1823. január elsején született Kiskőrösön.
Apja Petrovics István mészárosmester; szlovák anyanyelvű édesanyja, Hrúz Mária az esküvő előtt szolgálólány volt.
A család a következő évben Kiskunfélegyházára költözött, s a költő a gyermekkori emlékek révén ezt a várost vallotta szülőhelyének.
Petőfi az egy tantermes kecskeméti evangélikus elemi iskolában kezdte meg tanulmányait. A gondos apa anyagi lehetőségeihez mérten íratta be fiát újabb és újabb iskolákba: Sárszentlőrinc, a pesti evangélikus, majd a piarista gimnázium, az aszódi gimnázium, végül pedig Selmecbánya következett. A fiú igencsak ingadozó színvonalon tanult. Egyedül Aszódon kapott kitűnő bizonyítványt; a felvidéki városkában, Selmecbányán félévkor bukásra állt. Apja, akinek házát elvitte a jeges ár, és akinek vállalkozásai csődbe jutottak, egy szemrehányó levélben kitagadta fiát. Ekkor, tizenhat éves korában kezdődtek a fiatalember vándorévei.
Gyalogosan vágott neki a nagyvilágnak. Előbb Pestre ment, s a nemrégiben felépített Nemzeti Színház körül buzgólkodott: statisztált, a kocsmába szaladgált sörért, a színésznőket kísérte haza lámpással az éjszakában. Rokonai révén Ostffyasszonyfára került, majd Sopronban - életkorát letagadva - katonának állt, de betegsége, gyenge fizikai állapota miatt leszerelték. Folytatta vándorútját, bejárta az ország minden táját. Vándorszínészkedett a Dunántúlon, Pápán a kollégium diákja volt; megfordult Pesten, Kecskeméten, Komáromban, bejárta az Alföldet.
Az 1842-es év meghozta első irodalmi sikerét, megjelent A borozó című költeménye. Ugyanebben az évben a Hazámban című vers alá először írta a Petőfi Sándor nevet.
Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából próbált megélni. Az éhezéstől, az állandó koplalástól barátai mentették meg. Pestre utazott, majd újra a színészettel próbálkozott. 1843 telén nagybetegen érkezett meg Debrecenbe. Február második felében lemásolta addig írt költeményeit, s Tokajon, Miskolcon, Eger városán át Pestre gyalogolt.
Bekapcsolódott az irodalmi életbe. A Pesti Divatlapnál segédszerkesztőlett; Versek címmel kiadták első kötetét. 1844 őszén kezdte el írni Kukorica Jancsi történetét. A verses mesét Jancsi hazatértéig, Iluska sírjának meglátogatásáig készítette el. Barátai, elsősorban Vörösmarty Mihály biztatására aztán folytatta Jancsi kalandjait, és vezette el a főhőst Tündérországba. A János vitéz 1845. március 6-án jelent meg.
A nehéz évek után egy rövid időre nyugalmasabb szakasz következett életében. Két boldog hónapot töltött el Dunavecsén, családja körében. 1845 tavaszán a Felvidéken járt; élményeit az Úti jegyzetekben rajzolta meg.
1846 őszén Nagykárolyban, a megyebálon ismerkedett meg Szendrey Júliával. Bár az apa nem nézte jó szemmel, hogy előkelő neveltetésű lányának egy költő udvarol, Petőfi - félreértésektől sem mentes jegyesség után - 1847 szeptemberében feleségül vette Júliát. A Toldi megjelenése után (1847-ben) barátságot kötött Arany Jánossal.
Az elkövetkező hónapok a szabadság és szerelem jegyében teltek. „Úgy érzem a forradalmat, mint a kutya a földrengést” - írta barátjának. A világforradalmat várta, a társadalmi igazságosságért küzdött verseiben.
1848. március 15-e „Petőfi napja” a magyar történelemben. Előző este megírta a Nemzeti dalt, a forradalom jelképes énekét. A Pilvax kávéházból elindulva társaival mozgósította az egyetemi ifjúságot, kinyomtatták a 12 pontot, kivívták a sajtószabadságot.
A forradalom első napjának főszereplője királyellenessége, radikális politikai nézetei miatt fokozatosan kiszorult a közéletből. Júniusban megbukott a szabadszállási követválasztáson.
A szabadságharc kitörésekor katonának állt, Bem tábornok seregében részt vett a szelindeki, a vízaknai, a szászsebesi, a szászvárosi csatákban. Bem is, barátai is távol akarták tartani a költőt a harcoktól, különösen azután, hogy decemberben megszületett fia, Zoltán. Petőfi azonban tetteivel, életével akarta hitelesíteni a verseiben megfogalmazott szabadság- és hazaszeretetét.
1849. július 31-én részt vett a segesvári ütközetben, és délután 6 óra körül Fehéregyháza határában elesett.
