Német elbeszélő, zeneszerző, karmester
1776. január 24-én született Königsbergben.
Apja ügyvéd volt. Szülővárosában jogot tanult, majd 1796-ban porosz állami hivatalnok lett. Boroszlóban, Posenben és Varsóban szolgált. 1806-ban elbocsátották, mert a franciák varsói bevonulásakor megtagadta a hűségesküt. 1807-ben karmesternek és komponistának szegődött el Bambergbe, 1813-tól pedig Drezdában, majd Lipcsében volt zeneigazgató.
Ez idáig, harminchét éves koráig maga is inkább zeneszerzőnek hitte magát, mint írónak. Az Amadeus nevet a Mozart iránti rajongásból vette föl. Friedrich de la Motte Fouqué szövegére komponált Undine című operájával (1813), zenekritikai írásaival a zenetörténetben is helyet vívott ki magának. Univerzális tehetség volt, kitűnő karikatúrákat rajzolt, színházi rendezőként működött, és tündökölt humorával, ötleteivel, játékosságával a társasági életben is. Már bírósági hivatalnok korában kétlaki életet élt; nappal végezte a dolgát, éjjelre pedig átvedlett álmodozó, kicsapongó bohém művésszé. Ez már magában is táptalaja volt tudathasadásos állapotoknak, a többit aztán elvégezte a mértéktelen ivás. Hoffmann alkoholos hallucinációk áldozata lett, amelyekben önmaga megkettőződésével és képzelete szörnyszülötteivel egyaránt találkozott. A képzelet és a valóság határmezsgyéjén zajló élete megérlelte benne az írót, a romantikus fantazmagóriák és a kisvárosi korlátoltság önironikus egymásra vetítésének mesterét.
1814-ben visszatért eredeti foglalkozásához, és Berlinben az igazságügy-minisztériumban vállalt állást. E munkájánál fogva Hoffmann, ha akarta, ha nem, szorosan a valóság közelében maradt, és kibontakozó irodalmi munkásságának különös teremtményei, a groteszk karikatúrák és mesebeli lények valójában ebből a valóságból sarjadtak, ennek a valóságnak a mélyebb, rejtett lényegét mutatták meg. Végül ez a valóság a „valóságban” is kimutatta ádáz arculatát: 1820-ban tagjául választották Hoffmannt egy bizottságnak, amely diákok „felforgató” tevékenységét volt hivatva kivizsgálni. Mivel Hoffmann-nak volt mersze kiállni a vádlottak igaza mellett s leleplezni társai és főnöke korruptságát, eljárást indítottak ellene, és ezúttal a porosz állam bocsátotta el állásából. Ekkorra az alkohol már tönkretette az egészségét, a meghurcoltatás pedig bevégezte az önpusztítás művét. 1822. június 25-én érte utol a halál.
A német romantika legeredetibb és legsokszínűbb elbeszélője.
Míg a berlini német romantika másik nagy alakja, Heinrich von Kleist (1777-1811) eszmény és valóság pólusai között hányódott, Hoffmann világában élet és művészet, valóság és képzelet ütközött össze. De Kleisttől eltérően, akinél az ellentétek végletes formában jelentkeztek és kizárták egymást, Hoffmann meséiben összemosódtak, gyakran eggyé olvadtak. Hoffmann-nal a romantika leszállt az absztrakciók világából a hétköznapok szintjére, és önironikusan megkérdőjelezte magát. A hétköznapi valóság Hoffmann-nál rendszerint idillikus, biedermeier nyárspolgári környezet, és ebbe épülnek bele átlényegítő metaforaként, egy ismeretlen és démonian kísérteties világ jeleiként a hátborzongató, de egyszersmind mulatságos mesebeli lények. Általuk az ismert és unalmas hétköznapi élet egyszerre más megvilágításban tűnik fel: elfojtott vágyak és félelmek tudatalatti csodavilágát pillantjuk meg.
