(gör.) 'jóhangzás'
A beszédhangok tulajdonságaiból, a hangsorok jellemzőiből, a hangok összekapcsolódásából ered. Az ókori retorikákban meghatározták a jóhangzás feltételeit. Elítélték pl. a kemény mássalhangzók torlódását, a hiátust, a rímet. A XVIII. századtól, a nyelvújítás korától, az új esztétikai elméletek kidolgozásától kerül ismét előtérbe az eufónia kérdése. Elfogadottá válik, hogy a jóhangzás feltétele a magánhangzók és mássalhangzók arányos elosztása, a változatosság (hosszú és rövid szavak váltogatása, hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok megoszlása). Valamely hang túl gyakori előfordulása miatt monotonná, kellemetlen hangzásúvá válik a szöveg, pl. a sok 'e' használata. A szépirodalmi, költői nyelvben stíluseszközzé válhat a feltűnő gyakorisággal előforduló hang. Pl. Ma hull a hó és álom hull a hóban