Halálának hírét a nemzet sokáig nem tudta elfogadni. Legendák keltek életre szibériai száműzetéséről, visszatéréséről. Illyés Gyula írja Petőfi-könyvében: „Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagy sokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény…”
Petőfi - a népiesség jegyében - robbanásszerűen kerül be a magyar irodalomba és irodalmi életbe. S az őt ért támadásokkal együtt is rendkívüli népszerűségre tesz szert rövid idő alatt. A Pestre került költőt Vahot Imre a Pesti Divatlaphoz veszi segédszerkesztőnek. Vahot nemcsak a tehetséget ismeri fel, hanem kialakítja a korigénynek megfelelő Petőfi-képet is. Az erősödő nemzeti érzést és a népiesség kultuszát kihasználva a költőt nemzeti viseletben járatja, nevét magyarosíttatja, s elterjeszti róla a természetes, a műveletlen, az istenáldotta tehetségű imázst. Állandóan vitát kavar körülötte, más újságokkal megtámadtatja.
Az első költői korszak verseinek zöme népdal, népies dal, népies helyzetdal. A XVIII. század második felétől Magyarországon Herder nyomán elinduló folklór-kultusz esztétikai alapvetését Kölcsey adta meg 1826-os Nemzeti hagyományok című tanulmányában. Kölcsey számára a folklór még elsősorban inspiráló erő, a nemzeti költészet megújításának útja és lehetősége, de nem tulajdonít még a folklórnak önálló esztétikai értéket, azt még föl kell emelni a magas művészet szintjére. Erdélyi János 1842-es Népköltészetről című székfoglaló előadása - melyet a Kisfaludy Társaságban olvasott fel - már példaképnek, etalonnak tekinti a folklórt, s ezzel elméleti szinten is szélesre tárja a kaput Petőfi előtt. Petőfi egy korízlés megtestesítője, de nem kizárólagos képviselője. Szinte mindenki ír népdalt (Czuczor Gergely Fúj, süvít a Mátra szele..., Szentiványi Mihály, Erdélyi János, Eötvös József, Tompa Mihály). Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság támogatja és irányítja a folklórgyűjtést (M. Csapó Dániel gyűjtése, Kriza János Vadrózsák). A folklór és a műköltészet bonyolult viszonyát jelzi, hogy Petőfi sok dala folklorizálódott. Petőfi újdonsága tehát nem az, hogy népdalt, népies dalt ír, hanem az, hogy a népdalból nem a lexikát és frazeológiát veszi át (Petőfinél egyetlen tájszó sem szerepel), hanem világképet, világszemléletet, valamint a szerkezetet, felépítést, ritmust.
Első korszakában viszonya a folklórhoz esztétikai érvényű. Politikai felhangot a népköltészet csak 1846 végétől kap, s ezt legszemléletesebben Aranyhoz írt levele fejezi ki: „Ha majd a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”
Petőfi népiessége egyben tiltakozás is a korabeli almanach-líra ellen. Lírai közvetlensége és természetessége ellentétben áll a biedermeier-korszak kispolgári világképével, a késő-szentimentalista, kimódolt, olcsó életbölcsességeket tartalmazó, a lét nagy kérdéseire közhelyszerű válaszokat adó versekkel. (Petőfi versei közül sem hiányoznak persze az emlékkönyv-költemények, sőt néhány jelentős verse mögött is ott érezzük az almanach-líra hatását. Pl.: Füstbe ment terv, A négyökrös szekér.)
A borozó 1842 Petőfi első nyomtatásban megjelent verse. A bordal műfaja a rokokón keresztül került be a romantikus költészetbe. A rokokó a XV. századi anakreóni gyűjteményt követve idézte fel a műfajt, mely gyűjtemény kétes hitelű, nem kanonizált anakreóni énekeket tartalmazott. E gyűjtemény nyomán vált a görög költő a bor, a jókedv poétájává a köztudatban. A bordal látszólagos könnyedsége, hetyke és kihívó hangja mögött az élet megpróbáltatásaitól és az elmúlástól való félelem áll, s ezt legyőzni segít a bor okozta mámor. (Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz: „Jaj, engem ide s tova / Elvisz a Szent Mihály lova.”, Ady A fekete zongora: „Fusson akinek nincs bora, / Ez a fekete zongora.”)
A Hortobágyi kocsmárosné 1842 szervezőelve a népies dalok legfontosabb alakzata, az ellentét. A Távolból 1843 azt példázza, hogy a dalforma bizonyos hosszúságon túl szükségszerűen visz a költeménybe direkt gondolati és meditációs elemeket, ezek viszont megtörik a vers egyneműségét, s csak közhelyszerű életigazságot tartalmaznak. A természetesség enyhíti ugyan ezeket, de inkább csak a ritmus tartja egybe a verset.