Elbeszélőként Hoffmann a Phantasiestücke in Callot’s Manier (Fantáziadarabok Callot modorában) címen kiadott novelláival, meséivel és zenei elmélkedéseivel mutatkozott be 1813/15-ben. Jacques Callot 17. századi francia rézkarcoló művész volt, akinek groteszk-szatirikus metszetei erősen hatottak Hoffmannra. Ebben az első gyűjteményében jelent meg a Gluck lovag (Ritter Gluck) című fantasztikus elbeszélés, amely a zeneszerző Gluck szellemét Hoffmann korának Berlinjébe idézi meg, hogy szembesítse itt a siralmas nyárspolgári ízléssel.
A legismertebb „fantáziadarab” Az arany virágcserép (Der goldene Topf). Főhőse Anselmus, az ábrándos lelkű, kétbalkezes drezdai diák, aki egy napon az Elba-parton csodás jelenést lát: zöld-arany kígyókisasszonyok incselkednek vele egy bodzafa lombjából. Megbabonázza az ismeretlen világ érintése, ellenállhatatlan szerelem ébred benne Serpentina, az egyik kígyókisasszony iránt. Felborul élete, amely a legjobb úton haladt a tisztes polgári megállapodottság felé. Mindenféle fantasztikus képtelenségek történnek vele. Kiderül, hogy Lindhorst levéltáros, aki iratmásolójának fogadta föl, valójában örök életű szalamandra és egy tündérbirodalom uralkodója, Serpentina pedig a lánya. Anselmus végül elnyeri imádottját, és elköltözik a tündérek világába. Ez azonban már csak ironikus fintor a pazar elbeszélés végén, amelyből leginkább az marad meg az olvasóban, miféle költői csodák és szorongatóan groteszk abszurditások kavarhatják fel váratlanul a polgári élet állóvizét.
Az ördög bájitala (Die Elixiere des Teufels, 1815-16) című rémregény egyfelől a műfaj szabályai szerint ötletszerűen halmozza a hátborzongató és fantasztikus részleteket, másrészt a hasonmás-motívum alkalmazásával a démoni megszállottság, a skizofrén lelkület, a magnetikus telepátia pszichológiai jelenségeinek ábrázolását kísérli meg. De Hoffmann szertelenül csapongó és rögtönző fantáziája a regény keretei között kevésbé találta a helyét, igazi területe az elbeszélés volt. Éjféli mesék (Nachtstücke, 1817) és Serapionsbrüder (Serapion-fívérek, 1819/21) címmel adott ki két újabb elbeszélésciklust, bennük számos népszerűvé vált remekművel. „Serapion-fivéreknek” Hoffmann és baráti köre nevezte magát, ugyanis november 14-én, Szent Serapion napján tartotta ünnepélyes összejövetelét az a bohém társaság, amely különben többnyire berlini kocsmákban gyűlt össze.
Az újabb novellák egyike volt a nevezetes A homokember (Der Sandmann), amelynek hőse, Nathanael hasonló polgári jövő elé néző diák, mint Anselmus. Őt is végzetes szerelem téríti el menyasszonyától, ez azonban őt romlásba dönti, mert kiderül, hogy imádott Olympiája csak egy automata bábu, a gonosz varázslónak, Coppeliusnak és az ezermester Spalanzani professzornak a közös műve, akik végül Nathanael szemeláttára összevesznek szerkezetükön és széttépik. Coppelius, a homokember rettegett démona Nathanaelnek már gyermekkora óta, amikor alkimista kísérleteket végzett Nathanael apjával, aki belepusztult egy véletlen robbanásba. Nathanael is áldozatul esik a démon pusztításának: az átélt borzalmak hatására megőrül és leveti magát egy toronyból. Coppelius úgyszólván ennek a kezdettől fogva benne lappangó őrületnek a kivetülése, amely hazajáró rémként kísérti. Ugyanakkor A homokember kísértetiesen groteszk romantikus rémmese is.
Hasonlóan kísérteties a Krespel tanácsos (Rat Krespel, 1819). Címadó hőse magányos különc, aki régi hegedűket fűrészel szét, hogy rájöjjön a régi hegedűkészítők titkára. Leányának, Antóniának valami szervi hiba miatt gyönyörű énekhangja van, de nem szabad énekelnie, mert belehalhat. Egy régi hegedű hangjában a leány a saját hangját ismeri föl, és ettől fogva állandóan megkísérti az éneklés. A vőlegénye képében megjelenő gonosz szellem végül a halálba is énekelteti. Halálakor titokzatos módon meghasad a régi hegedű, és vele együtt temetik el.
