Orosz költő, író, drámaíró
1799. június 6-án született Moszkvában, nemesi családban.
Apja franciául írogatta verseit, míg nagybátyja, akinek jóvoltából Puskin már korán megismerhette Karamzint és Zsukovszkijt, az orosz irodalom jeles képviselőit, ismert költő volt. Anyai ágról Puskin Nagy Péter afrikai származású testőrének volt leszármazottja. Gyermekkorát azonban nem annyira a család légköre befolyásolta, hanem a líceumnak, a Carszkoje Szelónak a szellemisége, bár dajkája és annak népi kultúrája iránt érzett szeretetét költői emlékezete mindvégig megőrzi. Ahogy a bajtársiasságnak, a becsületnek, a szabadságszeretetnek a szellemét is, mely líceumbéli kapcsolataiban, egyik-másik tanárának a hatására, de főként a napóleoni győztes csatákból visszatérő sebesült gárdatisztek látványa nyomán ver gyökeret benne. E hősiességnek az ifjú Puskin a vers halhatatlanságával kívánt megfelelni.
Tizenöt éves, amikor az orosz klasszicizmus mestere, Gyerzsavin „költővé avatja”. A dekabrizmussal is a líceumban „ismerkedik meg”, s annak eszmeiségét hordozzák a tanulmányainak befejezése és a külügyi szolgálat megkezdése (1817) után írt versei (Óda a szabadsághoz, Csadajevhez). A hazafiasságnak, a hősiességnek és a szabadságnak az érzülete megelőzi a költészet, a szerelem és a boldogság iránt érzett személyes vágyakozását. Politikai versei, cárellenes szatírái „hivatali áthelyezéséhez”, majd száműzetéséhez vezetnek. Jekatyerinoszlávot a Kaukázus és a Krím vidéke, majd Odessza és Kisinyov követi (1820-24).
A romantikus életérzés, a hős belső világának és a vad természetnek az összhangja, a lélek korai öregsége, az otthontalanság és kiábrándultság vetül rá a folyton úton lévő hős alakjára A kaukázusi fogoly és A bahcsiszeráji szökőkút című poémákban és a Cigányokban 1824-26 is. Mihajlovszkojéban a magánynak, az elmélyülésnek, az önmegfigyelésnek és az alkotásnak az esztendei peregnek. Itt születnek a népi hiedelmekből, álmokból, merengésekből szőtt versei (Dajkámnak; Előérzet stb.), de a Borisz Godunov című dráma is.
A zsarnokgyűlölő dekabristák forradalmi kísérlete után, amikor Oroszország már nyíltan is a titkosrendőrség markában van, Puskin számára nyilvánvaló, hogy a nemzeti lét minden ereje az irodalomban összpontosul. Miközben folytatja az 1823-ban megkezdett Anyegint, a történelemben működő objektív okokat és a heroikus egyéniségeket próbálja értelmezni az erkölcs és a humánum nézőpontjából. Az 1830-33 között írt kistragédiái (Mozart és Salieri, Kővendég, A fukar lovag, Lakoma pestis idején) és a Belkin elbeszélései új korszak kezdetét jelzik. Az előbbiek a pusztulás tendenciáinak és a magát mindig újjászülő életelvnek az összecsapásaiból építkeznek tematikailag. Az utóbbiakban a prózaíró Puskin az elbeszélő Belkin alakjával és az elbeszélők szövevényes rendszerével nyit meg távlatokat az orosz próza előtt.
1831-ben feleségül veszi a 19 éves Natalja Goncsarovát, akiben az érzékeny, szabadságszerető, független, művelt nőt kereste, s mellette az egyszerű boldogságot, de csak azt találta meg benne, aki a Miklós-birodalom nagyvilági társaságához vonzódott. A család Puskin számára ugyanis nem pétervári, társasági jelenség, hanem nemzeti eszmény lett volna.
A 30-as években a népköltészet felé fordul: népmeséket ír, s megidézi a mondák motívumait Sztyenka Rázinnak, a parasztvezérnek az alakjában.