ABefordúltam a konyhára... 1843 a leghíresebb magyar helyzetdal, mely tökéletes gazdaságossággal bánik anyagával, mindvégig egységben tartja a versszervező tűz-motívumot, megcsillantva Petőfi humorát az állandó kiigazítás, önkorrekció révén.
A szerelem, a szerelem... 1843 valójában a szerelmi költészet legősibb formájához nyúl vissza, a catullusi Odi et amo (Gyűlölök és szeretek) kínjait fogalmazza meg a naiv tudat szintjén, lebontva mindennapi szituációkra. ATemetésre szól az ének... 1843 a kanonizált értékrend és az egyéni érzésvilág összeütköztetésére, ellentétére épül: boldogság - boldogtalanság, öröm - sírás, élet - halál. A virágnak megtiltani nem lehet... 1843 a szerelmi érzés bizonytalanságát, illetve a bizonyosság utáni vágyat alapvető természeti metaforikával, természetes hangnemben és tudatimitációval fogalmazza meg. Az Egy estém otthon 1844 lírai életkép, a lírai természetesség és közvetlenség egyik csúcspontja Petőfi költészetében.
Az első korszak összegzője és legnagyobb művészi teljesítménye a János vitéz. 1844 októberében kezdi írni, s Vahot szerint „csak néhány est és éjfél kellett ahhoz, hogy elkészüljön”. Az első változatot (Kukorica Jancsi) Vörösmartyék bíztatására folytatta, s tette hozzá a mesei elemeket az alapvetően népi életképű indításhoz. December 8-án a Pesti Divatlapban Vahot már János vitézként hirdeti. Az előzmények között említhetjük Garai János Az obsitos című művét, Vörösmarty Csongor és Tündéjét és a Délszigetet, valamint a népmesei vándormotívumokat.
A János vitéz társadalmi, szociológiai szempontból a juhászbojtárból tündérkirállyá váló hős alakjával a nép felemelkedéséről, annak lehetőségeiről, vágyairól szól. A személyiség szempontjából a romantika alapkérdéseit veti föl, a személyiség kiteljesedésének lehetőségeit, a boldogság elérésének módjait veszi sorra. A mű a bűn és bűnhődés motívumával indul. A bűn feloldása, a jóvátétel a zsiványok tanyájának felgyújtása, ahol a lángok a lelki megtisztulást is jelképezik. Jancsi előtt a boldogságkeresés különböző lehetőségei nyílnak meg: a pénz, gazdagság (zsiványok tanyája), szerelem (a felkínálkozó szerelem - francia királykisasszony), a hatalom (a francia király felajánlja fele királyságát). A kiteljesedés csak a becsület és kitartás révén érhető el, s a boldogságot a kölcsönös szerelem jelképezi, illetve adhatja meg.
A műfaj elbeszélő költemény, korabeli elnevezéssel költői beszély, mely az epika próbatételes változatához kapcsolódik. Funkcióját tekintve népi eposz. Verselése felező tizenkettes, mely ettől kezdve válik meghatározóvá az addig uralkodó hexameter helyett.
A helység kalapácsa 1844 Petőfi definíciójában hősköltemény, valójában komikus eposz, eposzparódia. Ki ellen íródott? Az eposz mint műfaj ellen, annak idejétmúlt arisztokratikus világképe ellen. Vörösmarty Zalán futása című műve ellen is, hiszen a Petőfi-alkotás egyik központi motívuma az „enyészet”, a kortárs művéből való. De céltábla lehetett a korabeli novellák életidegensége, a vasárnapi parasztok mesterkélt idillje is. A komikum forrása, hogy egy fenséges tárgyhoz illő eposzi apparátust rendel a kicsinyes tárgyhoz. Ugyanazzal a módszerrel él, mint Csokonai a Dorottyában: „Nálam a komikusnak útja az, hogy a történetet, mely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot.”
A természet vadvirága 1844 az első költői korszak összefoglaló ars poeticája. Petőfi minden költői korszakában fontosnak tartotta megfogalmazni művészi hitvallását. Minden igazi ars poetica az elutasítás és vállalás kettősségével jön létre. A strófák felépítése is ezt tükrözi. Az első hat sor meghatározó eleme a tagadás és elutasítás, a refrén pedig a vállalás hordozója. Az elhatárolódás sokirányú: a biedermeier érzelmesség, a klasszicizmus merevsége, az iskolai versgyakorlatok hagyománya is idegen tőle. A refrénben említett virág metafora a romantika kedvelt képe, s a művészettörténész Gombrich szerint a novum, az újdonság jelképe. Petőfi mindezt hangsúlyosabbá teszi a „vad” jelzővel, kiemelve költészetének természetességét. Ugyanezt hangsúlyozza provokatív módon a felütés is.
