Evokáció
(lat.) 'előhívás, felidézés'
Irodalmi-poétikai értelemben a nyelvi jelek elsődleges szerepükön -a jelentésen túl, többletszerepet, úgynevezett felidéző szerepet kapnak. A nyelv különböző szintjein érvényesülhet e másodlagos funkció, s felidézhetünk valakit, az ejtésmódja, szóhasználata alapján, egy művet, egy műfajt a stílusa, a motívumai, a témaválasztása stb. alapján. Evokatív erejű a tájnyelvben leírt beszéd, pl. Nem hallod, hogy óf? Ki az ágyból. Elég volt a heverésből, mécc a disznót legeltetni!
(Móricz Zsigmond: Árvácska); evokatív a szakszókinccsel jellemzés, a Biblia gondolatpárhuzamai,
Az ember gyönge: félve néz feléd,
mint egykor a tanítvány mesterét,
Nehéz időkben megtagad... (Arany János: Évnapra); az archaizálás
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek. (Babits Mihály: Ősz és tavasz között); valamely közismert műből való idézet
Nem halt volna hazánk disze virága veled... (Kisfaludy Károly: Mohács) és
Ismét felvirradott a nap, melyen százak előtt az ország szerencsétlen királya, népe virágával együtt Mohácsnál elhullott. (Kölcsey Ferenc: Mohács). Arany János: A honvéd özvegye Petőfi Sándor Szeptember végén című versét idézi fel:
Eldobtad a tiszteletes gyászt,
Korán vetéd el azt, korán.
Meglehet, e gyász néha-néha
Emlékeztetett volna rám:
És eldobád - hajh, mint csalódtam! -
Azt is aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod...nevemet.. Az evokáláson alapul a stílusparódia.