Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

Debrecenben született 1773. november 17-én.

Magyar irodalmi arcképcsarnok

Apja Csokonai József borbély-sebész, anyja Diószegi Sára, szűcsmester lánya.

1780-tól a debreceni Református Kollégium tanulója. 1785-ben iskolai gyakorlatként megírja első verseit. Tanára, Háló Kovács József felismeri költői tehetségét. A következő esztendőben meghal apja, a család kis vagyona odavész.

1788-ban Csokonai beiratkozik a főiskolai tagozatra. 1791-92-ben megírja a Békaegérharcot; levelezésbe kezd Kazinczyval. 1793-ban jelenik meg nyomtatásban első verse (Broughton religiói lexikonára) a Magyar Hírmondóban. Megírja A méla Tempefői című színművét.

1794 januárjától a poétai (gimnáziumi első) osztály tanulója. Áprilisban méltatás jelenik meg róla a Magyar Hírmondóban. 1794-95 decemberétől februárjáig folyik le és kisebb büntetéssel zárul első kollégiumi pöre. 1795 elején színre viszi diákelőadásban Gerson du Malheureux című komédiáját. Az Uránia, Kármán József folyóirata több versét közli - név nélkül. Májusban Martinovics és társai kivégzésekor Pesten tartózkodik. Júniusban folyik le második kollégiumi pöre. Még az ítélet előtt, 15-én nagy beszédben búcsúzik el diáktársaitól. 20-án a kollégiumi törvényszék kizárja az intézetből, és a diákokat eltiltja a vele való érintkezéstől.

1795 decemberétől 1796 júliusáig Sárospatakon jogot tanul. Eltervezi és megkezdi Árpádiász című eposzát.

1796 nyarán Pálóczi Horváth Ádám vendégeként Balatonfüreden megírja A tihanyi ekhóhoz első változatát (A füredi parton). November-decemberben kiadja Diétai Magyar Múzsa című vers-újság füzeteit.

1797 nyarán Komáromban beleszeret Vajda Juliannába. 1798 elején a keszthelyi Georgikonba, az első magyar mezőgazdasági akadémiára ajánlkozik tanárnak, de visszautasítják. 1798 márciusában írja búcsúlevelét Lillához. A leányt szülei Lévai István dunaalmási kereskedőhöz adják. A költő Somogyba megy barátaihoz. 1799 májusától 1800 februárjáig a csurgói gimnáziumban helyettes tanár.

1800 júliusában hazatér Debrecenbe. Barátságot köt Fazekas Mihállyal. A következő évben újságíró szeretne lenni Bécsben; terve meghiúsul. Júliusban az aggteleki cseppkőbarlangban jár - élete legszebb élményének nevezi a kirándulást. Találkozik a fogságból szabadult Kazinczyval.

1802. július 11-i tűzvészben elpusztul a Darabos utcai házuk. 1803-ban Bécsben kinyomtatják Anakreoni dalok című verseskötetét.

1804 áprilisában Rhédei Lajosné temetésén a nagyváradi templomban felolvassa a Halotti versek (A lélek hallhatatlanságról) című költeményét. Súlyos tüdőgyulladást kap.

Szülővárosában, 1805. január 28-án tüdőbajban meghal.

Csokonai Vitéz Mihály a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja, a magyar felvilágosodás korának legjelentősebb költője. Rövid életútja a hazai politika- és kultúrtörténet viharos, állandóan változó, sokféle igényű korára esik. II. József birodalmat egységesítő, polgárosító, s ezzel együtt a német nyelv használatát kötelezővé tevő törekvésével szemben megindul a hazai kultúra és nyelv védelme, ám a mikéntről ádázul vitáznak a szembenálló felek. A francia felvilágosodás egymásnak is ellentmondó eszméi szellemi izgalmat váltanak ki hazánkban is, de a forradalom gyakorlatát, majd Napóleon fölléptét csak a legradikálisabbak üdvözlik. Most alakulnak a kulturális élet szervezeti keretei, de önálló egzisztenciát az irodalom művelése még nem biztosít. Ezzel a sokféle összetevővel is magyarázható, hogy Csokonai költői és eszmélkedési pályáját „az állandó újrakezdés jellemzi” (Debreczeni Attila), s a kipróbált költői szerepek közül a gyakorlatban az alkalmi poétáé a meghatározó. Ez a szerep pedig sem a kortól, sem Csokonai személyiségétől nem idegen, emberi kapcsolatainak alakulása elválaszthatatlan költői tevékenységétől. „A diáktársak és tanítványok, íróbarátok, dunántúli nemesi társaságok, főnemesek - csupa olyan viszony, amelybe az ő tehetsége iránti várakozás is belejátszott, és igényt tartottak teljesítményére a Békaegérharctól a Halotti versekig, vagyis egész életén át.” (Bíró Ferenc) A „tarkabarka jellegű életműben” (Horváth János) így együtt vannak jelen a baráti társaságok, a szűkebb-tágabb közönség igényét kielégítő, magas mesterségbeli tudással megírt darabok és a költői öröklét óhajtásából fakadó remekművek.