Bár a Dalaim 1846-ban íródott, az első költői korszakra vonatkozik. Petőfi seregszemlét tart költészete felett, szemrevételezve a különböző tematikájú költeményeket. Valamennyi típust az ihlet- és élményesztétikából vezeti le, elutasítva magától a követésen, imitáción alapuló lírát.
Az első korszakot a Felhők-ciklus (1845. ősz - 1846. március 10.) követi. A visszavonulás időszaka ez Szalkszentmártonban, családja körében. A ciklus értékelésével kapcsolatban két felfogás uralkodik az irodalomtörténetben. Petőfi életének és életművének legmélyebb válsága ez az időszak, melynek hátterében az erősödő kritikai támadások, fokozódó elszigeteltség-érzet állnak. Zöld Marci című drámáját visszadobja a Nemzeti Színház. Szülei tönkremennek, barátai cserbenhagyják, szerelmi csalódás éri (Mednyánszky Berta-szerelem vége), s ez a magyar ellenzéki mozgalom válságidőszaka is. A ciklus 66 darab 2-17 soros verset tartalmaz. Hangulati, világképi előzményei Heine profanizáló lázadása és Byron világfájdalma. Alaphangulata egységes, az általános értékvesztésből következő világfájdalom és világuntság hatja át a darabokat. A hangnem elégikus, a műfaj epigramma, de eltűnik belőlük a didaxis, illetve a szentenciát csak magáravonatkoztatja a költő.
Lukácsy Sándor szerint nem csupán a válság terméke a ciklus, hanem a költészet megújítására tett kísérlet és útkeresés is. Petőfi a népdalt, mint esztétikai forrást kimerítette (gondolati és formai harmónia, nyelvi egyszerűsödés és egyszerűsítés), s most előtérbe kerül a metaforikusság, azaz a szavak jelentésének feldúsítása, a harmonikus forma megbontása; ezt példázzák a váltakozó hosszúságú sorok, a szabálytalan rímszerkezetek, a váltakozó sormetszetek. A verselésben az ütemhangsúlyos helyett a jambikus lejtés kerül előtérbe, illetve ezek átjátszása szabad versbe.
Szerelmi költészetének első darabjai (Elválás, Első szerelem) 1839 májusához, Ostffyasszonyfához kötődnek; rokonánál, Salkovics Péternél házitanítóskodik. Itt ismerkedik meg Csáfordi Tóth Rózával.
1844 őszén, Pesten megismerkedik Csapó Etelkával, Vachott Sándor költőtárs 15 éves sógornőjével. Petőfi nősülési szándékát mutatja a Búcsú 1844-től című vers. 1845. januárjában Etelka meghal, s a fájdalmas élmény ihleti a Cipruslombok Etelka sírjáról című ciklust, mely 34 versből áll (1845. január, Pest illetve 1845. január-február, Pest). Illyés teszi fel a kérdést monográfiájában: „Szerelmes volt-e a költő? Bizonyára, de nem Etelkába, hanem a szerelembe”. A ciklus darabja közül a Játszik öreg földünk... formai szempontból mutat érdekességet. Kettétöri a hexametert Petőfi, s így szimultán ritmusúvá teszi a verset. Gondolati szempontból a természet iróniáját ábrázolja az emberi érzelmek fölött.
1845 nyarán, Szalkszentmártonban Mednyánszky Bertával ismerkedik meg. Az érzés ihlette a Szerelem gyöngyei ciklust; 39 vers, 10/9/10/9 osztású trochaikus sorokból állnak a strófák. A ciklus nyitóverse a Szép vidéknek szépséges leánya. Leghíresebb darabja a Fa leszek, ha...
1846. szeptember, megyebál Nagykárolyban. Itt ismerkedik meg Szendrey Júliával, a 18 éves lánnyal, a kapcsolat kezdetben tele félreértéssel, intrikákkal. Petőfi ekkor az országot járva felolvasóesteket tart, s innen útja Debrecenbe vezet, ahol Prielle Kornélia színésznőbe szeret bele, s a házasságot csak a valláskülönbség okozta nehézségek akadályozzák meg. 1847 januárjában megjelenik Petőfi Reszket a bokor, mert... című verse, s februárban megérkezik a válasz: „ezerszer, Júlia”. Szeptemberben tartják az esküvőt Erdődön, a nászutat Koltón. Szinte a házasságkötés pillanatától a szerelmes versek tele vannak ellentmondással (lásd: Szeptember végén, A szerelem országa). 1848. november 15-én megszületik Zoltánka. 1850. július 21-én Júlia új házasságot kötött Horváth István történésszel.
