.
Az ősi szóbeli kultúránkról eredeti szövegek nem maradtak fenn. Régi műfajaink lehettek a samanisztikus-rituális szövegek, a különféle alkalmi versek, valamint a mítoszok. A munkadal létét a Gellért-legenda egy részlete alapján feltételezhetjük.
A XI. századdal kezdődően Magyarországon is létrejön a püspökségek hálózata. Szent István idejétől templomok épülnek (előbb román, majd gót stílusban). A szerzetesrendek közül az első nálunk is a bencés, a többiek (pl. ferencesek, domonkosok, ágostoniak, karthauziak) zömmel már a nyugat-európai alapítás után egy-két évtizeden belül nálunk is megjelennek a XII—XIII. században. Eredeti magyar alapítású a pálosoké: a Pilis hegységi remeték hozták létre, első épületüket Pilisszentkereszten emelték, főmonostorukat Budaszentlőrincen.
A középkori kulturális intézmények kiépülésének eredményeképpen Magyarországon is elterjed a latin nyelv és a latin betűs írás, megjelennek az iskolák; eleinte csupán kolostorok és káptalanok foglalkoznak elemi tanítással (és csak a három alaptantárgy oktatásával), majd a plébániák is. Magasabb fokú iskolák csak megkésve és időnként jelennek meg a középkori Magyarországon (pl. Budán), majd főiskolák (pl. Óbudán), akkor is csupán rövid élettartammal. Egyetemi képzettségű értelmiségre nagyobb számban Magyarországon egyelőre nincs szükség.
Kódexmásoló műhelyek már a XI. századtól létesülnek Magyarországon, a kolostorok és káptalanok mellett. Hozzájuk csatlakoznak a papi testületek könyvtárai. A kódexek magyarországi virágkora azonban csak a XV-XVI. században következik el, amikor megnő a hazai igény a fordítások iránt, elsősorban, a domonkos és benigna apácák, valamint a ferences szerzetesek körében. A két kimagasló hatású ferences prédikátor, Temesvári Pelbárt (1440—1504) és Laskai Osvát (1450—1511) latin nyelvű beszédgyűjteményei a késő középkori irodalom remekművei. Az ugyancsak ferences Karthauzi Névtelen 1526-1527-ben viszont már magyar nyelven alkotja prédikációit, állítja össze legenda- és levélgyűjteményét (az Érdy-kódex anyagát).
A feudális-keresztény műveltség két fő ága nálunk is a világi és az egyházi. A világi szövegtípusok közé tartoznak az állami lét dokumentumai is (oklevelek, törvények, levelek), valamint a történetírás műfajai is (évköny, geszta, krónika). A vallásos kultúra termékei a szertartási szövegek versben vagy prózában (himnusz, prédikáció, ima és fohász), valamint a kolostori élet műfajai (pl. legenda és elmélkedés). Átmenetiek: a siralomének és a verses história.
A drámairodalom csírái is hamar megjelennek Magyarországon, de csak a csírái: a dramatikus ünnepi vagy szertartási játékok.
A maga nemében egyetlen, de jelentős irodalmi szövegünk az Intelmek könyve Imre herceghez (Libellus de institutione morum ad Emericum, 1013—1015), a legvalószínűbben ismeretlen német szerző állította össze, Szent István fiának címezve.
Az első magyar nyelvű írásos emlékeink sorát egy szórványemlék, A tihanyi apátság alapítólevele nyitja (1055). A legelső kódexeink közül való a Pray-kódex, benne első szövegemlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés (1192—1995). Az első szépirodalmi szövegünk, egyben első versünk, bár fordítás latinból, az Ómagyar Mária-siralom (1300 tájáról).
A történeti irodalmunk kezdeteit homály fedi. Nagyobb magyar nyelvű epikus kompozíciónk a honfoglalás előtti időkből nincs. Az évkönyvek, geszták és krónikák az Árpád-korban már kizárólag latin nyelven íródnak. Őstörténetünkről valószínűleg volt egy ősgesztánk a XI. században, de nem maradt fenn. Eredetmondánk, a csodaszarvas-történet is csak későbbi megfogalmazásokban ismeretes (a legértékesebb Arany János feldolgozása, a Buda halála c. eposzának betétverse "Száll a madár ágrul ágra" kezdettel). Fennmaradt a honfoglalásról a fehér ló mondája, a kalandozások koráról pedig Lehel és Botond mondája.
