Az időmérték alapja a szótagok időtartama. A legismertebb időmértékes ritmusrend a görög-római verselés.
Az időmértékes ritmus alapeleme a szótag, egységei a versláb, a kólon és a periódusok: a verssor és a strófa.
A szótag az időmértékes versritmusban a következő magánhangzóig terjed, függetlenül attól, hogy a következő magánhangzó ugyanabban a szóban vagy a rá következőben található. A szótag rövid, ha a magánhangzója rövid, és utána legfeljebb egy rövid mássalhangzó van. Ebből következően kétfajta hosszú szótag létezik. A természeténél fogva hosszú szótagnak a magánhangzója hosszú. A helyzeténél fogva hosszú szótagnak ugyan rövid a magánhangzója, de utána vagy hosszú, vagy legalább két rövid mássalhangzó szerepel. A kettőshangzók (azaz diftongusok, pl. "ei", "ou") a mai magyar köznyelvben már nincsenek, de a régi szövegekben (ill. az idegen nevekben, pl. Akhilleusz, Európa) előfordulhatnak, és a verstanban általában egy hosszú szótagot alkotnak, de két rövid magánhangzónak is tekinthetők. A "kh" ("ch"), a "th" és a "ph" - az idegen nyelvek hangtani szabályait követve - egy-egy rövid mássalhangzónak számítanak.
Általános szabály, hogy a sor belsejében a rövid szótag helyett állhat hosszú szótag. A sorvégi hosszú helyén állhat rövid szótag. Egy soron belül a lejtésirány (emelkedés vagy ereszkedés) nem változik. A klasszikus időmértékes vers eredetileg nem ismeri a rímet, a hangsúlyt és az alliterációt.
A magyar irodalomban az időmértékes verselés a XVI. században jelenik meg (Sylvester János révén), de csak a XVIII/XIX. század fordulóján alakulnak ki az általánosan elfogadott szabályok, az ún. klasszikus triász (Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Révai Miklós) vitája eredményeképpen. A legfontosabb sajátosság a magyar versben: az "a" névelő hosszú is lehet (összefüggésben azzal, hogy az "az" későbbi változata.) A magánhangzók időtartamát a költői szabadság gyakran megváltoztathatja. Egy zárhang (p, t, k, b, d, g) és egy likvida (r vagy l) kapcsolata rövid lehet, pl.: apraja, atlasz.