Csokonai 1780-ban lép a debreceni református kollégium falai közé. Az elemi osztályok elvégzése után a főiskolai tagozat hallgatója. Huszonegy évesen elvállalja a poétai osztály vezetését. A kollégium védő-óvó falai és szigorú követelményei bizonyára egymásnak is ellentmondó érzéseket válthattak ki a tanárok és diákok által is kivételes tehetségnek tartott Csokonaiból. Az iskolai verstani gyakorlatokon csiszolódott mesterségbeli tudása, s a propozíciós témák szolgáltatták - többszöri átdolgozás után - a későbbi nagy versek alapját is (Az estve, Az álom, Konstancinápoly, Zsugori uram).

Csokonai ösztönös tehetség és poéta doctus egyszerre. Tudatosan készül a költői pályára. Fontos tanulmányt ír a magyar nyelvű verselés lehetőségeiről (A verscsinálásról közönségesen), és elsőként készít szimultán ritmusú költeményt (Egy tulipánthoz), műfaji problémákat tisztáz (Az epopoeáról közönségesen), birtokában van az antik kultúrának, német és olasz irodalomból fordít, ismeri a világirodalom fejlődéstörténetét, kora nép- és közköltészetét. Bár a folklórhoz ellentmondásosan viszonyul, az ő nevéhez fűződik az első népies helyzetdal (Szegény Zsuzsi, a táborozáskor), népdalt ír (Parasztdal), népmesét illeszt Tempefői című színművébe.

Költői ambícióit jelzi, hogy húszéves korában megfogalmazza ars poeticáját. A vidám természetű poéta (átdolgozott változatban Az én poézisom természete) nem elsősorban költői hitvallás, hanem emberi program, melyet később így részletez: „Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája” (Jegyzések és értekezések az Anakreoni dalokra). Csokonai a boldogság költője akar lenni, s elutasítja magától a szomorúság szerzőinek világát. Kijelöli maga számára a művészi példaképeket, akiknek az útját követni akarja. Személyes hangú költeményben idézi meg a XIV. századi perzsa költőt, Háfizt, „kelet édes énekessét” (A Hafíz sírhalma). A másik, az egész életművet meghatározó ideál Anakreón, akinek megírja életrajzát is. A görög kismester követése, az anakreontika jelenti költői pályájának egyik legértékesebb vonulatát, formakincsének kivételes gazdagodását, s emeli Csokonait európai rangú lírikussá (Anakreoni dalok).

Ám a boldogság mint életprogram legfeljebb a kollégium zárt közösségében látszik megvalósíthatónak. 1795-ben egy hosszúra nyúlt, engedély nélküli budai úttal társított legáció után kizárják a református kollégiumból. Csokonai előbb Sárospatakra utazik, ahol fél évig jogi tanulmányokat folytat, majd Pozsonyban a közéleti költő szerepében megjelenteti a Diétai Magyar Múzsa című verses újságjának néhány számát. A sikertelen vállalkozás után, 1797 nyarán ismerkedik meg Komáromban Vajda Juliannával. A Lilla-szerelem kilenc hónapja az életprogram gyakorlati megvalósíthatóságát ígéri, ehhez társul a politikai élet kedvező fordulata, a campoformiói béke megkötése, mely véget vet a „durva hérosok” idejének (A békekötésre), s lehetővé teszi az időleges emberi életet a pillanatok gyönyörével kitölteni (Újesztendei gondolatok). A megélhető boldogság reménye szólal meg a Lilla-dalok ekkor keletkező darabjaiban (Az alvó Lillára, Az esküvés). Az apró pillanatképeket a költői ötletek tobzódása, a felszabadult játékosság, a kivételes zeneiség jellemzi.

