Olasz költő
1304. július 20-án született Arezzóban.
Apja, a firenzei jegyző, a fehér guelfek híve ekkor már száműzetésének éveit tölti Avignon mellett és a városban, mely 1305-től a pápa székhelye. Útján követi őt családja is, és Petrarca ifjúsága javarészt ott telik. Később jogot tanul Montpellier-ben és Bolognában, majd apja halálakor visszatér Avignonba, ahol elmélyült tanulmányokat folytatva is vidám, gondtalan életet él.
1327. április 6-án, nagypénteken, a Santa Chiara templomban pillantja meg először Laurát, életének nagy szerelmét s műveinek legfőbb ihletőjét. A pápai udvarnál címzetes kanonokként talál megélhetést, s a nagyúri Colonna család támogatása révén európai utazásokat tesz, melyre megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallja. 1337-ben, megelégelve a mozgalmas életet, visszavonul a Sorgue forrásvidékére, Vauclusébe. 1353-ig életének napjait hol itt, hol Avignonban tölti.
1341. április 8-án nagy megtiszteltetés éri: a Capitoleumon költővé koronázzák. Ebben az időszakban jut el Nápolyba mint a pápa követe, s Rómába, a Cola di Rienzo-féle forradalom hírére. Egykori barátja pártjára áll a Colonnák ellenében is, ám később, látván Cola kormányzásának zsarnoki jellegét, eláll mellőle. 1353-ban végleg visszatér Itáliába. Nagy tisztelettel fogadják Firenzében, majd Milánóban, ahol a Viscontiak megbízásából követi minőségben utazik el Prágába és Párizsba.
1361 és 1370 között Padovában, majd Velencében él leányával és két unokájával, akik közül kedvencét, Francescót elveszti: fia halála után újabb csapás éri a költőt. Több levelet vált ez idő tájt Boccaccióval.
Életének utolsó esztendeit egy Arqua nevű falucskában tölti. Itt éri a halál 1374. július 19-én.
Eredetileg Daloskönyve elé Petrarca a Vulgáris nyelven írt dolgok töredékei címet illesztette, mellyel a kötetnek különböző időkben született darabjaira és a költői léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye.
A Daloskönyv 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 ballatátés 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár az időrendiség nem kizárólagos. Az első részben az érzelmi szenvedély erőteljesebb hangon, míg a másodikban csöndes, szelíd tónussal szólal meg. Bár tematikai középpontjában a Laura iránt érzett szerelem áll, akad néhány más tárgyú darab is. A két híres hazafias canzone (Itáliám, Nemes szellem), s három, az avignoni pápák ellen írt szonett.
Laura, akit a költő 1327. április 6-án pillantott meg, 1348. április 6-án halt meg pestisben. Ez a végzetszerű dátum, amely feltehetőleg Petrarca által így akart egybeesés, több jelentéssel is terhes. Túl azon, hogy a Laurához rendelt hatos számot a 366 költemény kétszer is jelöli, Petrarca szerelmének születése Krisztus halálának napjára esik, s ezért a szerelem a hibának és eltévelyedésnek a hangsúlyát nyeri el. A 264. szonett, a Laura halála után írt első vers pedig - ha a Daloskönyv első szonettje április 6-nak felel meg - éppen a Megváltó születésének napjára, Karácsonyra tehető, azaz az új egyházi év kezdetére, s ezáltal mintegy a bűntől megváltás pillanatával esik egybe.
Mindez jelzi, hogy a Daloskönyvet nem pusztán a szerelmi érzület öröme hatja át, hanem inkább mélységes melankólia, mely abból a „szakadékból” táplálkozik, mely a Laura (s a földi örömök) iránt érzett ellenállhatatlan vonzalom és a lélek vallásos gyökerű emelkedettsége, megtisztulás-vágya között tátong. A lírai én érzülete folyton úton van a szenvedély és megbánás között, aközött, amilyen, s amilyennek magát tudni szeretné. Ez teszi állandóvá azt a melankóliát, melyet önhibáinak ismerete, a lélek nyugalmának szorító vágya, a földi dolgok esetlegessége s a vég felé rohanó idő tudata nem enged szertefoszlani. Ez rajzolja ki a magányos, menekvő költő képét is (Kik hallgatjátok...I, A fehér, sápadt apó cihelődik XVI, Nincs békém, s erőm se háborúra CXXXIV, Rohan az élet CCLXXII, Magamban lassan, gondolkodva járom XXXV.).
