Ideje: 1924 - 1945
A szó eredete: 'sur réalisme' (francia) = realitáson túli, valóságfeletti
"Hiszek benne, hogy eljön az idő, mikor az álom és a valóság, ez a két, látszatra oly nagyon ellentétes állapot összeolvad valamilyen tökéletes valóságfelettiségben..." (Breton)
Központjai: Franciaország, Spanyolország
Lényege:
Két irányzat:
pl. Salvador Dalí: Lángoló zsiráf
A polgárháború előérzete (Puha szerkezet főtt babbal)
Az emlékezet állandósága
Átlagos légfejű bürokrata koponyahárfát fej
Magritte: Hamis tükör
Chagall: A muzsikus;
Én és a falu
Max Ernst: Szent Antal megkísértése
pl. Jean Miró: Nők, madarak holdfényben
Paul Klee: A szép kertésznő
Katedrálisok városa
Téli nap;
Duett
Henry Moore: Fekvő alak
A háború után megerősödő szürrealizmusnak volt az előfutára a Giorgio de Chirico (1888) által alapított "metafizikus festészet", amely az 1910-15 közötti években fejlődött ki. A metafizikus festészet szakított a futurizmus dinamizmusával és kristályos formatisztasága, nyugalma már a neoklasszicizmust készíti elő. Képviselői azt vallották, hogy fel kell fedni a tárgyak rejtett nyelvét, az álmok, a tudatalatti világát, a dolgokban rejlő mágiát. A mozgalom célkitűzését kitűnően jellemzik Chirico szavai: "Mi, akik ismerjük a metafizikus ábécé jeleit, tudjuk, milyen örömök és fájdalmak vannak bezárva egy portikusba, utca szögletébe, szoba falai közé vagy egy doboz belsejébe." Chiricón kívül még a korábban futurista Carlo Carrà és Giorgio Morandi (1890) tartozott ehhez az irányhoz.
A szürrealizmus másik korai képviselője az európai festészetben az orosz Marc Chagall (1887). 1910-ben kerül Párizsba, de ott is otthoni élményeit, a kis galíciai zsidó falut, rokonait, gyermekkori élményeit festi misztikus révületben, gyakran álomszerű, költői víziókban. Képein gyakran különféle emlékek és élmények képét vegyíti, néha meghökkentően deformál, játékos ötletekkel változtatja meg a dolgok naturális formáját. Az 1908-as "Piros akt"-jában a fauvizmus és a kubizmus elvei elegyednek, de az ugyancsak 1908-ban festett barnás tónusú "Halál" c. képének témája már későbbi törekvéseihez kapcsolódik. Ugyancsak innen nyeri a "Temetés" (1909) és a "Születés" (1911) is témáját. Az 1910-es "Sárga szoba" indítja el szürrealisztikus elemekkel vegyülő képei sorát, amelynek a legmegragadóbb darabja az "Én és a falu" (1911). A képen ritmikus, egymásba vágó montázsban sorakoznak falujának emlékképei, felhasználja tehát a futurizmus szimultanizmusát, a Boccioni-féle idő-tér egybeolvasztást. E montázsszerű, általában erős kék színt felhasználó stílus él tovább a "Költő" (1911), az "Ivó katona" (1912-13), a "Csendélet" (1912) c. képében. E sorozatnak az egyik legszebb darabja az "Állatkereskedő" (1912). 1914 után többnyire a faluja életéből vett jeleneteket festi, álomszerűen átalakítva a meseszerű élményeket ("Vityebszk felett" 1914; anyja portréja stb.). Korszakunk végén kubista jellegű képeket fest ("A temető" 1917; "Szürke ház" 1917; "Kubista táj" 1918).
Marc Chagall: Kettősportré boros pohárral
Marc Chagall: A vörös ház (1917), École de Paris
A felsorolt avantgárd törekvések mellett a század első két évtizedében dolgoznak még olyan művészek is, akik a tradicionális festészet határán belül maradnak, vagy ha hatnak is rájuk az új mozgalmak, nem szakítanak a természetelvű piktúrával. A művészettörténet "École de Paris"-nak (Párizs-iskola) nevezi azokat a festőket, akik Párizsban éltek, hatottak rájuk az izmusok, de nem csatlakoztak egyik irányhoz sem. Az olasz Modigliani, a bolgár Pascin, a szürrealizmus előfutáraként már említett orosz Chagall, a litván Soutine művészetét szokták e gyűjtőfogalom alá összefoglalni.
Amadeo Modigliani: Nő nyaklánccal (1916)
Amadeo Modigliani: Elvira
Amadeo Modiglianira (1884–1920) a néger plasztika volt rá nagy hatással, remek szobrokat is mintázott e szellemben. Művészetének fő témája a női akt és a portré. Gótikus finomságú, törékeny aktjai költői szépségében a reneszánsz tradíció, elsősorban Botticelli festészetének a vállalása érződik. Képeit a vonal dekoratív erejének a felhasználása jellemzi, néhány portréja az expresszionizmussal is rokon. Chaim Soutine (1894-1943) az expresszionizmus rokona. Színmegoldása még a fauvizmushoz kapcsolódik. Korszakunkban alkotott képei közül kiemelkedik barátjáról, Modiglianiról (1916) festett portréja és önportréja.Ha az említett mestereket nem is lehet egyik mozgalomhoz sem csatolni, azért hatottak rájuk az új törekvések, azok ismerete nélkül nem is érthető meg formanyelvük.
A 20. századi izmusok esztétikáját nálunk az ún. "Nyolcak" tömörülése képviselte.