A politikai gyámkodás és ellenőrzés közepette írja (1833-1836) A bronzlovas című poémát, melyben valóságos vízió keretében teremt embernélküli világot az árvíz mint természeti hatalom és Nagy Péter tevékenysége mint társadalmi hatalom között, mely utóbbit a Néva hídjai, kőoroszlánjai szimbolizálják. Köztük döbben rá hirtelen a fenyegetett kisember egész életének sorsszerűségére. Ekkor születnek legjobb prózai művei (A pikk dáma; A kapitány lánya) s jelentős lírai költeményei (Ősz; Barátom, már elég). Megalapítja a Szovremennyik című irodalmi lapot, s befejezi történelmi értekezését Pugacsovról. A nagyvilágiak gúnyolódásai, megalázó pletykái, melyben a költő magánélete piszkos játék tárgya lesz, párbajra kényszeríti a költőt, akit ha meghurcolhattak is, meg nem alázhattak.
D'Anthés báró a párbajban 1837. február 10-én kioltja a költő életét.
A Cigányok című romantikus poémában Puskin a kiábrándultság témájával társítja a menekülő hős alakját, aki a fojtó civilizációból a természeti népek között véli megtalálni önazonosságát. Aleko a cigányok közé megy: lelkének nyugalmát kívül, s nem belül keresve. S bár lázadása jogos, kiderül, hogy eszménye mellé észrevétlenül beépültek természetébe annak a világnak a hívságai és önzése, amelyet pedig magától ellökött. A cigánylány szerelmét mindörökre kisajátító hős önbíráskodása folytán éppen eszményképeinek ítéletében ismeri fel saját gyökereit. A romantikus és utópisztikus társadalombírálatnak az életképtelenségére, melyet maga az elvonulás is sejtet, a hős teljes kudarca teszi föl a koronát.
A Borisz Godunov című dráma áttételesen kapcsolódik ahhoz a vitához, amelyet a mérsékelt és radikális dekabristák folytattak a romantikus elitértelmiség népet nem értéséről s a rabszolgaszellemről. Puskin a shakespeare-i hagyományok felé fordul ezzel a történelmi tragédiájával, melyben a hősök, a romantika gyakorlatával ellentétben, megszűnnek a szerző szócsövei lenni. Korhűség és politikai időszerűség kapcsolódik egybe a tragédiában, melyben a történelem a nép belső világának megértését teszi lehetővé: azaz a múlt mint a jelen megértésének eszköze játszik szerepet Puskinnál. A népellenes hatalom sorsa mellett az erőt és gyöngeséget is fölmutató tömeg „politikai vaksága” s ösztönös iszonyodása a rossztól hiteles arculatot ölt.
Puskin száműzetése idején, 1823. május 3-án, Kisinyovban kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. szeptember 25-én fejezte be Bolgyinóban. Egy évvel később illesztette művéhez a címszereplő levelét.
Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz, de ide vezette az életmű belső logikája is. A poémát már szűknek érezte mondanivalója kifejezésére, a romantika esztétikája pedig tudatosan törekedett a műnemi határok elmosására.
Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához képest hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élettől megcsömörlött címszereplőt egy váratlan örökség falura szólítja. Itt megismerkedik Lenszkijjel, az álmodozó fiatal költővel, s általa a Larin-családdal. Az idősebb Larin-lány, Tatjana beleszeret Anyeginbe, levelet is ír hozzá. A férfi udvariasan, de határozottan visszautasítja a közeledést. Tatjana névnapján Anyegin pillanatnyi ötlettől vezérelve udvarolni kezd Olgának, a fiatalabb lánytestvérnek, akibe Lenszkij szerelmes. Az ifjú vőlegény párbajra hívja Anyegint. Lenszkij meghal. Anyegin elutazik a faluból. Évek múlva Moszkvában, egy fogadáson találkozik újra Tatjanával. Beleszeret a már férjezett és előkelő asszonyba, de most Tatjana utasítja el.
