Spanyol költő, drámaíró
1898. június 5-én született Fuentevaquerosban.
Apja jómódú gazda, anyja tanítónő volt. Szülőfalujában már kora gyermekkorától hallhatta az andalúz nép dalait, meséit, a közeli Granadában pedig, ahol középiskolai és jogi tanulmányokat végzett, magában szívta az ódon város római, arab és keresztény elemekből ötvöződött kultúráját, megismerte a legszegényebbek, köztük a cigányok életét is. Kitűnően gitározott, zongorázott; Manuel de Falla tanítványaként gyűjtötte a népzenét, sőt, ő maga is komponált.
1919-ben Madridba költözött, ahol bölcsészeti tanulmányokat végzett. Egy kollégiumban, a Rezidenciában lakott, mely az új utakat kereső, fiatal haladó művészek fontos kulturális központja volt. Itt személyes kapcsolatba került a szürrealista festővel, Salvador Dalíval, Luis Buńuellel, a legismertebb spanyol filmrendezőjével, Albertivel, stb. Festészettel is foglalkozott, képeit 1927-ben Barcelonában mutatta be. A Cigány románcok 1928 nagy sikere után az USA-ba és Kubába utazott (1929-30). Hazatérve színtársulatot szervezett („La Barraca”) amellyel a vidéket járta, és főleg hazai klasszikusokat mutatott be. Társulatával 1933-ban Buenos Aires-i meghívásnak tett eleget.
1934-ben nagy versben búcsúztatta Ignacio Sanchez Mejías barátját, a torreádort, akit a bika ölt meg, s e költeményben már saját tragikus sorsa vetül elénk: bár soha nem foglalkozott aktívan politikával, a falangisták a polgárháború első heteiben kivégezték.
1936. augusztus 8-án halt meg Viznarban.
Egy hosszabb belföldi utazás élményeit megörökítő prózai mű, az Élmények és tájak 1918 után jelent meg első költői kötete, a Versek könyve,1921. Ebben nyomát sem találjuk a madridi és barcelonai költők körében akkoriban hódító divatos áramlatoknak, a futurizmusnak és az ultraizmusnak; García Lorca az őt körülvevő világ, az andalúz táj, ifjúkorának városa (Granada) és a népköltészet által nyújtott élményanyagból, részben még a közvetlen elődökre támaszkodva, Darío és Jiménez költői eredményeit felhasználva kezdi kialakítani saját, egyéni hangját. Ez erősödik meg a Dalok 1924, majd különösen a 20-as évek elején írt, de csak később kiadott Andalúz dalok 1931 verseiben. García Lorca korai költészetének egyik fontos jellemzője a játékosság, amelyhez, különös ellentétként, néha a fájdalom belső sötétsége társul.
Az Andalúz dalok költeményei mögött Lorca művészi elkötelezettsége és zenei kutatómunkája, az andalúz népdalról, a cante jondóról írott tanulmánya. Lorca nemcsak kiváló költő, drámaíró volt, hanem Manuel de Falla tanítványa, remek gitáros, népdalgyűjtő, a spanyol irodalmi és zenei hagyomány, többek között a cigányfolklór népszerűsítője. A cante jondo magyarul mély dalt jelent. „Messziről érkező fajták hozták esztendők temetőin és lankadt lombokon át érkezett hozzánk - írja a költő. Az Indiából elűzött cigány törzsek 1420 körül érkeztek a szaracénokkal együtt Spanyolország partjaira. A magukkal hozott zenei elemeket olvasztották össze az itt talált bizánci liturgikus jellegzetességeket őrző spanyol egyházi zenéből táplálkozó népdalformával így született meg a cante jondo. Az énekelt próza benyomását keltődalforma kötetlen metrumú, asszonáncban végződő három- vagy négysoros, vokális hajlításokban gazdag szakaszokból áll. ”A harmónia hiánya, - írja de Falla erről a zenéről -, mint a modulálás eszköze, oly szűk dallamkör használatát jelenti, mely ritkán lépi túl a sextus határát. Rögeszmeszerűen ugyanazt a hangot ismétli. Ez a módszer a bűvölésformák egyik sajátja.„
