Bornemisza Péter nemesi rangú, de polgári életmódot folytató család sarjaként született Pesten 1535. február 22-én.
Szüleit Pest török kézre kerülésekor, 1541-ben elvesztette, és ezután felvidéki rokonai nevelték. Kassán volt diák, de tizennyolc éves korában egy Habsburg-ellenes élű diákcsíny miatt börtönbe csukták, majd amikor sikerült megszöknie, a Felső-Tisza vidékére menekült. 1557-ben elbúcsúzott hazájától, és külföldre ment. Előbb Padovában tanult, majd a humanista filológia egyik fellegvárában, Bécsben. 1558-ban itt készült Szophoklész-átdolgozása, a magyar Élektra. Később Wittenbergben a reformáció eszméinek harcosa lett.
A hatvanas évek elején hazatért, és világi értelmiségiként próbált boldogulni. Egy ideig Huszár Gál mellett volt nyomdászsegéd, majd Ferdinánd bécsi kancelláriáján dolgozott. Végül 1564-ben prédikátor lett Balassi János zólyomi udvarában, és egyúttal a két Balassi-fiú, Bálint és Ferenc nevelője. Mikor 1569-ben Balassi Jánost koholt vádak alapján letartóztatták, Bornemisza Julius Salm gróf szolgálatába szegődött. Előbb Galgócon, majd a Salm-uradalom központjában, Semptén működött mint prédikátor. A környék protestáns papjai nemsokára szuperintendensükké választották. Semptén Bornemisza könyvnyomtató műhelyt rendezett be, és harcolt Telegdi Miklós nagyszombati katolikus püspökkel, aki nagy eréllyel szervezte az ellenreformációt.
1578-ban perbe fogták az Ördögi kisírtetek című művének kiadása miatt, és gazdája elűzte Semptéről. Bécsben járván elfogták, de ezúttal is sikerült megszöknie a börtönből, és Balassi Menyhárt fiánál, Istvánnál talált menedékre Detrekő várában. Hátralévő éveiben itt és a közeli Rárbokon dolgozott énekgyűjteményén és a korábban már öt kötetben kiadott prédikációinak egykötetes kiadásán.
1584-ben Rárbokon halt meg.
Bornemisza Péter műveltségében és munkásságában szerves egységbe olvadt a humanizmus és a reformáció. Hívő és harcias protestáns prédikátor volt a katolikus és királyi Bécs hatósugarába tartozó Felvidéken, és emiatt viszontagságosabb sorsú, mint kelet-magyarországi és erdélyi társai. Ugyanakkor náluk többet szívott fel magába a humanista tanításokból, és mint sokoldalú, ellentétektől és kétségektől tépett reneszánsz embert erősen foglalkozatta saját és mások lelkivilága.
Mint a későbbi értelemben vett író-értelmiségi egyik korai előfutára tudatosan törekedett a magyar nyelvű költészet, dráma és próza művelésére. Bár versei kevésbé fontosak, tőle származik a magyar nyelvű világi lírai vers első remeke, éspedig egészen fiatal korából. A „Siralmas énnéköm...” kezdetű, gyönyörűszép Cantio Optimát (Nagyon szép ének) valószínűleg akkor írta, amikor 1557-ben búcsúznia kellett Husztnak várától. A panaszos búcsúének hat strófából áll, az egyes versszakok három sorosak, az első két sor felező tizenkettes, a harmadik, a sóhajszerűen visszatérő refrénsor: „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!” 6+7-es osztású tizenhármas. A vers bámulatos formai tökéllyel szólaltatja meg egy ide-oda hányódó, üldözött, magányos fiatalember legszemélyesebb érzéseit, és közvetlen előzménye Bornemisza későbbi tanítványa, Balassi Bálint költészetének.
Más világi verséről nem tudunk, fennmaradt többi lírai műve mind vallásos tárgyú ének és későbbi keletű. Ezeket ő maga minősítette „prédikáció gyanánt oktató” szerzeményeknek, és kevésbé jelentősek. Akkor készültek, amikor a prédikációs énekeket kezdte már háttérbe szorítani a prózai prédikációs irodalom, amelynek aztán éppen maga Bornemisza lett az egyik legjelesebb képviselője. Az énekeket mindenesetre gyűjtötte is, és 1582-ben ő adta ki Énekek három rendben címen a leggazdagabb protestáns énekgyűjteményt, amely 276 énekszöveget tartalmazott, részben korábbi énekeskönyvek anyagát, részben még kiadatlan énekeket. Innen ismerhetjük Szkhárosi Horvát András tíz indulatos hangú, harcias stílusú énekét, amelyek még a negyvenes években születtek.