A vékony szálú mesét tartalmazó művet Belinszkij, 19. századi kritikus „az orosz élet enciklopédiájának” nevezte. Első hallásra meglepő a kijelentés, ám a történethez kapcsolódó rendkívül információ-gazdag szöveg hitelesíti az állítást. A 19. század első harmadának orosz valóságáról páratlanul gazdag kép tárul elénk. Megismerjük a nagyvárosi és falusi életet, az öltözködési és étkezési szokásokat, a mindennapokat és az ünnepeket. Szociografikus hűséggel jellemzi az író az egyes társadalmi rétegeket. Szót ejt az orosz oktatás és nevelés helyzetéről, beszámol az orosz színházi életről és a korabeli irodalmi vitákról. Kitér az orosz nyelv fejlesztésének lehetőségeire is.
A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát - Turgenyev elnevezését használva -, a felesleges embert teremtette meg. Herzen, 19. századi esztéta és író szerint „Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit, bár mindent megpróbál.”
Árnyaltabb képet kaphatunk, ha Anyegin és a többi szereplő személyiségét a 20. században megjelenő szerepelmélet felől közelítjük meg. E felfogás szerint a személyiség kiteljesedését az Én-Szerep-Világ hármassága határozza meg. A kiteljesedés feltétele, hogy az Én legbelső lényegéből fakadó Szerep-igény találkozzon a Világ által felkínált Szerep-lehetőséggel. A szerep meghatározó fogalom a műben, erre Puskin is utal: „S milyen szerepbe öltözik? / Harold vagy Melmoth lett a kóta? / Világpolgár vagy patrióta? / Quaker vagy álszenteskedő?” (VIII./8.) Az első és második fejezet mutatja be azokat a szerepeket, amelyeket a nagykorúvá lett Anyeginnek kínál a korabeli Oroszország. A tizennyolc éves főhős mint dandy, arszlán lép elénk, napirendjének pontos ismertetésével mutat rá Puskin a választott életforma tartalmatlanságára és ürességére. Ezt követően Anyegin rövid ideig költő szeretne lenni, de önkritikusan belátja, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Majd a könyvtárszoba magánya, a tudomány vonzza, ám ez sem bizonyul járható útnak. A vidékre költözés rövid időre új lehetőséget kínál: az orosz irodalomból jól ismert reformer földbirtokos szerepét. A hiábavaló küzdelembe hamar belefárad. Marad a spleen, az életuntság és világfájdalom, végső soron a semmi. A regény tehát egyszerre mutatja föl Anyegin önkeresésének belső emberi gyengeségéből is fakadó meddő kísérleteit, s a 19. század első harmada orosz világának szűkös szereplehetőségeit. Ezt bizonyítja a mű erős irodalmisága is, hiszen a főszereplők kapcsán az elbeszélő mindig utal magatartásuk irodalmi mintáira. Ha nincs valódi szerep, az ember az irodalom által felkínált szerepbe menekül.
Anyegin példaképe Byron; a romantikus angol költő portréja lóg szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át a világuntságot. A felesleges ember veszélyessége nemcsak abban áll, hogy szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezetét is; a semmi felé haladó hős önkéntelenül magával rántja társait is.
Lenszkij is irodalmi szerepet játszik. Schiller, Goethe, Kant az eszményképei. Larin sírjánál Sterne szentimentális Hamletjének pózában tetszeleg. A fiatalember költő. Puskin kétségek között hagyja olvasóját, vajon valóban tehetséges-e. Lelkesültsége, tisztasága, az eszményekért való rajongása révén rokonszenvessé válik Anyegin számára: romlatlan fiatal énjét látja benne, akinek lángoló életigenlése az élet nem ismeréséből, paradox módon életidegenségéből fakad. Ezt jelzi párválasztása, Olga iránt érzett szerelme is. Egyszer szembesül csupán a valósággal, mikor a párbaj előestéjén fölkeresi a lányt. Olga ugyanúgy folytatja kapcsolatukat, mint előtte, s erre Lenszkij újra az idealizált szerelembe menekül. Szükségszerűen vetődik föl a kérdés: Anyegin miért vállalja a párbajt? A történet szintjén azért, mert nem akarja, hogy Zareckij, a cinikus párbajmester a szájára vegye, nem akar magyarázkodni. A Lenszkij halálát követő elbeszélői reflexiók, a mű világképének iránya más megvilágításba helyezik az eseményt. Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ha Anyegin elutasítja barátja kihívását, az azt jelentené, hogy Lenszkijt még gyereknek tekinti, aki még nem szembesült az élettel. De ami rá vár - az anyegini életfelfogás logikájából következően -, az a szükségszerű kiábrándultság. Az Anyegin tehát egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban a romantikus illúziókat, a naiv álmodozást is elveti.
