A tragikomédia mai értelemben a tragédia és a komédia tulajdonságait egyesítő drámai műfaj, amelyben a hős szubjektív tragédiája objektíve komédiának hat és nem zárul katasztrófával, vagyis nem következik be értékpusztulás, vagy ahol komikus szereplőket ér tragikus vég. A kifejezés Plautustól származik, aki Amphitruo c. mítosztravesztiáját a mű prológusában tragico-comoediának nevezte. Az elméletírók a 18. századig e megjelöléssel az olyan drámai alkotásokat illették, amelyek nem igazodtak ahhoz a klasszicista szabályhoz, miszerint a tragédiákban csak magas, a komédiákban pedig csak alacsony társadalmi rangú hősök szerepelhetnek, s amelyek tragikus vég nélkül zártak le tragikus konfliktusokat. E típus első virágkora a barokk színház volt. Ismertebb tragikomédiák Molière Mizantropja, 1666 és Ibsen Vadkacsája, 1884. A tragikomédia korunk drámai törekvéseiben egyre szélesebb teret hódít. Legnevezetesebb ilyen művek Pirandello IV. Henrikje, 1922; Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatók, 1958; s Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatása, 1956. A magyar irodalomban e műfaj reprezentatív példái Örkény István darabjai (Tóték, 1966; Macskajáték, 1969; Pisti a vérzivatarban, 1969).