A cante jondo hatása érezhető a Cigányrománcokban 1928 is; a legköznapibb nyelvű leírások a legmerészebb metaforákkal váltakoznak; hagyomány és modern stíluseszközök, népiesség és tudós elemek egymással összefonódva, együttesen adják a kötet vonzóerejét. A spanyol barokk és romantika által egyszer már életre keltett középkori versformának, a románcnak García Lorca új, az eredetihez közelebb álló tartalmat ad. A sejtelmes, félhomályos stílusú költeményekben, az egyszerű, de sűrítetten drámai történetekben a cigányok életének különböző eseményei villannak fel. Nem a felszín érdekességét, hanem inkább érzésvilágukat, szenvedélyeiket és szenvedéseiket ismerhetjük meg, ezek pedig lényegében a spanyol népével azonosak, de még felfokozottabbak, szélsőségesebbek. Ezért esett rájuk a költő választása, a versek ezáltal válnak erőteljesebbekké. A mondanivaló mélységesen emberi vonatkozásai a kötetet általános érvényűvé teszik, de gyakori utalásai a fennálló spanyol viszonyokra (pl. csendőrség) tiltakozást jelentenek a korabeli politikai erőszak, a diktatúra ellen. ”Cigány mivoltom - írja García Lorca - irodalmi téma és egy verseskötet. Semmi több.„
Garcia Lorca 1929-ben ösztöndíjasként ismerte meg az USA-t, a tőzsdekrach idején. Mélyen megrázta, költői hangját drasztikusan megváltoztatta ez az élmény. Ekkor írta A költő New Yorkban című verseskötetét, melynek világlátását két szóban foglalja össze: Mértan és szorongás. A pénz uralma, az ember géppé válása, a társadalmi igazságtalanság, a világ elembertelenedése jelent meg a Walt Whitman hatását mutató, a kötött formát szabad verssé roppantó nagyvárosi tematikájú költeményeiben. A bizarr, szürrealista képáradat híven tükrözi azt az ellenérzést, iszonyatot, amelyet New York szédítő rohanása, az amerikai életforma vadul kavargó, a gyengébbeket eltipró világa keltett a nyugodtabb ritmusú, ősi mediterrán kultúrával átitatott Andalúzia földjéről érkező költőben. Amint otthon a cigányok, úgy Amerikában a négerek a legkiszolgáltatottabbak, sok vers szól az ő üldöztetéseikről.
A költő utolsó nagy műve a 220 soros Siratóének Ignacio Sánchez Mejias torreádor fölött 1935 című elégia. Igancio Sánches Mejías maga is költő volt, Lorca közeli barátja. Ignacio aki évek óta visszavonult már a viadaltól, a feljegyzések szerint: ”Megmagyarázhatatlan vágyat érzett arra, hogy újra próbát tegyen. Az az ellenállhatatlan, az a megmagyarázhatatlan kísértés kerítette hatalmába, melyet minden spanyol jól ismer, hogy szembeszálljon a halállal.„ A bikaviadal nem szórakozás vagy időtöltés a spanyolok számára. ”Egy nép kultúrája és roppant érzékenysége testesül meg itt - írja Lorca a Duende című tanulmányában, majd így folytatja - A bikaviadal felszínre hozza az emberben legnemesebb haragot, a legmélyebb keserűséget, a legtisztább sírást. Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakozás.„
Lorca négy egységre tagolt (1. Ökleltetése és halála, 2. A kiontott vér, 3. A teste tt van, 4. A lelke távol) poémájában a középkori hősi énekek mintáját követi, de érezhető benne a népi siratók, a litánia, a haláltánc, a görög sorstragédiák pátosza is. A költőnek itt sikerült legteljesebben megszólaltatnia állandó nagy témáját, az élet és a halál küzdelmét. A költemény nemcsak az elveszett barátot, a ”remekszép torreádort" siratja, érezteti az élet gyönyörű eksztázisának mulandóságát, a halál borzadályát is. A vers változatos formavilágával, hangzásával is kifejezi a már fokozhatatlan fájdalmat, a vigasztalan szenvedést, minden sorából kihallatszik a gyász. A költemény megrázó hatásában nagy szerepe van az egész művet átjáró szélsőséges kontrasztoknak, a halott torreádor iránt érzett gyöngédség és a halál kegyetlensége, a tragikus vég egyértelműsége és képtelensége között feszülő ellentéteknek. Ezt érzékeltetik a költői képek és a nyelvi kifejezés ellentétei is: a tények nyers, valósághű megjelenítése és a szimbólumok homálya, az állítások és tagadások, visszavonások és tiltások halmozása. A lejátszódó tragédia átélését segíti a környezet jelenségeinek és tárgyainak atmoszférateremtő jelenléte a versben. A vers szerkezete a tragédia műfajának törvényeit követi: bemutatja a helyszínt, a hős küzdelmét a halállal, és a halál győzelmét.