A Szeptember végén 1847 a magyar líra reprezentatív elégiája. Petőfi a természet változását az emberi élet mulandóságával kapcsolja össze, és hozzáteszi az emberi érzések időlegességének problémáját is. A szerelem örök kérdését teszi fel (Szeretsz-e?), a bizonyosságra vágyik a bizonytalan emberi kapcsolatokban. A vers nem tökéletes műalkotás. Az első versszak a legalapvetőbb természeti toposzokat felhasználva fogalmazza meg a természet örök törvényét, a mulandóságot, s szerencsésen kapcsolja hozzá az egyéni lét temporalitását. Általános érvény és személyesség megható összhangja valósul meg. A második strófa első sora a maga egyszerűségében szentenciaszerűen foglalja össze a természeti és emberi szféra közös jellemzőjét. A hátralevő sorokban már a magánember kétségei fogalmazódnak meg, megbontva az általános és egyedi összhangját. Ez a megbomlott harmónia a vers képi világát is kikezdi, vadromantikus, horrorisztikus elemek jellemzik a verset. A külsődleges hitelét a soroknak az életrajz ugyan visszaigazolja, a művészi erő nem. A gondolati metaforikus inhomogenitást ellensúlyozza a kivételesen erős és átgondolt, az ellentmondásokat is föloldó verszene. A szakirodalomban vitatott a verselés. Egyik felfogás szerint felütéssel kezdődik a vers, s daktilikusan folytatódik (következetesen nem vihető végig a versben; lásd 2. strófa). Horváth János szerint anapesztikus a vers, ezt erősíti fel a magyar költészetben az elégia és az anapesztus szoros kötődése, illetve az a tudatosság, verseléstörténeti konvenció, mely szerint a görög költészetben az anapesztus a siratóénekek egyik válfaja volt. A verszene másik funkciója a fölfokozott dallam, mely összhangban a vers világképével, az eliramló, elmúló életet is érzékelteti.
A Reszket a bokor, mert... 1846 szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa; összhangot alkot benne remény és kétség, illetve a kétség a remény jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik, fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (gondolatritmus, párhuzam, anaforikus szerkezet).
A Minek nevezzelek? 1848 a szerelmi költészet egyik archetípusát képviseli, melynek egyik legszebb darabja a világirodalomban Shakespeare 75. szonettje. A szerelmi érzés kimondhatatlanságát próbálja artikulálni a költő, ezért a feltételes alárendelői szerkezet, mely logikai szinten hasonlítást foglal magába.
Az irodalomtörténet (Horváth János, Szerb Antal) a legegységesebb, művészileg legmagasabb és legegyenletesebb színvonalú tematikus csoportnak a tájverseket tekinti. Az alföld szinte magába sűríti Petőfi tájábrázolásának jellegzetességeit. Az Alföld a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Ily módon a tájválasztás nem tekinthető újdonságnak (Bessenyei, Fazekas). A vers közvetlen előzményének Gaál József 1836-os karcolata tekinthető (Az Alföld képe). Ami egyedi Petőfinél az a következetes ragaszkodás a témakörön belül az Alföldhöz.
A vers felütése nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem egyúttal esztétikai értékelés és vállalás is. Elutasítja a kanti szépségeszményt, hiszen Petőfi felfogásában nincs érdek nélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűz. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározószót (ott + honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadságélményt, többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen). A zárlat ódai magaslatba emeli a tájleíró költeményt, s a kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír).
A tájköltészet másodlagos jelentését az életmű egésze, a kontextus adja, önmagában - csupán az elsődleges jelentés szintjén - alapmetaforák felhasználásáról van szó, melyeket a természetes szemlélet köt a tájhoz. A Petőfi-világkép tartópilléreit a tájleíró versek is hordozzák (szabadság, forradalom, királyellenesség, radikalizmus) az életmű kontextusában. (Az alföld - szabadság, otthonosság; A Tisza - radikalizmus, forradalom; A puszta télen - királyellenesség.) Az ábrázolási módszer a tájleíró versekben a lírai realizmus; Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikrojelenségekig jut el. A módszer egyúttal előrevetíti a zárlatot is, hiszen az eleváció szükséges eleme az óda műfajának is.
A puszta télen 1848 a lírai realizmus és a lírai közvetlenség kivételesen szerencsés találkozása; a nézőpontot állandóan változtatva vezeti végig az olvasót a mozdulatban, a lefokozott mozgás által is a dermedtséget tükrözve a téli tájon. Mindvégig egységben tudja tartani a hangnemet és metaforikát, az utolsó két versszakban erőltetettség nélkül jelenik meg a betyár alakjában a természeti-társadalmi kivetettség, majd a lebukó Nap képében a királyellenesség. A másodlagos jelentést fölerősíti az évszám (1848. január). A második versszak a tájfestés egyik sajátos lehetőségét mutatja, az ún. negatív tájábrázolást; egyszerre mutatva be az elveszett szépséget, gazdagságot és a jelen kopárságát.
