Hasonlat
(lat. similitudo)
1. A szóképekhez tartozó nyelvi-stilisztikai eszköz. A szemléletesség mondat értékű nyelvi eszköze, amelyben valamit mással összevetve teszünk elképzelhetőbbé, árnyaltabbá. Formailag a mondatban kötőszók, határozószók, utalószók kapcsolhatják össze a hasonlítottat és a hasonlót, de névutós szerkezettel és képzett szóval is kifejezhető. Lehet érzelmi és/vagy hangulati:
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély
(Shakespeare: Romeo és Júlia); Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
(Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz); mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy hajszálnyit is lealkudnék
(Kossuth Lajos: Szeged népéhez); S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
(Petőfi Sándor: Jövendölés) és szemléleti jellegű: pl. Mint komor bikáé, olyan a járása (Arany János: Toldi); Mint hulla a hulla! veszett a pogány
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
(Arany János: Szondi két apródja); S a Tisza Kálmán érája volt ez, mikor a Hivatal, mint egy vas délibáb, kelt föl a magyar szemek előtt.
(Babits Mihály: Halálfiai); A homéroszi v. epikus hasonlat hosszabb terjedelmű, leíró jellegű, gyakran elkalandozik az eredeti tárgytól. Pl. ...ők a magas kapuszárnyak előtt őrt állani voltak,
mint a magaslombú tölgyfák a hegyek tetejében,
melyek nap-nap után állják a vihart meg az orkánt,
szertefutó roppant gyökerükkel a földbe fogózva.
(Homérosz: Iliász); 2. A klaszikus retorika bizonyítási eszközeként az ornatus alakzata. A beszédben a természeti v. emberi élet valamely jelenségével összevetve világítja meg a szónok a szóban forgó témát. Elsősorban az emberek tapasztalatára hivatkozik. Célja, hogy az öszehasonlító és a hasonlított ismert legyen, a használt kép világossá tegye a mondandót. Pl. Aztán, ha a gyűlésekbeli szóért törvényeink jelen állásában más büntetésnek is lehet helye, mint a széksértésnek, melyet a törvény e végre rendelt, hol lesz a határ, mely kiszabja, meddig terjeszkedhetünk a szólásban... Így senki sem fogna többé szabadon szólhatni, mert a szabadság határát nem ismerhetné. Hasonlítana így helyzetünk azon utazóhoz, ki bizodalmasan lép fel a pallóra, melyet a végre hiszen felüttetve lenni, hogy a vándort biztosan vigye a borzasztó mélység tulsó partjára; de a palló középen ketté van fűrészelve, s a jámbor utazó menthetetlenül oda van.
(Deák Ferenc: A Wesselényi személyében megsértett szólás szabadság tárgyában).