Boccaccio, Giovanni (1313-1375)

Olasz író, költő

Boccaccio 1313 nyarán született Firenzében vagy Certaldóban, apjának, Boccaccio di Chelinónak és egy francia özvegynek a kapcsolatából.

Világirodalmi arcképcsarnok

Apja, aki Giovannit törvényes gyermekének ismerte el, 1319-től Firenzében mint bankügynök, majd 1327-től mint a Bardi-bank tagja Nápolyban dolgozik egy fiókintézetet igazgatva. Vele van fia is, aki pénzügyi-kereskedelmi, majd jogi tanulmányokat folytat: mindkettőt kevés vonzalommal.

Az Anjou-politikát támogató Bardi bankház révén az ifjú Boccaccio megfordul az udvarban. A külvárosi nyomort saját szemével látó fiatalember így a pénz hatalmára érzékeny, a polgárság felé nyitott, kifinomult arisztokrata udvari világot is megtapasztalhatja. A nápolyi király gazdag könyvtára, az udvar nyitottsága a laikus filozófia, a francia irodalom, a görög kultúra és az arab novellisztika előtt, mind-mind Boccaccio intellektuális, művészi formálódásának forrásává válik. Nagy szerepe van ebben Cino da Pistoiának, a kiváló költőnek és jogásznak, de a nápolyi életnek magának is, mely aktív, dinamikus életszemléletű s világra nyitott fiatalembert formál belőle. Megérintik a szabados társasági életforma örömei, de a kiábrándultság és a csalódások is.

Életének jelentős eseménye a Fiammetta (lángocska) névvel illetett hölgy iránt érzett szerelme, mely név egyszerre sejtetheti a szemérmes pírt a kedves arcán, de a tekintetében felvillanó szenvedély tüzét is. Ha a hölgy nem volt is előkelő származású, mint ahogy a hagyomány egy darabig Boccaccio „megnemesítő” szándéka nyomán vélte, az bizonyos, hogy számára a boldog nápolyi évek szimbóluma lesz, s hozzá alkotói emlékezete minduntalan visszatér.

1341-ben újra Firenzében találjuk, de jár Ravennában és Forlìban is, s valószínűleg részt vesz Nagy Lajos nápolyi hadjáratában. 1349-1351 között már a Dekameronon dolgozik. Írói hírneve egyre nagyobb. Számos követi megbízatást lát el. Barátságot köt Petrarcával, aki megmenti a Dekameront, amikor Boccaccio, erkölcsi-vallási válságának egyik depressziós pillanatában elégetné. Ez a feladat majd Savonarolára marad. 1345-től humanista tanulmányoknak szenteli magát (Dante-életrajz, Tacitus történelmi munkáinak feltárása).

1362-től csalódottan, anyagi szűkösségben éli életét. Bár fölkérik Dante Színjátékának értelmezésére, csak mintegy száz előadásra futja erejéből. Visszahúzódik Certaldóba, ahol 1375 december 21-én éri a halál.

A Dekameron előtt született művei, még ha megcsillan is bennük az elbeszélés friss és természetes életszerűsége, messze elmaradnak a novelláskönyv mögött. Így van ez a Boldogtalan szerelem (Filostrato) és az Egy szerelem megpróbáltatásai (Filocolo) című poéma, illetve „regény” esetében. A „dolce stil nuovo” és Dante hatását mutatja a Nimfák színjátéka (Ameto) című, prózával váltakozó terzinákban írt pásztorregény, melyben Ametót, a pásztort a szerelem emeli föl az erények magaslatára (A hét nimfa a sarkalatos és teológiai erények allegóriái). Legsikerültebbek a Fiammetta asszony gyászénekéből, valamint a Fiesolei nimfa-ének. Az elsőnek hőse Fiammetta, a hűtlen, de maga is elhagyott asszony, aki a megcsalatottakhoz fordulva mondja el történetét. Az elbeszélés hangja, ritmusa híven követi a lélek állapotváltozásait: a gyötrő várakozásét, a magányosság érzetét, a féltékenységét, a hiú reménykedésekét egészen az öngyilkosság-kísérletig. Boccaccio véle mintegy a lélektani regény őstípusát teremti meg. A másik, stanzákban írt poémát is finom lélekrajz, elbeszélői spontaneitás és kiegyensúlyozottság jellemzi, mellyel Boccaccio Fiesolénak s két patakjának mitológiába oltott lírai keletkezéstörténetét meséli el.