A Scuderi kisasszonyt (Das Fräulein von Scuderi, 1819) a modern bűnügyi regény ősének tekintik. A XIV. Lajos korabeli Párizsban játszódó történet egy titokzatos gyilkosságsorozatról szól, amelynek tetteseként egy ékszerész lepleződik le, aki nem tudott megválni ötvösremekeitől, és ezért gyilkosságok útján szerezte vissza őket vásárlóitól.
A Csajkovszkij-balettként is ismerős Diótörő és egérkirály (Nussknacker und Mäusekönig, 1819), a Bolhakirály (Meister Floh, 1822) vagy a Brambilla hercegnő (Prinzessin Brambilla, 1821) romantikus mű-mesék. Baudelaire a magas esztétika katekizmusának nevezte a Brambilla hercegnőt, amely mint valami „capriccio” - Hoffmann nevezte meg így tárgyához illően novellája műfaját -, a zene, a költészet és a romantikus humor allegorikus képeinek színes kavalkádját vonultatja fel egy álomszerű római karnevál keretében.
Míg a valóságot mesésen romantizáló vagy meghökkentő-szorongató fonákja felől felmutató Hoffmann-mesék egy részében a képzelet csapongása szolgáltatja a fantasztikumot, másutt a groteszk elemeket szinte szürrealisztikusan elegyítő humor az átlényegítés fő eszköze. Ilyen elbeszélés az elbűvölő Kis Zaches (Klein Zaches). A címadó figura egy szörnyű torzszülött, mandragóragyökérhez hasonlító arcú, undorító kis gnóm, akit egy tündér azzal az adománnyal ruház fel, hogy ha a jelenlétében valami kiválót gondol, mond vagy cselekszik valaki, azt neki tulajdonítják. Ennek köszönhetően Kis Zaches óriási karriert csinál, miniszter lesz, és eljegyezni készül Candidát, Balthazár diák szerelmesét. Végül Prosper Alpanus mágus, Balthazár ismeretlen nagybácsikája jóvoltából megtörik a gonosz törpe varázsa, és minden jóra fordul. A szatirikus mese bizarr humorral teszi nevetségessé az üresfejű akarnokok és talpnyaló kiszolgálóik államát.
Szellemesen szatirikus és ironikusan szövevényes Hoffmann életművének betetőzése is, a Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza (Lebensansichten des Kater Murr nebst fragmentarischer Biographie des Kapellmeisters Johannes Kreisler in zufälligen Makulaturblättern, 1820/22). A töredékes regényben Hoffmann mint szerkesztő felváltva közli saját irodalmi hasonmása, a bogaras különc és zseniális karmester kalandos élettörténetének fejezeteit és macskájának, a tudós, de öntelt és nyárspolgárian korlátolt Murr kandúrnak a bölcselkedéseit, amelyek a gazdája életrajzát tartalmazó makulatúralapok hátoldalán maradtak fenn.
A Murr kandúrral nagyjából egyidőben, utolsó berlini éveiben Hoffmann olyan elbeszéléseket is írt, amelyek már a romantika biedermeier szakaszát képviselik. Az unokabátyám sarokablaka (Des Vetters Eckfenster, 1822) című elbeszélés például egy berlini piactér sarokházának emeleti sarokablakából végzett megfigyelések színes gyűjteménye, karcolatszerű, bensőséges-humoros életképek füzére.
A német romantikusok közül Hoffmann-nak volt a legnagyobb világirodalmi hatása. Felfedezhetők a nyomai Edgar Allan Poe-nál, Gogolnál, Balzacnál, Baudelaire-nél, Dosztojevszkijnél, Oscar Wilde-nál, Kafkánál. Schumann a Kreislerianában Hoffmann világát zenésítette meg, Offenbach az ő elbeszéléseinek motívumaiból írta a Hoffmann meséi című operáját. A német expresszionizmus képző- és filmművészetének egyaránt ihletője volt. Hatása a szürrealizmuson és Ingmar Bergman korai filmjein át napjainkig él.