A Tragédia magyar nyelven című prózai Élektra-átdolgozását Bornemisza a bécsi tanulmányai idején, 1558-ban görög professzora, Georg Tanner ösztönzésére és diáktársai számára készítette. Hogy elő is adták-e, nem tudjuk, mindenesetre nyomtatásban mindjárt megjelent munkája. Szophoklész drámája valójában csak mintául szolgált számára, hogy magyar nyelvű és aktuális érvényű művet hozzon létre. A latin nyelvű utószóban így fogalmazta meg a tragédia alapkérdését: „Vajon akkor, midőn a haza durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy pedig biztonságosabban arra kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot és az enyhülést?” A kérdésnek különös hangsúlyt adott, hogy éppen a dráma írása idején választották német-római császárrá a bécsi székhelyű német, magyar és cseh királyt, Ferdinándot. Aigiszthosz és Élektra konfliktusában, illetve Oresztész zsarnokgyilkosságában Bornemisza egyértelműen az elárult testvérpár oldalára állt. Aigiszthoszban, aki nála fontosabb szereplő, mint Szophoklésznél, kérlelhetetlen reformátori haraggal kora kegyetlen, „nyúzó-fosztó” főurait ostorozta. Megölése a nyílt színen történik. Ez a helyszín egy 16. századi magyar főúri udvarra emlékeztet, a szereplők beszédmódja pedig hol az udvari stílust, hol a keresztény imák, protestáns zsoltárok hangnemét idézi. Az antik mitológiai háttér teljesen hiányzik Bornemiszánál, a zsarnokság problémájának felvetése és megoldása a szigorú protestáns morál felfogására vall. Számos ponton változott a darab szerkezete, csak a cselekmény fő szála maradt ugyanaz, mint a görög a tragédiában. Az antik kórusból egyetlen vénasszony lett, a Mesternek nevezett Nevelőből szinte protestáns prédikátor. Püladész teljesen hiányzik, helyette viszont Parasitus néven udvari léhűtő és talpnyaló társul Aigiszthosz mellé.
Bár az Élektra drámai erényei nagyobbrészt Szophoklésznak tulajdoníthatók, Bornemiszának mégis páratlan érdeme, hogy mind dramaturgiai, mind nyelvi téren előzmény nélkül, a semmiből teremtett egy olyan magyar tragédiát, amelyhez hasonló a 19. századig nem született. Nemeskürty István, Bornemisza monográfusa hívta fel a figyelmet arra, hogy a Magyar Élektra, amely még a Shakespeare fellépését megelőző időből való, minden szempontból megüti a korabeli európai irodalom színvonalát, és ő maga például többre tartja, mint a mesterdalnok Hans Sachs egykorú színjátékait. Az Élektra mindamellett szinte elkallódott. Egyetlen máig ismert példányát hosszú lappangás után 1923-ban találták meg egy németországi könyvtárban. A felfedezés nagy lelkesedést váltott ki, és Móricz Zsigmond mindjárt alkalmazta is a drámát modern színpadra, de színházainkban mégsem tudott igazán gyökeret verni Bornemisza ódon, kicsit bibliás zengésű magyar tragédiája.
