A modernség Európában először a francia lírában arat átütő sikert.
Baudelaire és társai körül kialakulnak a "modern" kultúra ismérvei: a művész szemben áll a közönséggel; újfajta versnyelvet igyekszik kialakítani; a hagyományos értékrend felbomlik és pluralizálódik; a kultúra, a műalkotás árucikké válik. A művészlét két szélsőséges formája: az elefántcsont-toronyba húzódás, illetve a bohém életvitel (az élvezetek hajszolása, az extrém külsőségek és viselkedések). A modern művész immár nem ábrázol, hanem sejtet és kifejez. Nem a társadalom vezetője, hanem magányra ítélt személyiség. Baudelaire szerint: a művész nem vátesz, hanem szuverén lény. A világképet illetően a lényeg a látszat mögött húzódik meg, a valódi értékek felmutatása a művészre háruló rendkívüli feladat. A költészetnek új nyelvet kell teremtenie, hogy teljesítse új feladatait. A képek a művilág centrumába kerülnek, különleges többletjelentéseket, összefüggéseket villantanak fel.
A befogadó is másként tekint a klasszikus modernség műalkotására, mint korábban. Kivételes fogékonysággal, lelki ráhangoltsággal, az érzelem és a képzelet megfelelő aktivizálásával — egyszersmind a praktikus és racionális tudattevékenység korlátozásával — esetleg rátalálhat a szöveg valamilyen jelentésre. Tudnia kell azonban, hogy abszolút és egyértelmű megértés lehetetlen, csupán egyéni műértelmezések születhetnek, végtelenül nagy számban.
Az új típusú művészet kialakulásának történetvázlata: a korábban romantikus Gautier 1831—1833-ban kifejti a költészetről, hogy az független a racionalista, haszonelvű társadalomtól (később ő az ún. "parnasszizmus" vezéralakja lesz). 1846-ban az angol-amerikai Poe a költészet alapelemének a "szép"-et nevezi. 1855-ben megjelenik az amerikai Whitman (Walt, 1819—1892) Fűszálak című verseskötete (Leaves of Grass), a szabad vers ("free verse") forradalmával. 1857-ben Baudelaire kiadja A Romlás virágai c. kötetét.
Az impresszionizmus a pillanatnyi hangulat, a benyomás művészete. Az irányzat neve is az ilyen jelentésű latin "impressio" szóból származik. Az új kifejezésmód több művészeti ágban kialakul, elsősorban a festészetben és az irodalomban (ezen belül a költészetben). Az elnevezés Monet egy 1872-es festménye (Impresszió, a felkelő nap) kapcsán született meg, de az irányzat kezdeményei az angol és francia festészetben már kb. az 1840-es évektől jelentkeznek.
A benyomások újszerű megragadásának célját az a felismerés alapozta meg, hogy az emberi szem (és a többi érzékszerv) a dolgokról tökéletlen képet rögzít, illetve a valóságelemekről sokféle érzéki képet alkothatunk, sőt az esetleges érzeteinket is sokféle módon dolgozhatjuk fel. A szabad ég alatt a festők a tárgyakat különféle körülmények (eltérő fényhatások) között másképpen látják, más technikával is kell tehát megörökíteniük. Az érdeklődés középpontjába kerül az égbolt és a víztükör, ill. ezek hatása a táj többi elemére. A körvonalak főszerepe megszűnik, a látványrészeket vonalkák és pontok alkotta tónusok jelenítik meg a vásznon.
Az irodalmi impresszionizmus a lírai költészetben bontakozott ki, de szerepet kaphatott az epikában is (itt is elsődlegesen a leírásokban). A lírán belül a hangulatlíra az igazi közege (szemben pl. a gondolati lírával). A jellegzetes impresszionista szövegtípus a hangulatkép.
Az impresszionista irodalom fő nyelvi eszközei: a névszói ("nominális") stílus, az állókép, a látvány és az érzékletek (főként a sokféle látvány- és a hangélmény) megragadása és megfestése, a szinesztézia, a felsorolás, a mondat értékű szavak halmozása, a rövid mondatok uralma, a tagmondatok halmaza, és mindezek tetejében a hangszimbolika és a rendkívül erős zeneiség.
Az irodalmi impresszionizmus önállóan is megjelenik, de a korszak modern műveiben még gyakrabban fonódik össze más modern (pl. szimbolista, szecessziós) stílusokkal.
Poe A holló c. versének sejtelmes, baljós, misztikus hangulata az impresszionista technika, főképp az erős zeneiség teremtménye.
Baudelaire verseskötetében a pillanatnyi hangulat újszerű ábrázolására sok példa található, pl. az Őszi ének c. verse (Chant d'autumne, 1859) is impresszionista összkép kialakítása után válik szimbolikussá.
Verlaine egész életműve is inkább tartozik a szimbolizmushoz, de műveinek magas fokú zeneisége egyszersmind impresszionista jelenség is. Az Őszi chanson c. verse például egészében véve szimbolikus költemény, az elmúlás létélményét érzékelteti, de a hangulatfestés számos eljárását felhasználja.
Rilke tárgyias költészete a látványelemek plasztikus ábrázolása révén telítődhet elvont jelentésekkel.
Proust (Marcel, 1871—1922) a regény műfajában alkalmazta a hangulatfestés újszerű költői technikáit. Az érzékletek (színek, illatok, hangok, ízek, tapintások stb.) indítják el az asszociációkat, és lép át a történet (a gondolatmenet) egy másik síkra.
Csehov fő témája és egyben mondanivalója az orosz élet kilátástalansága. A monotónia, az enerváltság és céltalanság jelzésére a szerző a drámai műnem alapjait változtatja meg; a párbeszédet a vágyak és álmok tétova, homályos, tökéletlen megfogalmazására redukálja. Így lesz a színészi szöveg is a hangulatfestés eszközévé; a színpadkép és a rendező egyéb eszközei ezt a hatást kell erősítsék.