A Téli világ 1845 az elsődleges jelentés szintjén miniatűr zsáner- illetve életképek sorozata. A kinnrekedt, az otthonukból kitaszított emberek sorsát idézi, felvillantva, a vágy szintjén megfogalmazva ezzel ellentétben az otthon melegét és menedékét. A másodlagos jelentés szintjén ember és világ ellentétének tárgyiasítása történik, az ellenséges külvilágnak kiszolgáltatott emberek, a tél, az én-világ kapcsolat hidegségét jelképezik. Már a felütés is ezt jelzi, a megbomlott harmóniát. Az ellentétet csak az emberek közötti kapcsolat oldhatná fel.
A Felhők-ciklus után változás következik Petőfi költészetében, melynek lényege a politikai és ideológiai radikalizálódás. A szakirodalomban máig vita folyik arról, hogy minek a hatására következett be a változás, milyen eszmerendszer, olvasmány hozta meg a fordulatot. Megnehezíti a válaszadást, hogy sem verseiben, sem prózaírásaiban nem találunk erre utalást, csak általánosságban említi a világtörténelem lapjait, a forradalmak történetét. Így különböző vélemények alakultak ki. Lukácsy Sándor szerint a radikalizálódást elindító mű feltehetőleg Etienne CabetA francia forradalom népszerű története című műve. Ultraradikális jakobinus felfogást közvetít a mű, rehabilitálja Robespiere-t, igazolja a jakobinus diktatúra létjogosultságát. Cabet felfogása Babeuf és Buonarroti elveivel mutat rokonságot, mely szerint a politikai forradalomnak társadalmi forradalommal kell kiegészülnie, meg kell szüntetni a magántulajdont, meg kell valósítani a tökéletes egyenlőséget, melyet Babeuf közös boldogságnak, Cabet kommunizmusnak nevez. Emellett Petőfi még olvashatta Louis Blanc Tíz év története című munkáját is, mely az 1830-as francia forradalom és lengyel szabadságharc mellett más forradalmi megmozdulásokról is beszámol. Petőfi természetesen számot vetett a magyar lehetőségekkel, a magyar társadalmi viszonyokkal, tisztában volt a nemzeti függetlenségért vívott harc fontosságával, a polgári átalakulás lehetőségeivel. Küzdött a sajtószabadságért (Az országgyűléshez), a jobbágyfelszabadításért (A nép, A nép nevében), a nemzeti függetlenségért (Nemzeti dal). De mindeközben nem feledkezett el a távlatról, mely egy igazságos társadalom megteremtését jelentette. A hozzá vezető utat Babeuf gondolatainak megfelelően képzelte el: a nemzeti és társadalmi célok elérése csak forradalommal lehetséges (Szabadsághoz, Respublika, Föltámadott a tenger); vértengeren és szenvedésen keresztül vezet ide az út (Levél Várady Antalhoz, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Az ítélet) a szabadság totális felfogása, a világforradalom eszméje, mely nem csupán a polgári szabadságjogokat hozza el (Egy gondolat bánt engemet); a szabadság nem cél, hanem eszköz a közös boldogság elérésére; a végső forradalom eszméje, mely elhozza a vagyonközösséget, a teljes egységet (A XIX. század költői; Az apostol: „Mi a célja a világnak / Boldogság! s erre eszköz? / A szabadság!”)
Fekete Sándor polemizál Lukácsy nézeteivel. Felfogása szerint Petőfi LamartineA girondiak története című könyvét olvasta, mely jóval kevésbé radikális elveket tükröz. A legfőbb hatást azonban a francia felvilágosodás gondolkodói gyakorolták Petőfire. Elsősorban a magántulajdont elvető Rousseau, illetve az ateizmust közvetítő Diderot és Holbach.
Horváth János nem tulajdonít Petőfinek átgondolt politikai világképet, csupán az egyik lehetséges szerepnek látja a forradalmár alakját.
Kulin Ferenc szintén nem lát átgondolt eszmerendszert a versek mögött. A sok bibliai kép, utalás azt jelzi, hogy Petőfi az üdvtörténet analógiájára képzelte el az emberiség történetét. (vándorlás motívum, apokalipszis stb.)