A Dekameron (Tíz nap) száz novellának a gyűjteményes kötete, melyben a novellákat egy kerettörténet hősei mondják a szerző tolla alá. A hősök, hét leány és három ifjú az 1348-as firenzei pestisjárvány idején elvonul egy, a várostól távoli villába, hogy ott tánccal, lakomákkal, játékkal és történetekkel múlassák az időt a maguk örömére. Két hetet töltenek el ott, s az általuk választott király ill. királynő javaslatára, kiknek személye naponta változik, egy meghatározott témájú történetet mond el mindegyikük. Minthogy a péntek és a szombat az imádkozásnak és a bűnbánatnak szentelt napok, a fennmaradó tíz nap során éppen száz történet hallható. Az első és a kilencedik nap tematikája kötetlen, míg az egyik mesélőnek, Dioneónak teljes szabadsága van a téma megválasztásában. Az egyes napok végén a társaság a történetekkel kapcsolatosan észrevételeket tesz, s egy balladát énekel és táncol el.

A boccacciói keret túllép az irodalmi hagyomány formai oldalán. Amellett, hogy az irodalom ideális világába, s benne mintegy paradicsomi állapotok közé helyezi hőseit, s így leválasztja őket a szörnyű pestis realitásáról, a halál fenyegetésében még inkább megmutatkozó életszeretetet lélektanilag is hitelesen motiválja történeteikkel. Másfelől szimbolizálja azt a távolságot, amelyet a világgal szemben fölvesz, s amely lehetővé teszi, hogy arra mint „emberi színjátékra” tekintsen , s hogy azt intellektuálisan és stilisztikailag birtokába vegye. A keret kísérlet egy olyan harmonikus egység létrehozására, mely az ember világának legkülönbözőbb megnyilvánulásait teljességgé fűzi össze. Lényeges az is, hogy a keret (Elöljáró beszéd: Általános bevezető; Bevezető a negyedik naphoz; A szerző zárszava, a napzáró értekezések stb.) betöltik a kommentár, azértelmezésadás funkcióit is. Az Elöljáró beszéd címével (Kezdődik a Dekameron nevezetű könyv, más néven Galeotto herceg,...) a szerzői szó Dante Színjátékának V. énekére, Francescának és Paolónak az elcsábítására és halálára játszik rá Galeotto, a szerző és könyve mint kerítő volt a bűnös. Szerelmes nőolvasóinak Boccaccio saját példáját (mely szerint az okos baráti tanácsok mentették meg őt a szerelmi gyötrelemben már-már kívánt haláltól), valamint könyvét kínálja, melyből a gyönyörűség mellett okulást meríthetnek, nem úgy, mint a két dantei szerelmes a breton regényből.

Az eligazító funkció mellett a keret novellaelméleti sugalmazásokat is rejt: „... elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük” - jegyzi meg a szerző -, ám utána szinte mindig a novella-megnevezés mellett marad, míg a másik hármat, túlhaladottnak ítélve, mellőzi. Nem annyira a tárgy, mint a nyelv és stílus tekintetében teremt olyan új elbeszélői formát Boccaccio, mely a hagyományosok fölött ironizálni is képes (ld. az Oretta-novellába /VI,I/ illesztett, előadói ügyetlenségből félbeszakadt történetet, amely végeredményben arra utal, hogyan kell elmondani egy novellát, hogyan nem szabad mesélni). A Dekameron mint novelláskönyv így a hagyományos elbeszélői műfajok mintaadó és összegző meghaladása is egyben. A szerzői zárszó jól jelzi a tudatosítás fokát.

