A zsoltár (görög pszalmosz, latin psalmus 'dal') az ókori héber irodalom egyik műfaja, az ószövetségi Zsoltárok könyve alkotóeleme. A gyűjteményben található 150 költemény sokféle műfajjal érintkezik. Vannak köztük Istent dicsőítő énekek, egyéni, illetve közösségi panaszt, hálát kifejező vagy éppen segítséget kérő költemények. Közös vonása és szervezőelve a zsoltároknak, hogy az egyéni vagy közösségi megszólalások legfőbb témája az istenhez fűződő viszony. Az ószövetségi zsoltárok formai-stilisztikai jellemzője a gondolatritmus. A hagyomány a zsoltárok meghatározó részét Dávid királynak tulajdonítja. A bibliai eredetű műfaj beépült a keresztény egyház liturgiájába, s különösen a reformáció idején vált népszerűvé. Luther zsoltáros énekei közül az Erős várunk nékünk az Isten és a Mennyből jövök most hozzátok máig ismertek az egész protestáns világban. Magyarra először a teljes zsoltároskönyvet – francia és német átköltések nyomán – Szenci Molnár Albert fordította le (Psalterium Ungaricum, 1607). A 150 zsoltárt 130 dallamra szerezte, körülbelül ugyanennyi versformát és változatos rímszerkezetet alkalmazott. Zsoltárai ma is élő hagyományt jelentenek a protestáns gyülekezetekben, hatása pedig tetten érhető Arany, Ady, József Attila, Sütő András, Kányádi Sándor stílusában és műveiben. A reformáció korának zsoltárparafrázisai, átköltései közül Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárát (1561 v. 1567) Kodály Zoltán zenésítette meg Psalmus Hungaricus, 1923 címen. Kitűnik a korabeli átiratok közül Balassi zsoltárátköltése (42. zsoltár).
Tovább él a műfaj a magyar felvilágosodás időszakában: Ráday Pál (Az isteni félelemről), Rájnis József (Mózes éneke), Virág Benedek (A zsoltárok közöl), Kazinczy Ferenc(A szép és a jó), Fazekas Mihály (127. dicséret) munkáiban. A zsoltár újrafelfedezése a Nyugat első nemzedékéhez, elsősorban Ady Endréhez kötődik. A felekezeti ének hagyományát felhasználva Ady alkalmassá teszi a műfajt a modernkor istenkeresésének kifejezésére (Sötét vizek partján, 1907; Mammon-szerzetes zsoltára, 1907; Az Isten harsonája, 1908; Az Éj zsoltára, 1910; Istenhez hanyatló árnyék, 1912). Jelentősek Babits (Zsoltár gyermekhangra, 1918; Zsoltár férfihangra, 1918) és Juhász Gyula (De profundis, 1905) költeményei is. József Attila istenes verseiben is gyakran halljuk a zsoltárok hangját (Csöndes estéli zsoltár, 1922; Gyémánt, 1923; Isten, 1925). A Nyugat harmadik nemzedékénél is megjelenik a műfaj (Jékely Zoltán Psalmus, Zsoltár özönvíz után; Weöres Sándor Késői zsoltár, Zsoltár-részletek Szenci Molnár Albert versformáiban). Az 'újholdasok' alkotásai közül Pilinszky János Zsoltára és Nemes Nagy Ágnes ihletett parafrázisa, a Patak emelkedik ki. Erős a műfaj hagyománya az erdélyi magyar irodalomban (Kányádi Sándor A XC. Zsoltár; Azt bünteti kit szeret; Szilágyi Domokos Dávid unokája; Pogány zsoltárok; Farkas Árpád Zsoltár; Szőcs Géza Fedetlen fővel a csigalépcsőn; Kovács András Ferenc Psalmus Transsylvanicus).