Ahogy már Szophoklész verses művét is prózában dolgozta át Bornemisza, később még inkább a próza felé fordult. Kb. 1567-től gyűjteni kezdte prózában írt prédikációit, a Postillákat, és 1573-1579-ig öt kötetben, több mint 7000 lapon adta ki őket. 1584-ben Foliopostilla címen egy hatalmas fólió-kötetben, átdolgozott formában jelentett meg belőlük egy bőséges válogatást. Postilláiban nyomon követhető, hogy a kezdetben még élőszóban előadott és a Biblia magyarázatára, vallási fejtegetésekre szorítkozó prédikáció hogyan alakult át fokozatosan előre megírt és példázatértékű történetekkel vagy személyes élményekkel dúsított szépprózai elbeszélő szöveggé. Öt kötetes gyűjteményének harmadik kötetétől kezdve szaporodnak meg a színes bibliai históriák, az anekdotikus elbeszélések és a személyes vallomások. Miként az antik tragédia, a bibliai mesék is a 16. századi magyar élet és valóság világi mezében jelentek meg. És miként amott, itt is prózára váltott a fogalmazás. Az élőszóban előadott prédikáció retorikus stílusát háttérbe szorították az olvasmánynak szánt elbeszélő-próza eszközei, a szemléletesség és a jellemzés. A negyedik kötetben Bornemisza maga is megjegyzi, hogy postilláit immár „nem mint prédikációt, hanem mint magában olvashatót úgy tartsad”. A Foliopostilla már tudatosan ezzel a céllal készült. A korábbi öt kötet anyagát Bornemisza úgy dolgozta át és szerkesztette egybe, hogy épületes és hasznos olvasmány-gyűjteményt adhasson hívei kezébe. Közben azonban elvontabbak lettek szövegei, hosszadalmas elmélkedések halványították el a történetek elevenségét és képszerűségét.
Bornemisza prózájának újdonsága, jövőbe mutató eredetisége a Postillák negyedik kötetének abban az elkülönített függelékében teljesedett be, amelyet szerzője 1578-ban Ördögi kisírtetek címmel külön is kiadott. Ez a könyve botrányt váltott ki, a korabeli viszonyok alapján joggal. Bornemisza tudniillik itt szabadjára engedte postilláinak addig csak lappangó tendenciáját. Az emberi gonoszság, az ördögi kísértések természetrajzát, vagyis modern szóval inkább lélektanát ábrázolta-elemezte benne valóságos esetek, „mostani lött példák” és személyes tapasztalatok alapján. Történetei nem olyan kerek és leíró elbeszélések, mint például Heltai Gáspár fabulái, hanem inkább csak a lényeg előadására szorítkozó esetvázlatok, az okfejtés gondolatmenetéhez igazodó rövid beszámolók.
Nagy szerepet játszanak az Ördögi Kisírtetekben azok a panaszok és vádak, amelyek más prédikátorok kemény bírálataihoz hasonlóan a főurak bűnös harácsolását, kegyetlenségét, fösvénységét hánytorgatják fel, de Bornemisza műve főleg azzal keltett botrányos izgalmat, hogy megtörtént - esetleg azonosítható - esetek alapján, sőt, a prédikátorszerző saját lelkivilágának titkait sem kímélve olyan ördögi mesterkedésekről beszélt nyíltan, amelyek bujálkodásba, paráznaságokba sodorják a férfiembert. Példák sorával illusztrálja, milyen szexuális kísértéseknek lehet kitéve a magafajtájú öregedő lelkész, ezen belül főleg két „főember” történetét ismerteti „bőv szóval”. Az elbeszélt esetek alapján eleven kép bontakozik ki előttünk a 16. századi magyar ember hétköznapi élet- és viselkedésmódjáról, nemi és vallásos erkölcséről.
Bornemisza mindamellett korántsem azért beszél a szexuális élet bonyodalmairól, hogy csiklandós olvasmánnyal szolgáljon vagy hogy élveteg módon izgalmat gerjesszen. Esettanulmányai egyrészt lélekbúvárló és tanácsadó-gyógyító célzatúak, úgyszólván tudományos igényűek, másrészt az olyan hívő ember erkölcsi és lelkiismereti vívódásait tükrözik, aki sokat tud a bűnről, a bűnös kísértésekről. Tudja, hogy a rosszat csak úgy győzhetjük le, ha ismerjük a természetét, a lélektanát. Így értendőek az Ördögi Kisírteteknek azok a passzusai is, amelyeket bevallottan Bornemissza saját vívódásai és szenvedései ihlettek.
Bornemisza Péter volt Heltai Gáspár mellett a magyar széppróza másik megteremtője. Míg azonban a Heltai kezdeményezte naivabb, tárgyiasabb, regényes elbeszélő prózának jó ideig nemigen akadt méltó folytatója, Bornemisza önvallomásos, szubjektív prózája a 17. századi memoár-irodalomban magas színvonalon folytatódott.