A Dekameron belső struktúrája, azaz a száz novella maga két részre osztható: a második részt a hatodik nap első novellája vezeti be, rímelve az első nap tizedik novellájára, de a két nap furfangos megoldásokra épülő történetei is egybecsengnek. Az első részben a győztes vagy vesztes ember a külső erővel (szerencse) és a belső erővel (szerelem) birkózik. A második nap hősei a sors kiszolgáltatottjai, a harmadik napéi üstökön ragadják a szerencsét. A negyedik nap a szomorú szerelemé. Az ötödik a boldog végű kapcsolatoké. A második részben a hősöknek személyes kapcsolataikban kell megmérettetniük. A szerencse helyét az ész veszi át, mely mint ravaszság, agyafúrtság (VII, VIII. nap) nyilvánul meg komikus - realisztikus novellákban. Míg a nemes lélek és emberi nagyszerűség témája a tizedik, az utolsó napra esik, s tragikus és idealizált tónust nyer. Az ív, az első szatirikus és keserű novelláktól (melyben egy király s nagyurak - mintegy fényévnyi távolságra az udvari értékektől - a hitványságnak és fösvénységnek a bűnébe esnek) a tizedik napi, fenséges és erényekben gazdag szereplőkhöz mint az ideális élet képviselőihez emelkedik. Mindazonáltal a Dekameron tematikai gazdagsága nem teszi lehetővé a valóságelemeknek, a szituációknak és a formai megoldásoknak egyetlen és tökéletes struktúrába szervezését. A szerelem témája pl. akár egymással is ellenkező tónusokat kínál: természetes érzékiséget Masetto, (III, I.), fenséges érzületet (Federigo, IV, Bevezetés), komikumot (Calandrino, IX, V.), tragikumot (Ghismunda, IV, VII.), de van nagylelkű, nemes, ravaszkodó és lovagias szerelem is. A szerelmi kalandok érzékisége fölött az ész és a természet derűje uralkodik. Boccaccio az érzéki szenvedélyt, melyet az értelem nem képes irányítani, az ostobasággal társítja. Az értelem megnyilvánulási formái is szerteágazók: vagy elmésség (Cavalcanti és Cisti), vagy heccelés, becsapás, ravasz hazugság és furfang (Cippola, Bruno és Buffalmacco, Ciacco és Biondello).

Boccaccio moralizálás nélkül tárja föl a cselekedetek mögöttesét, legyen szó akár egyházi, akár világi személyiségekről (apácákról, papokról, nagyurakról, kereskedőkről, orvosokról stb.), érzékeltetvén azt is, mint formálja át a nemességet és a polgárságot a pénz világa, s teszi a magára hagyatkozó ember életét nyugtalansággal teli rohanássá (Nem véletlen a sorsnak és a szerencsének a kiemelt szerepe a novellákban).

A Dekameronból hiányzik minden allegorikus jelentéstöbblet. Benne az evilági igazságnak a keresése folyik, az okoké, az itt és most igazságáé. Boccaccio laikus és racionális szemlélete analizálva fedezi fel és határozza meg ismét az emberi jelenséget. Az autonóm ember és társadalom működése, annak lehetséges törvényei izgatják. Az emberi lét sokszínűségét nem vezeti vissza az Egyre: látásmódja horizontális, és a magatartásformákra irányul. Klérusellenessége azonban soha nem érinti a hitet magát, annál inkább a képmutatást, öncsalást és megvesztegethetőséget. A humanistáknak az egyházhoz való viszonyár fogalmazza meg a zsidó Ábrahám az első nap második történetében: „Én ennek miatta úgy vélem, hogy a ti főpásztorotok és ennek következményeképpen mind a többiek minden gondjukkal és minden csalafintaságukkal azon mesterkednek, hogy a keresztény vallást elpusztítsák a föld színéről, és megsemmisítsék, holott úgy illenék, hogy ők legyenek a talpkövei és támaszai. Mivel pedig látom, hogy nem következik be az, amiben mesterkednek, hanem a ti vallásotok szüntelenül gyarapszik és egyre fényesebbé és ragyogóbbá válik, azt hiszem, joggal következtetek arra, hogy annak, mint minden hitnél igazabb és szentebb hitnek, a Szentlélek a talpköve és támasza.” A szerzői szó a novellákban tíz elbeszélő között oszlik meg: tíz különböző nézőpont magyarázza, hogy a kötetben a legmélyebb cinikus bűn története ugyanúgy helyet kaphat (Ciappellettóé, I, 1), mint a beteljesült erényességé (Griseldáé X, 10).

A dantei allegória helyét Boccacciónál az irónia veszi át, mely magát kívül helyezve a történelmen, az emberi világot viszonylagos kategóriák szerint (szerencsés - szerencsétlen, agyafúrt - ostoba, stb.) osztályozza. Az ironikus távolságtartás másképp gyűri maga alá a világot, mint az allegória: ha nem is tud uralkodni a szerencsén, képes a maga javára fordítani. Ez lesz a választóvonal azok között, aki az eseményekben részt véve, képesek a konkrét szituációtól elvonatkoztatni s azt fölfejteni, meg azok között, akik erre képtelenek. Az irónia nem biztat ugyan azzal, hogy a rossz elkerülhető, de bízik benne, hogy azt az értelem ellenőrzése alá vonhatja, s hogy a nevetés erejével tova is űzheti.

Az 1321-es nagy pestisjárvány szerte Európában az élet végességével és bűnösségével való számvetés műfaját, a haláltáncot hozta színre. Boccaccio - talán akarata ellenére - ugyanebből az élményből az élet diadalát hirdető Dekameront alkotta meg, végleg utat nyitva a szakrálistól elszakadó profán irodalomnak.