Dagályosság
A stílus, a nyelvi megformálás jellemzője; a túlzott díszességnek, a külső forma kultuszának erőteljes megjelenése. Stílushiba, amennyiben a tatalomhoz nem megfelelő a forma, a helyzethez képest emelkedettebb a kifejezésmód. Használója ünnepélyesnek akar hatni, többet szeretne kifejezni a választott stíluseszközökkel, szebben szeretné kifejezni mondanivalóját, gondolatait. Koronként változik, hogy mit ítélünk dagályosnak. A barokkban vagy a romantikában természetesnek ható kifejezésmód a mai szövegekben cirkalmasnak, tűnik. Pl.
Ha oly szorgalmatos gondjok volna az embereknek az ő lelkekre, mint evilági dolgokra, fölötte könnyű volna az igazságnak isméreti, holott erre nemigen szükséges a mély bölcsesség, hanem a jó lelkiismeret és igazság szomjúhozó akarat. De mivelhogy lenyomja és szemfényvesztő babonájával megcsalja a hamisság az embereknek homályos értelmét, ennek okáért sokan, noha az igaz útból kitértek, de mégsem akarják az utánok kiáltó szavát hallani, hanem inkább bédugják fülöket.
(Pázmány Péter: Rövid tanúság); A letűnt kor stílusát teszi nevetségessé a paródia: És hogy férfi legyen
Méltó e tüdőhöz,
Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából
A széles tenyerű Fejenagy,
A helységi kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű nép
Költőileg elnevezé: A helység kalapácsa. -
Ti, ki erős lélekel birván
Meg nem szeppentek a harci morajtól.
Halljátok szavamat!
De ti, akiknek szíve
Keményebb dolgoknál
A test alsó részébe hanyatlik,
Oh ti kerüljétek szavamat!
(Petőfi Sándor: A helység kalapácsa).