A szakítás, a kudarc feldolgozása hosszabb időt vesz igénybe, és valószínű, hogy mélyebb és hosszabb ideje lappangó okok vezettek a világkép elkomorulásához, mint Lilla elvesztése. Csokonai ugyanis nem életrajzi költő, nem biografikus tényeket rögzít verseiben. Életművét építi, mely továbbra is sokféle hangon szólal meg. A dunántúli álláskeresés idején születik meg a Dorottya, a keserűségében is az újrakezdés lehetőségét, az életörömet hirdető vígeposz, és a tanítványai számára készített groteszk hangvételű komédia, Az özvegy Karnyóné.

Csokonai 1798 áprilisának végétől egy esztendeig vendégeskedik Somogyban. Valószínűleg Hedrehelyén és Csökölyben írja, zömében 1799 első negyedében a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon című művét. Az Előbeszéd-et 1803 januárjában, Debrecenben illeszti hozzá. Már szinte a megírás után gondol a megjelentetésre, felveszi a gyűjteményes kiadás tervezetébe, végül 1804. január 11-én, Nagyváradon adják ki a „furcsa vitézi versezetet”. Kazinczynak az elsők között küldi el a füzetet, s a példányszámról azt írja: „nagyon keveset nyomtattam belőle.

Sokféle világirodalmi mintára és előgyakorlatra támaszkodhatott Csokonai a Dorottya írásakor - ezeket sorra is veszi a magyar esszéirodalom egyik remekének tekinthető Előbeszéd-ben. A rövidre nyúlt farsang ellen tiltakozó vénlányok, majd a hozzájuk társuló asszonysereg harcát a férfiak ellen a hősi eposzok kötelező kellékeit felhasználva meséli el Csokonai. A mulatságos küzdelem közben a vidéki-dunántúli Magyarország széles tablóját is elénk állítja, s megosztja velünk a nemzeti kultúráról vallott nézeteit is. „A Dorottya realisztikus, népies és szatírai vonásai azonban ne feledtessék el velünk, hogy ez a vígeposz alapjában mégis a bájos, játszi humor, a kecsesség, a vibráló-bizsergető kellem sugárzó-légies és mégis érzéki remekműve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása.” (Julow Viktor) A Dorottya éltetője, legnagyobb érdeme a kivételes nyelvi erő. Csokonai a tényleges nyelvújítási harc előestéjén az anyanyelv lehetőségeinek, kifejezőerejének, sokszínűségének máig felülmúlhatatlan gazdagságát tárja elénk. Még alig kezdik felfedezni és közreadni a régi magyar irodalom alkotásait, a költő már archaizál az egyes könyvek előtt álló Summáyá-ban; a francia és a német divatszavakat használja parodisztikus céllal, a népnyelv, a tájnyelv kifejezéseivel ellenpontozva. A komikus hatást szolgálja a hangnem bravúros keverése. A kortársak által bírált alantas stílusréteget elegyíti a természetes, életszerű beszéddel és fennkölt stíllel. A Dorottya rímtechnikája máig bőséges tárházát mutatja az összecsengés lehetőségeinek a magyar költészetben. A Csokonai által használt páros rímű felező tizenkettes „a Dorottyával a komikus, János vitézzel, Toldival a népies eposz szentesített köntösévé válik”. (Horváth János)

1799. május elsejétől a következő esztendő februárjának végéig a költő a csurgói gimnázium helyettes tanára. Itt adják elő tanítványai szeptember l-jén és 23-án Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című bohózatot. A második előadásra elkészíti a komédiához kissé nehezen illeszkedő Záróbeszéd-et. Nem csak a Csokonai-életmű jelentős részét kitevő drámafordítások és eredeti darabok (A méla Tempefői, Gerson, Cultura) között illeti meg kitüntetett hely az alkalmi vígjátékot. Történeti szempontból a bécsi népszínművek világával rokonítható a dramaturgia, de mai olvasatban a „groteszk hazai történetében talán az első nagy állomás” (Bíró Ferenc), még inkább az első abszurd dráma. Bizarr alakok népesítik be a színpadot, az egyéni beszédmóddal megjelenített szereplők között többnyire a süketek párbeszéde folyik. A jól pergő cselekmény biztosan halad a sötét végkifejlet felé, s ezt alig oldja a kényszeredett, a műfajból következő szerencsés befejezés. Alkotás-lélektani rejtély, miért fordult rövid időn belül két alkalommal is a vénasszony-tematikához Csokonai, ám mindkét írás szervesen kapcsolódik az életmű legfontosabb problémaköréhez. A Dorottya gunyoros-humoros hangütése ellenére is az élet diadala a mulandóságon, a visszaperelt boldogság eposza. A szereleméhes Karnyónénak viszont tudomásul kell vennie az élet rendjét, a váratlanul betoppanó férj újra a konyhában jelöli ki szerepkörét és helyét a világban.