Az Anyegin szinte minden értelmezője egyetért azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőtípus az irodalomban. Pedig talányos, nehezen megfejthető alak. Szerepet játszik ő is, kedvenc olvasmányai a szentimentalizmus alapművei. Richardsonért, Rousseau-ért, Goethe Wertherjéért rajong. Amikor Anyegint meglátja, azt találgatja, vajon a könyvekből megismert férfitípusokból melyikre hasonlít. Legszemélyesebb tetteiben is mintákat követ. Híres levele nagy részét Rousseau Az új Héloïse című művéből veszi. Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s tapasztalatai alapján, mindkettőjük érdekében elutasítja a lány szerelmét. Amit nem vesz, mert nem vehet észre, az Tatjana személyiségének másik oldala. Kötődik a falusi élet patriarkális egyszerűségéhez, vonzódik a természethez, szereti öreg dajkáját. Az irodalmi szerep eltakarja a férfi elől a harmóniateremtő Tatjanát. Ahhoz azonban, hogy a lány önmaga lehessen, le kell vetnie a szentimentalizmus álarcát. Az élet és irodalom szerepkínálataiból az életet kell választania. Asszonyként a méltóság lesz legfőbb tulajdonsága, s bár szereti Anyegint, elutasítja közeledését. Fölénye Anyeginnel szemben a világ elfogadásából fakad: az élet nem irodalom, és legfőképpen nem romantikus regény. A döntés felelősségét vállalni kell.
Az Anyegin nemcsak a szereplők verses regénye, hanem az elbeszélőé is. A személyesség, a lirizáltság a romantika sajátja. Bár az egyes szám első személyű elbeszélő poétikai szempontból nem azonosítható a szerzővel, hiszen éppúgy megalkotott alak, mint a többi szereplő, az egyszerűség kedvéért mi is - mint a szakirodalom - Puskint tételezzük fel mögötte. A műben található életrajzi utalások is erre engednek következtetni. Az elbeszélő -
Puskin - számára a szabadság kérdése a legfontosabb probléma. Hol ironikusan utal száműzetésére („De észak rossz nekem, csak árt” 1./2.), hol elégikus hangon hívja a szabadságot („Várlak, szabadság drága napja! / Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem” 1./50.). A személyesség hatja át a hősökhöz való viszonyát is. Különbséget tesz Byron és saját művészete között. Míg az angol költő mindenkiben önmagát rajzolja meg, addig „Mindig megörvendek, ha látom, / hogy hősömtől különbözöm” (1./56.). Anyeginhez bonyolult érzelmi viszony fűzi. A fikció szerint személyesen is ismeri („Álmodva úgy lebegtük át / A zsenge ifjúság korát” 1./47 .), aztán Anyegin vidékre utazása elválasztja őket egymástól. Anyegin és Tatjana viszonyában az elbeszélő egyértelműen a lány oldalán áll, s elítéli a férfit („Kedves Tatjana, szánva szánlak!” III./15.). Máskor nyíltan megvallja érzelmét („Tatjanát nagyon szeretem” IV./24.). Lenszkij lobogása is rokonszenves neki, de éppen az elbeszélő hívja fel a figyelmet ennek terméketlenségére. A valóság illúzióját kelti, hogy az elbeszélő birtokában van Tatjana levele, melyet a lány franciául írt. Hosszas vívódás után a prózát versben fordítja le Puskin oroszra. De közvetlen kapcsolat teremtődik az olvasóval is. Az elbeszélő ironikus, önironikus csevegő hangnemben kommentálja az eseményeket, megszívlelendő tanácsokat ad, néhol mentegetőzik.