Képviselői:
A kor szobrászata nem olyan jelentős, mint a festészete. Korszakunk két legjelentősebb szobrásza, Aristide Maillol (1861-1941) és Émile-Antoine Bourdelle (1861-1929) is még a század végén kezdi el működését, munkásságuk azonban már jócskán áthúzódik a XX. századba is. Aristide Maillol (1861-1944) a Nabis-körhöz tartozott. Festőként kezdte Maurice Denis, majd Gauguin hat rá. Szobrászként is az impresszionizmussal szembenálló törekvésekhez kapcsolódik, illetve azok legfőbb képviselője. Művészetében a régi antik szobrászat, az asszír, az egyiptomi és a kora-görög plasztika eszménye éled újjá.
Aristide Maillol: Léda (1910 körül; bronz)
Émile-Antoine Bourdelle Rodin köréből indult, később azonban ő is a modern, impresszionizmuson túlemelkedő szobrászat vezéralakjává vált. Különösen az archaikus szobrászat vonzotta, az archaikus görög plasztikában találta meg a neki legjobban megfelelő tradíciót. A kiegyensúlyozott nyugalmú Maillollal szemben szobrait igen gyakran a romantikus hevület fűti. 1912-ben alkotja nagyszabású reliefsorozatát a párizsi Théátre des Champs-Elysée-re. Általában sokat foglalkozik az építészet és a képzőművészet viszonyának a problémájával. 1909 a dátuma a nagyszerű "Íjazó Herkules" c. szobrának. Kiemelkedő helyet foglal el szobrászatában elementáris portréművészete (Rodin, Ingres).A szecesszió és az expresszionizmus formajegyei keveredtek George Minne (1866-1941) szobraiban. 1898 táján mintázza gótikus jellegű figuráit, mint a "Térdeplők", "Az ereklyehordó", a "Kőműves". Jellemző szecessziós stílusban fogant szobra a Folkwang Múzeum kútja. Alakjait zártan mintázza, korszakunkban mindinkább erőteljes expresszív drámaisággal. - "Anya haldokló gyermekével" "Apácafej" c. szobrai jellemzik ezt az expresszionista stílust.Ugyancsak az expresszionizmushoz kapcsolódik Wilhelm Lehmbruck (1881-1919) szobrászata. 1910-ben Párizsban Maillol hat rá ("Álló akt", 1911), de szobrászatában e hatásnál később sokkal erősebben érződik a német gótika tanulmányozása (67. kép). E gótikus jelleg szobraiban szervesen fonódik össze az expresszionizmus formajegyeivel ("Az elesett" 1915-1916; "A gondolkodó" 1917-1918).
A német expresszionizmus másik nagyhatású szobrászképviselője, Ernst Barlach (1870-1938) magába ötvözi még a szecesszió jellemvonásait is. Barlach 1906-ban Oroszországban járt, az ottani népi művészet is hatott rá. Szobrait mély belső erő hatja át. ("Fekvő paraszt" 1907; "A csillagjós" 1909; "Páni félelem" 1910; "A koldusasszony" 1908) Grafikai és irodalmi munkássága is jelentős.
Az avantgárd törekvéseknek is megvoltak a szobrász képviselői. Közöttük a legjelentősebb Alexander Archipenko (1887). 1908-ban kerül Párizsba és az 1910-11 közötti "Őszi Szalon"-okon tűnnek fel újszerű szobrai. Kezdetben kubista szobrokat mintáz, majd expresszionista és absztrakt műveket készít. "A vörös tánc", "Anyaság", "Gyerekek", "Salome" című szobrai kubisztikus torzói nagy vihart arattak. 1912-16 között alakítja ki az ún. "skulptomalerei"-t; erősen dekoratív színű reliefeket mintáz. Szobrászata anyagául újszerű anyagokat is használ, az 1914-es "Medrano"-ja vas, fa, üveg konstrukció.
Archipenko: Médrano II, (1913–14; Solomon R. Guggenheim Museum)
Archipenko: Carrousel Pierrot, (1913; festett gipsz;Solomon R. Guggenheim Museum)
Hans Arp: Kifordított kék felsőrész szemben két sarokkal egy fekete jármű alatt (1925; festett fa; 79.3 x 104.6 x 5 cm. Peggy Guggenheim Collection)
Archipenko mellett Hans Arp (1887) nevét kell megemlíteni. Arp Kandinszkij harcostársa, majd a "dadaizmus" egyik fő képzőművész képviselője. A román Constantin Brancusi (1876) naturalistaként kezdte, 1906-ban rendezi az első kollektív kiállítását Párizsban. 1905-től kezdve szerepel a párizsi kiállításokon absztrakt konstrukciókkal. Az ő munkássága is azonban inkább korszakunk végén kezd igazán jelentőssé válni.
Constantin Brancusi: Múzsa (1912)
Futurista-kubista szellemben készített szobrokat Raymond Duchamp-Villon (1876-1918), Rudolf Belling (1886), Jacques Lipschitz (1891).
Raymond Duchamp-Villon (1876-1918): Ló (1914; bronz; 43.6 x 41 cm; Peggy Guggenheim Collection)
A Hildebrandt–Maillol tradíciót folytatta a német George Kolbe (1887-1947), az olasz Ernesto de Fiori (1884-1945). Archipenko és Modigliani barátja, Antoine Pevsner (1886-1962) volt a konstruktivizmus egyik alapítója. A századforduló és a 20. sz. első két évtizede tehát a régi eszmények szétbomlásával és az új utak keresésével van tele. A szecesszió nagy stíluskísérlete kiagyalt miszticizmusba, szimbolizmusba és vértelen ornamentikába fulladt. A fauvizmus, a kubizmus és a gombamód szaporodó izmusok szétrombolták a klasszikus képzőművészet forma-törvényeit, de még nem tudtak új, nagyszabású stílussá, a kort igazán tükröző, mély tartalmak elmondására hivatott művészetté szilárdulni.