A Levél Várady Antalhoz 1846 a fordulat verse. Itt jelenik meg először a forradalmi látomásköltészet alapgondolata. Az episztola, bár tematikailag a legkötetlenebb műfaj, mindig egy központi gondolat köré szerveződik. A közvetlen baráti hangnem, a látszólag csapongó gondolatok rendkívül következetesen és logikusan vezetnek el a műszervező bölcseleti elvhez, a boldogság kérdéséhez. A személyes boldogságkeresés és hasznosság problémája után az emberiség boldogulásának látomásáig jutunk el. A zárlat víziója a vízözön analógiájára a vérözön által megtisztult világ képét tárja elénk, melyben megvalósulhat a legfőbb érték, a boldogság. Petőfi nem írja körül ennek tartalmát, az egyetlen értelmező mozzanat az isteni parancs, mely szerint hasonlatossá kell válnunk a teremtőhöz, s ez fogja a végső állapotot hordozni. A szabadság kérdése alárendelődik a boldogságnak, s eszközként szerepel csak. A gondolati háttér sokféle lehet Rousseau-tól az utópista kommunistákig, szocialistákig. Petőfi elhelyezi versét az életműben is, a Felhők-ciklus után a kiábrándultság verseit követően nyit új szakaszt ezzel a művével.
A Beszél a fákkal a bús őszi szél 1847 szervező ellentéte a magánélet nyugodtsága, harmóniája, boldogsága és a világtörténelmi látomás mozgalmas, ellentmondásos vérpanorámája. A látomást kiváltó élmény a könyv, a szabadságháborúk története. Az apokaliptikus látomás a szabadság kivívásáért folyik, bár Petőfi nem járja körül a fogalmat, a kontextusból következően nem elsősorban a politikai, hanem a társadalmi szabadságról van szó, mely egyúttal a szabadság paradoxonjaként a társadalmi egyenlőséget hozza el. A biedermeier idill, az intim szféra bensőségessége egyúttal ironikus megvilágításba kerül a vízió hatalmas voltától.
Az ítélet 1847 című költeményben a látomás ihletője ismét egy könyv, a „történetek”. Petőfi az emberiség történelmét állandó küzdelemnek látja jó és rossz között. A két kategória nem erkölcsi tartalmú, hanem társadalmi-szociális. A vízióban a végső harc képét rajzolja elénk, mely elhozza az igazságos társadalmat, a szabadságküzdelem által kivívott társadalmi egyenlőséget, boldogságot. Petőfi túllép mind a hegeli történelemfelfogáson, mind a klasszikus polgári liberalizmus demokrácia-eszméjén, s utópiája a kommunista-szocialista tanokkal mutat rokonságot.
Az Egy gondolat bánt engemet 1846 felütése a különböző halállehetőségeket veszi sorra, valójában életfelfogásokat minősít és utasít el. A vállalandó élet az, amely a világszabadság megvalósulásáért küzd, azt teszi meg a lírai én elérendő célul. A végső ütközet víziója tárul elénk, a látomásversek világképének megfelelően a totális szabadságfelfogás jegyében. A vers műfaja rapszódia, mely lehetővé teszi a gondolati és érzelmi csapongást. Kivételes tökéletességgel társul ehhez a verselés, mely az alapszövet jambikus lejtését anapesztusokkal párosítja, érzékeltetve az elmúlás fájdalmát, a látvány dinamikáját is. A ‘piros zászló’ metafora nem csupán a vér áztatta lobogót jelentheti, hanem az 1830-as párizsi forradalomban a Babeuf-követők zászlója volt.
Az új korszak, az ideológiai radikalizálódás időszaka megköveteli, hogy kifejtse felfogását a költészet feladatáról. A XIX. század költői 1847 megtartja az ars poeticák sajátosságát; az elutasítás és vállalás koordinátarendszerében határozza meg elgondolását. Az elutasítás kettős: elveti a személyes, az alanyi költészetet, s közösségi érvényű és érdekű művészetfelfogást fogalmaz meg. Eszerint a költő vátesz, próféta, aki egy igazságosabb világ felé vezeti népét, közösségét. A klasszikus retorika egyik bizonyítási alakzatával, a refutációval (=az ellenfél érveinek cáfolata) határolja el magát a megérkezettség illúzióját keltő költőktől. A verset szervező ószövetségi kép magába foglalja a költőszerep tragikumát is, hiszen nem a költőnek, hanem a népnek kell eljutnia a Kánaánba. Az igazságos társadalom látomását feltételes-alárendelői mondatokat tartalmazó strófában írja le. E társadalom lényege az egyenlőségen alapuló boldogság, mely az ész belátásán alapul, s föltételezi a jogegyenlőséget is. Az utópisztikus vízió bölcseleti háttere Rousseau-tól Babeufig terjedhet.
A rövid lélegzetű ars poetica, a Szabadság, szerelem... 1847 túlmutat a művészetre leszűkülő költészetfelfogáson, inkább életelvet, értékrendet fogalmaz meg. Fontosságát két tényező is jelzi: születésnapján írta, illetve az 1847 március 15-én megjelenő összegyűjtött verseinek ez lesz a mottója.
Az Arany Jánoshoz 1847 az episztola konvencióit betartva hangsúlyozza újfent a költészet társadalmi-szociális elkötelezettségét.