Az Anyegin végül az Anyegin című verses regény regénye is. A mű olvasása közben állandóan arról értesülünk, hol tart Puskin regénye írásában („S már itt is van, leírva készen / Az első regényfejezet.” 1./60.). Visszautal művére („Regényem ezzel kezdtem el” 1./52.), az írást néha megszakítja („Mi történt, most nem mondom el” III./41.), máskor előre jelzi szándékát: „Most ötödik fejezetem / Kitérés nélkül vezetem.” (V./40.). De tanúi lehetünk annak is, hogyan változik, módosul az Anyegin műfaja, a lírai és epikus elemek viszonya. A byroni erősen lirizált verses epikai formától fokozatosan távolodik el Puskin, s célja a romantikus túlzásoktól megfosztott regény. „Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen / S nem mondok nektek rémmesét: / Orosz családok életét / S múltját festem le egyszerűen.” ill./13.). Az epikum felé való elmozdulást jelzi az ironikus invokáció is (VII./55.).
A végső műfaji meghatározást az utolsó előtti strófában olvashatjuk: „szabad regény”. A fogalom elsősorban alkotás-lélektani szempontból érdekes. Arra utal, hogy hiába volt meg Puskin előzetes terve, vázlata alkotásáról, a regény - a modern esztétika kifejezését használva - írja önmagát. Viszonylag egyszerűen belátható, hogy a tizennégy soros Anyegin-strófa megköveteli adott helyen a rímeket („Az ősz csikorgó fagyba fordul, A dér üstös takaró .../ (Most azt várod rímemre: zordul: / Itt van, ni, kapd el, olvasó!)” IV./42.). De egy idő után az alkotói szándéktól függetlenül önálló életet élnek a szereplők is. Egy anekdota szerint Puskin így fakadt ki barátjának: „Képzeld, milyen tréfát űzött velem az én Tatjanám! Férjhez ment! Ezt semmiképp sem vártam volna tőle.” Puskin a személyesség és a szereplőkhöz fűződő viszonya ellenére is kívülálló: a szereplők sorsát nem alakítja, hanem rögzíti.
A mű töredékessége kapcsán Puskin is utal a cenzúrára. De nem hanyagolható el a romantika esztétikájának töredékkultusza sem, mely éppen a tökéletesség iránti igényből és annak elérhetetlenségéből fakad. Éppen a töredékesség tükrözi a mű alkotásának bonyolult folyamatát. Vannak részek, melyekkel elégedetlen az alkotó (erre utalnak a megírt, de kihagyott strófák), s vannak részek, melyek megírhatatlanok, túl vannak a művészet lehetőségein.
Az Anyegin jellegzetesen orosz mű, hőseivel együtt azonban része már a magyar kultúrának és közgondolkodásnak is. Ezt jelzi három, szinte egyenértékű kiváló fordítása: Bérczy Károlyé (1866.), Áprily Lajosé (1953.), Galgóczy Árpádé (1992.).
„Puskinnál a vezérlő teremtő szellem nagysága pontosan abban mutatkozott meg, hogy környezetének úgyszólván teljes meg nem értése ellenére oly gyorsan megtalálta a biztos utat, megtalálta számunkra, oroszok számára a nagy, a hőn óhajtott kivezető utat, és meg is mutatta. S ez a kivezető út a nép felé fordulás, meghajlás az orosz nép igazsága előtt.” (Dosztojevszkij)
„Puskinban találhatók meg mindazok a magvak és csírák, amelyekből valamennyi művészünk, a művészet összes faja és neme kifejlődött.” (Goncsarov)
„Semmit sem határoztam, semmit sem írtam nélküle, tanácsa nélkül. Mindent, ami jó a művemben, neki köszönhetek.” (Gogol)
„Puskin minden kezdet kezdete” (Gorkij)
„A puskini verses regény belső világának elemzése azt bizonyítja, hogy ez a mű potenciális, kibontatlan állapotban magában rejti az orosz regény egész további történetét. Ezért az orosz irodalom művészi tapasztalatainak terén megtett minden egyes lépés olyan új és új eszmei-művészi aspektusokat tár fel, melyek objektíve benne foglaltatnak a regényben, de csak a későbbi művészi termék hozza őket napvilágra.” (J. Lotman)
„Mindnyájan Anyegin Eugének vagyunk ifjú korunkban” (Krúdy: A vörös postakocsi)