Petrarca lírájának legbensőségesebb darabjai mindig egy magába forduló, s a múltat nosztalgikusan megidéző lelkiállapotot tárnak föl, melyben a halállal kapcsolatos keserű gondolatok a kedves szépségét magán fölragyogtató természet képével fonódnak össze. A képek és a hangok harmonikus tónusváltása eredményezi, hogy alig különíthetők el a szerelem- és természetérzésnek, az emlékezésnek és az álomnak a szálai. A „dolce stil nuovóval” ellentétben a szerelem „tárgya” nem anyagtalanított: Laura a maga zavarba ejtő fizikai szépségével konkrét, egyénített, életszerű „madonnának”, igazi nőnek ad formát, akinek alakja az emlékezésbe beemelt múlt szépséges ragyogása és a jelen keserűsége közötti ellentétben nyeri el jelentését (Haboknak friss, édes árja CXXVI).
A Laura nevével „játszó” Petrarca, a szó hangteste keltette számos metaforikus jelentésátvitele mellett, egyetlen szimbolikus szállá sodorja össze az érzelmi-szerelmi tematikai mozzanatokat és a költészeti-kulturális szférát. Erre a célra az OvidiusDaphne-mítoszáthasználja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apolló vele ékesítette a fejét, s így az a költők s a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a petrarcai líra érzéki mozzanata a menekülő Daphne - Laura alakjában rejlik, aki a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását szimbolizálja. Daphne a babérfává változással, míg Laura azzal, hogy Petrarca a nevét a babérra (lauro) viszi át. A szerelmes Apollónak-Petrarcának a kezében a babér marad csak, ami újabb átvitellel (laurea) babérkoszorút is jelent, azaz a költészetet és a dicsőséget magát. Így a szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. Petrarca a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem ismerő vágy tematizálódik. Petrarca költészete magában föloldva őrzi a „dolce stil nuovo”-nak és a trubadúrköltészetnek a hagyományát, ám amíg az elsőben a szerelem erény és út a lelki-szellemi fölemelkedéshez, s a másodikban szüntelen szenvedély, addig Petrarca, amikor a szerelemről beszél, a vétekről is szól (Laura férjes asszony). S ezzel egy eladdig ismeretlen morális nézőpontot is érvényre juttat költészetében.
Hazafias lírája is hasonló lelkiállapotból születik, mint szerelmi lírája. Az Itáliám című canzonét is a szeretetérzés, a melankólia, a hívságos földi lét illékonysága, a szánalom, a szelíd-édes érzelem itatja át. Békét esdekelve fordul a lírai én mint közvetítő az urakhoz, hogy vége vettessék az itáliai népek vérehullatásának. Meleg és méltóságteljes reménykedés, vallásos melankólia, csaknem könnyekké szétáradó könyörületteljes és ünnepélyes figyelmeztetés szól a sorokból. Elégikus, szemlélődő, magányos költő Petrarca akkor is, amikor hazafias lírát teremt.
A Daloskönyv nyelve lexikai gazdagságát tekintve egysíkúbb, mint a dantei műé, és szegényesebb is, ám stílusárnyalatai, finom átmenetei és zeneisége, a szonett megújítása és kiteljesítése révén az olasz és európai líra évszázados modelljévé vált.
A Diadalok című terzinákba szedett allegorikus poémában Petrarca, a dantei modell nyomán, egymást követő látomásokban idézi meg az emberélet és művészsors állomásait. Az út a földi elcsábíttatásokból az örökkévalóság belátó szemléletéig ível, melybe a költő beleszövi szerelmének történetét, Laura halálát és viszontlátásának reményét. A diadalmenet a Szerelem győzelmével indul, azt a szemérmes Tisztaság, a Halál gyűri le. A Halál fölött a Költészet hírneve, rajta az Idő arat diadalt. Az Örökkévalóság azonban, mely mindent bekebelez, üdvösséggel kecsegteti azokat, akik az erény útjait követik.