A legnevezetesebb latin nyelvű történeti szövegeink közül az elsőt Anonymus állította össze (valószínűleg III. Béla király jegyzője volt kb. 1190 táján), a mű címe Gesta Hungarorum. Ebben a szerző az őshazából ("Szkítiából") való indulástól Géza fejedelemig írja le a magyar történelmet, a hun-magyar közös származás alapján. A legnagyobb hatású krónikaíró Kézai Simon volt, IV. (Kun) László klérikusa, az ő ugyancsak Gesta Hungarorum c. műve 1283 körül született, a hunok és a magyarok történetét külön-külön mondja el. A Képes krónika Nagy Lajos korának illusztris produktuma 1358-ból: korábbi geszták és krónikaszövegek alapján készült, iniciálékkal és miniatúrákkal díszítve, a király lányának jegyajándékaként.
Legendáink (a XI—XIII. századokban) eleve latin nyelvűek; Szent Istvánról és Szent Gellértről két-két változat is fennmaradt, továbbá Szent Andrásról (Zoerardról) és Szent Benedekről, Szent Imréről, majd Szent Lászlóról. Ez utóbbi szentünk legendája lesz a legnépszerűbb évszázadokon át, mert az időközben kialakuló magyarországi lovagkultusz Szent Lászlóban találta meg az eszményeit. Árpád-házi Szent Margit legendája (IV. Béla király 1271-ben elhunyt lányáról) latin nyelven már 1300 táján szövődött, erről az elsők között készült magyar nyelvű fordítás az apácák körében már a XIV. században; a szöveget 1510 körül Ráskai Lea apáca jegyezte be kézzel írott könyvébe a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten. Assisi Szent Ferenc legendájáról 1372-ben készült egy magyar nyelvű levélgyűjtemény, melynek 1448-ban létrejött másolata az első magyar kézírásos könyvünk, 1925-ben kapta a Jókai-kódex nevet.
A legendák és himnuszok a középkori magyar szépirodalomnak meghatározó alkotásai voltak. A legendák elbeszélő jellegű, liturgikus célzatú átköltései a verses históriák, pl. Szent István verses históriája. A himnuszköltészet hatása érződik a középkori latin nyelvű költészetünk legszebb alkotásában, ez a Siralomének a tatár dúlta Magyarországról (Planctus destructionis Regni Ungarie per Tartaros, 1241—1242?). A tatárjárásról készíti Rogerius mester is a Siralmas ének (Carmen miserabile, 1243—1244) c. ritmikus prózai alkotását.
A vallásos irodalom példázatai Magyarországon is ismertek voltak. Ráskai Lea apáca a Példák könyve c. egykorú kódex jelentős részét bemásolta kéziratos könyvébe, és így megőrizte az utókor számára; benne a haláltánc műfaja is szerepel.
Az epikán belül az Európa-szerte népszerű epikus szövegek nálunk is ismeretesek, magyarul is megvannak: a Trója-regény, a Nagy Sándor-regény, valamint pl. Trisztán és Roland kalandos történetei. A XIV. században már magyar személyekről is születnek epikus szövegek (pl. Zách Feliciánról, Tar Lőrincről, Toldi Miklósról), de az ekkoriak írásban nem maradnak fenn. (Ilosvai Selymes Péter 1574-ben a még mindig élénk szájhagyomány alapján költ verses históriát Toldiról.)
A népi irodalomban a XIV. században (francia hatásra) nálunk is kivirágzik a ballada; több változat hőse pl. A halálra táncoltatott leány, Görög Ilona, Molnár Anna és Kádár Kata.
A nyomtatás terén Magyarország a világon a hatodik: 1472-ben Budán a német Andreas Hess alapít műhelyt, az első kinyomtatott könyvünk a latin nyelvű Budai krónika (Chronica Hungarorum). Ugyanekkor azonban a kézírásos másolás aranykora is tart Magyarországon; ezekben az években születik még a legtöbb jelentős kódexünk, pl. a Jókai-kódex (1450) és az Érdy-kódex (1526-1527), és ekkortájt írja kéziratos könyveit a Nyulak szigetén társaival Ráskai Lea.
A késő középkori magyar irodalom újabb műfajai: az elmélkedés, a regényes legenda, a példa, a látomás, a vetélkedés, a haláltánc, az egyházi népének, a virágének és a vágáns-szatirikus ének. Az irodalom első számú terjesztője és művelője a deák (a papi pályára nem lépő iskolázott személy), aki összeköti az irodalom fő ágait: az egyházit, a kolostorit és a népit.
A középkor végéről már több magyar nyelvű versünk is fennmaradt, ezek alapján kikövetkeztethető a legrégibb ismert magyar versritmus: kétütemű sorok kötetlen szótagszámmal, a félsorok alliterációjával. A középkori versben az időmérték helyett nálunk is a hangsúlyos ritmus uralkodik, melyben azonban verslábak is jelentkezhetnek: ez az "antikizáló hangsúlyos verselés". Idővel egyre gyakoribb ritmuskísérő elem a rím, a "barbár ékszer" (Babits Mihály kifejezésével élve).