A nép nevében 1847 egy lendületből megírt, hatásosan felépített, az olvasóval és a megszólítottal intenzív kapcsolatot teremtő költemény, Petőfi gondolati radikalizmusának, politikai népiességének reprezentatív darabja.
A Nemzeti dal 1848 alkalmi költemény, mely összefonódott március 15-e emlékével. Alkalmi jellegét bizonyítja a rendkívül erős konatív jelleg és a kapcsolatteremtő funkció. A rövid sorok, a hatásos, könnyen elsajátítható refrén, az alapmotívumokra való építkezés is ezt bizonyítja. Petőfi az ötletet, a választásra való felhívást Vörösmarty Fóti dalából vette, egyértelműsítetve annak kérdésfelvetését.
A Föltámadott a tenger... 1848 hatását a következetesen végigvitt tenger-allegória adja.
A Miért kisérsz... 1848 című versben meghúzódó filozófiai-antropológiai probléma, az ember és polgár ellentéte fölerősödik az utolsó két év költészetében, s majd részletezve, árnyaltan Az apostolban kerül kifejtésre. Poétikai értelemben az alanyi, illetve a közösségi költészet ellentétéről van szó, pontosabban az ember és költő egysége vágyott harmóniájának megbomlásáról a közéleti ember javára.
A márciusi diadalmas napokban központi szerepet játszott Petőfi radikális felfogása miatt marginalizálódik. A Respublika 1848 visszatérés a forradalmi látomásköltészet világához, s az ódában (himnuszban) újra hitet tesz egy eljövendő igazságos világ mellett.
A politikai események nem Petőfi elképzelése szerint alakulnak; a kiábrándultság fokozódik a költőben. A szerep- és térvesztés felerősíti benne a magánélet harmóniája utáni vágyat. (Itt benn vagyok a férfikor nyarában... 1848)
Az apostol (1848. június - szeptember) keletkezési hátterében az áll, hogy Petőfi júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jelasics megtámadja az országot. A műfaj elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.
Az apostolszerkezete - in medias res kezdés -: 1-4. ének: esti jelenet a család körében; 5-14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza.; 15-19. ének: a jelen; a20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.
Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter - XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás. Táncsics alakjára ismerhetünk a titkos nyomda, a börtön motívumában, a hitvesi hűségben. Szilveszter gyermekkorának fölvázolásában a Dickens-regények gyerekhőseinek sorsa köszön vissza.
Az újkori európai gondolkodás történetében Rousseau érzékelte legerőteljesebben az egyensúly megbomlásának következményeként a természet és civilizáció szétválását, s ezzel együtt az ember és polgár kettéválását, ellentétét (lásd: Emil, vagy a nevelésről). A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az apostolban a francia gondolkodókhoz képest némileg újra- és átértelmezi a kategóriákat. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is.
„Az ember meghalt benne, s él a polgár.
Ki családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át” (3. ének)
„Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!” (3. ének)
Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhen halni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. (Horváth János monográfiájában érthetetlennek, sőt erkölcstelennek nevezi Szilveszter viselkedését.) A két fogalom, életfelfogás viszonya azonban nem statikus, hanem dinamikus, s ez adja a mű drámaiságát is. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.
Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez: az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői, irányítói a nagyemberek, a nagy szellemek, a kiválasztottak. E felfogás magában rejti a népboldogító lehetséges tragikus sorsát is. Ezt a lehetőséget fogalmazza meg Szilveszter a 11. fejezet nagymonológjában, az ún. szőlőszem-hasonlatban. A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.
Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.
Az újkori bölcselet-, társadalom- és politikatudományban a nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. S ennek hatására vizsgálták a problémát történeti szinten is. Az alapélmény a két tényező föloldhatatlan antitézise. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.
A nyitókép panteisztikus-deisztikus nyugalmát, fenséges voltát, Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az Isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye - bár filozófiai mélységgel nem fejti ki - a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása, mely egyúttal a XIX. század alapélménye is. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az Istent a királlyal azonosítja.
Petőfi utolsó versei közül az Európa csendes, ujra csendes... 1849 című költeményben a konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.
A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. A Pacsírtaszót hallok megint... 1849 költészetfelfogása a legősibb orfikus költészettel mutat rokonságot, mely szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom.
A Szörnyű idő... 1849 szinte előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az Előszót, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.
Bérmunkában végzett regényfordításain kívül Shelley, Béranger, Heine, Moore, Moreau, Schiller, Claudius, Matthisson néhány versét, valamint a Vörösmartyval és Arannyal tervezett Shakespeare-kiadás számára a Coriolanust ültette át (megjelent 1848; bemutatta a. Nemzeti Színház, 1870. május 25-én). Belefogott a Rómeó és Júlia fordításába is.