A humanista gondolkodó és tudós arcképe, szerteágazó érdeklődése érhető tetten az ún. Levelekben (Bizalmas dolgokról, 1366), melyek történelmi, filozófiai, morális és esztétikai fejtegetéseket kínálnak. Bennük a költő a latin nyelvnek, a stíluskülönbségnek és a művelt olvasói rétegnek a megválasztásával különbözteti meg magát a dantei intellektustól (XXI:). Különösen szerencsés a „Szeles-hegy megmászása” (IV.) című, klasszikusok idézetével átszőtt levél, mely valójában vallomás, példázat egy morális dilemmáról és föloldásról. A klasszikus és a középkori keresztény hagyományok motívumai fonódnak egybe a csúcsokat (dicsőséget, boldogságot) meghódító emberi vágyban, mely a befelé forduló elmélyüléssel helyeztetik szembe, valamint az útválasztásban. A könnyebb s a céltól eltávolító úttal (a lélek gyöngeségét jelző akarathiánnyal) a nehezebb út (az erényhez s a jóhoz töretlenül haladás ereje) kerül szembe. Az igazi felfedezés nem a külső, hanem abelső világunk meghódításának fontossága. A csúcsra érkezvén, s Szent Ágoston könyvét kinyitva, nem véletlenül esik a költő pillantása a következő sorokra: „S az emberek fölkerekednek, hogy megcsodálják a magas hegyeket és a tenger hatalmas hullámait és a széles medrű folyókat és az óceán határtalanságát és a csillagok járását, de önmagukat elhanyagolják”. Az ún. Öregkori levelekbenaz utódoknak szánt utolsó levél, mely szerint a mű a lélek hű tükre kell hogy legyen, nagy sikernek örvend majd a humanizmus korszakában.
A Lélek titkai (Secretum) dramatizált meditáció, rejtett vallomás, melyben a költő az Igazság jelenlétében védekezik az őt gyenge pontjain (a Laura-szerelmen és a dicsőségvágyon) támadó Szent Ágoston ellen. A történelem és a humanizmus szellemisége ihlette egyéb latin nyelvű munkáit, köztük a második pun háborút földolgozó Afrika című poémáját, s az ókor híres személyiségeinek portréit kínáló Jeles férfiakról címűt.
A Támadások a költészet elsőségét hangsúlyozzák minden egyéb tudományos tevékenység fölött, s a szerepe a Szentíráséhoz hasonlatos, melyben a spirituális igazságokat parabolák és enigmák rejtik el. Az allegorikus forma homályossága és a költészet szakralitása mint követelmény Petrarca szerint arra szolgál, hogy általuk értelmezni lehessen a klasszikus költőket, s hogy a méltatlan tömegeket távol tartsa a legmélyebb igazságoktól. Az allegória homályosságának tehát ugyanaz a nemes és kiváltságosan megkülönböztető szerepe van, mint a latinnak a vulgáris nyelvvel szemben.
A világban élők zajos sürgés-forgásával az erény igazgatta élethez nélkülözhetetlen szemlélődést állítja szembe Petrarca a Magányos életről című értekezésében. A petrarcai magányosság azonban sokkal inkább az irodalmárnak, semmint az aszkétának az elvonulása. Benne véli meglelni a pogány bölcsességnek és a keresztény lelkiségnek a kapcsolódási pontját. Petrarca ebben a művében fogalmazza meg költői küldetését is, mintegy mítoszt teremtve saját maga körül.
Petrarca Cicerót emberi bölcsessége, Platónt a keresztény dogmatikához közel eső filozófiája révén helyezi szembe Arisztotelésszel, aki - úgymond - a világegyetemet szillogisztikus formulákba gyömöszölné. Petrarcát a morálfilozófia vonzza: az észt a szív meggyőződésének kell vezetnie. Akárcsak Ágoston, a költő is a magunkba fordulásra, a bensőségre, a lélek és igazság közvetlen érintkezésére helyezi a hangsúlyt. A maga erejével az irodalomnak is az erkölcsös cselekedeteket, az erények gyakorlását s az akarat fokozását kell előmozdítania.
Petrarca számára, aki lelkének legmélyén kereste az igazságot, a hit maradt az erőt adó és vigaszt nyújtó forrás, bár a humanista szellemiség és a keresztény aszkézis, az evilági vágyak és az üdvözülés akarása, a föld és az ég, a test és a lélek, a változó és az örökkévaló között az állandó és megnyugtató harmóniát nem tudta véglegesen megteremteni a maga számára.