Lorca poétikájának, világ- és emberfelfogásának központi fogalma a duende. E sokértelmű kifejezés a fekete hangot, a titkot, a belülről jövő erőt, a föld szellemét jelenti, s az igazi harcot a művésznek nem az angyallal,
Garcia drámai érzéke korai költeményeiben is megmutatkozott, és már egészen fiatalon írt színpadi műveket. Legjobb drámái azonban a 30-as évékben születtek. Ezekben a spanyol nő helyzetét állítja az érdeklődés középpontjába, s ebből az érzelmes-szenvedélyes nézőpontból nyújt képet hazája, főleg a vidék és a kisváros társadalmáról. A Vérnásznak, 1933 már az első jelenetei megteremtik a szenvedély és a szorongás légkörének azt a forróságát, amelyet a családi vérbosszú szelleme és a görög tragédiákra emlékeztető fátumelemek később egyre fokoznak. A három felvonásos tragédia konfliktusa a feudális kötöttségekből származó anyagi különbségeken alapszik: Leonardo és a Menyasszony ezért nem lehetnek egymásé. A vér és szenvedély szavát viszont egyikük sem képes elfojtani: a nős férfi a lakodalomból szökteti meg a leányt. Menekülés viszont nem lehetséges: a nászt patakzó vér fogja borítani.
A Yerma 1935, amelyben a címszereplő asszonyt a gyermek utáni hiábavaló epekedése az őrület szélére kergeti, azt is megmutatja, miként uralkodik el az emberen az az egyetlen vágya, amely nem válhat valóra. A tragikus költemény három felvonásban címszereplője számára a becsület a legféltettebb kincs. Ő azért nem találhat boldogságot, mert férje miatt nem lehet gyermeke, márpedig az anyaság adná meg élete értelmét. A környezet még csak elnézné, ha félrelépne, ha otthagyná férjét, ha mástól lenne gyermeke, az ő erkölcsi normái szerint viszont ezek járhatatlan utak. A konfliktus feloldhatatlan, a férj megölése minden remény megölését is jelenti.
A Bernarda Alba háza, 1936 fő mondanivalója az egyéni boldogságot eltipró társadalmi kötöttségek és az erőszak bírálata. Az író kitűnően érzékelteti a visszafojtott szenvedélyek fülledt légkörét a soklányos házban, ahol csak a legidősebb mehet feleségül a nála jóval fiatalabb gazdag kérőhöz, mert övé a hozomány. Egyedül a legfiatalabb lány mer lázadni a szerelem jogán az anyai zsarnokság ellen, de ezért életével fizet.
Sajátos vonása García Lorca drámáinak, hogy a költőiség egyik műben sem különíti el egymástól élesen a prózában és a váltakozó ritmusú versformákban írt részeket. Nagy szerepe van az éneknek, a folklórelemeknek, a szimbolikus alakoknak, a színeknek, fényeknek, a nyitott és zárt tereknek.
García Lorca nemcsak költői- drámai életművével, hanem halálával is nagy hatást gyakorolt a magyar irodalomra. A kortársak közül József Attila és Radnóti Miklós számára is a tragikus költősors jelképévé vált. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a legnépszerűbb külföldi költő volt hazánkban, költeményeit Weöres Sándor, Jékely Zoltán Nemes Nagy Ágnes, Nagy László fordította. A Vérnászt 1964-ben Szokolay Sándor zenésítette meg.