A korabeli művelődési programokhoz kapcsolódóan, személyes élmények alapján fogalmazza meg a közoktatás fontosságát a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban. Ám egyre inkább felerősödik a lemondás gesztusa. A Kisasszondon keletkezett A magánossághoz című ódájában legfeljebb áttételesen tűnik fel szerelmének alakja, sőt, a fölpanaszolt fájdalom, a barátok elvesztése sem vezethető le a Dunántúlon töltött időszak eseményeiből. A program és az élet ellentéte váltja ki Csokonaiból az egyetemes veszteségérzetet, ám a keservből erényt kovácsol a költő, hiszen „az elégikus fájdalom édessé, boldogítóvá válik benne, és az édességen minduntalan átszüremlik a zenébe pólyált Melankólia” (Nemes Nagy Ágnes). Még szemléletesebben mutatja a személyes érzelem tárgyiasítását és eltávolítását A tihanyi Ekhóhoz. Az óda a humanista költészet Balassi Bálint által is művelt, a XVIII. századra elkoptatott verstípusát, a visszhang-verset újítja fel. A téma első kidolgozása, A füredi parton még a Csokonai-kutatásban azonosítatlan Rózsi halálát fájlalja, a végső változat már Lillát és a ’tiran törvényt’ említi a fájdalom okaként, anélkül, hogy a költemény szerkezete vagy a gondolati ív megváltozna.

A sikertelen dunántúli álláskeresés, a csurgói tanárkodás után Csokonai hazatér Debrecenbe. A boldogság költője a magyar líratörténet reprezentatív versében távolítja el magától végleg a programos életboldogság eszményét, s válik emlékezetünkben a boldogtalanság lírikusává. Az új ars poetica, Az ember, a poézis első tárgya már a felemelkedés és bukás kettősségében láttatja az ember sorsát. A pillangóhoz a „selyemmadár” létre vágyó, de hernyó módra mászó lírai én rezignált önarcképe, mely „a rokokó varázsos gráciáját már az előre vetülő romantika merész metaforizmusával egyesíti” (Julow Viktor). A Reményhez az életmű összegzője, stílusszintézise mindannak a sokféle kísérletnek, amivel Vitéz gazdagította költészetünket. A klasszikusan letisztult kompozícióban a legősibb, leghagyományosabb természet- és évszak-metaforika idézi a múlt felszabadult, bizakodással teli örömét és a jelen kilátástalanságát. Az időmértékes és az ütemhangsúlyos ritmus zeneiségét egyaránt őrző vers záró, lemondó gesztusa Lillát immár végleg jelképpé emeli: minden emberi érték, az életkedv, a remény, a boldogság vissza nem szerezhető szimbólumává.

Utolsó éveiben új költőszerep, a „nationalis poéta” kimunkálásán fáradozik, ám régóta dédelgetett tervét, az Árpádiász című nemzeti eposzt már nem tudja megvalósítani. Elhatalmasodó betegségéről szinte klinikai pontossággal számol be Tüdőgyúladásomról című versében, megörökítve a fájdalmat enyhítő orvosi-baráti segítséget is. 1804. április 16-án a nagyváradi templomban még felolvassa utolsó alkotását, a Halotti verseket, a lélek halhatatlanságáról szóló filozófiai költeményt.

A törekvéseit tekintve torzóban maradt, a művészi teljesítményt illetően kiteljesedett költészet és Csokonai személyisége továbbél a magyar irodalomban. Petőfi a vándorpoéta alakját festi le játékos életképében (Csokonai), Jókai Mór az És mégis mozog a föld című regényében a költő személyét is megidézi. A Nyugat első nemzedéke, elsősorban Ady (Vitéz Mihály ébresztése) és Tóth Árpád (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz) egyszerre láttatják a tragikus sorsú költőt és a modern magyar líra előfutárát.