A tragédia (görög tragódia 'kecskeének') olyan drámai mű, melynek cselekménye tragikus végkimenetelű konfliktust hordoz. Az európai dráma legjelentősebb műfajainak egyike. Formai, etikai (gyakran tematikai) mintája az ókori görög tragédia volt. Arisztotelész Poétikája szerint a tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása. A hős küzdelme és bukása részvétet, félelmet kelt a befogadóban, és az erkölcsi felemelkedéshez, a „káros szenvedélyektől való megszabaduláshoz vezet (katarzis: görög 'megtisztulás').
Alfajainak hagyományos felosztása a tragikus konfliktus okát veszi alapul: a jellemtragédiában ez a hősök sajátos karakterbeli adottsága, a sorstragédiában (végzetdrámában) viszont tőlük jórészt független, kikerülhetetlen erő. A művek cselekményében mindig valamilyen jó szándék fordul a visszájára (tragikus vétség).
Az ókori görög tragédia keletkezésére a kutatók régészeti leletekből és etimológiai megállapításokból következtetnek. Egyes feltevések szerint a görögök körében léteztek olyan kultuszok, amelyekben kecskebaknak öltözött kórusok léptek fel, s a tragédia elnevezése ide nyúlik vissza. Mások szerint a Kr. e. 8. században terjedt át Kis-Ázsiából a Peloponnészoszi-félszigetre a Dionüszosz-kultusz kórusainak énekelt-táncolt előadásmódja.
Az ókori görög tragédiák verses formájúak: eltérő ritmusúak a dialógusok (hatos jambikus sorok: jambikus trimeter) és a kardalok (ezek pl. anapesztikusak, trocheikusak). A görög tragédiairodalom három klasszikusa az ún. tragikus triász; ők a thébai, trójai, mükénei mondakörök anyagából merítették tárgyukat. (Kivétel a szalamiszi győzelem megörökítésével Aiszkhülosz Perzsákja). Aiszkhülosz nevéhez fűződik az egyetlen fennmaradt görög trilógia is (Oreszteia); A Leláncolt Prométheuszban az emberiség érdekeit képviselő dacos, meg nem alkuvó titán áll szemben Zeusz zsarnoki törvényeivel. Szophoklész, a legsikeresebb antik tragédiaíró dramaturgiai újítása, hogy már három színészt léptet fel, és a kar létszámát 15 főre emeli. Hét teljes tragédiája maradt fenn, melynek hősei az igazságosság, elszántság, hősiesség, testvéri szeretet, a zsarnokság elleni gyűlölet örök példái: Aiasz, Trakhiszi nők, Antigoné, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolonoszban. Euripidész drámáinak középpontjában az egyéniség áll; a végzetet az emberi szenvedélyek hordozzák. Témaválasztásában újszerű, hogy a szerelem, házasság, női lélek problémái érdeklik (Iphigeneia Auliszban, Médeia).
A rómaiak legjobb tragédiáit Seneca írta, de ezek inkább felolvasásra, mint előadásra voltak alkalmasak. A középkorban is felolvasásra szánt dialogikus költeménynek vélték a műfajt. Csak a 16. század humanistái jöttek rá Arisztotelész fordítása, Horatius kommentálása közben, hogy a tragédia (és a komédia) előadásra szánt színmű, s megjelentek a humanista drámák. A 16-17. század fordulóján az Erzsébet-kori angol színházban (Marlowe Doktor Faustus, 1588; Kyd Spanyol tragédia, 1585-89) már a kor színpadformájának és közönségének megfelelő drámai művek születnek: jellemző a többszálú cselekmény, a fordulatosság, a színhely és idő sűrű változtatása; kedveltek a rémdrámák. Az angol drámák jellemző versritmusa a blank verse, de funkcionális okokból gyakoriak a prózai részek. A kor jellegzetességei mind megtalálhatók Shakespeare tragédiáiban is. 37 darabjából a tragédiákat is keletkezési idejük és tematikájuk szerint szokás csoportosítani. („királydrámák” – II. és III. Richard, „nagy tragédiák” Othello, Lear király, Macbeth); utolsó korszakában átmeneti műfajú színművek születnek (Téli rege, A vihar). A Romeo és Júlia, 1595 k. lírai hangvételű szerelmi tragédia; a Hamlet, 1601 tematikája a bosszúdrámákat idézi.
A 17. századi francia klasszicista drámaírók a racionalizmus hatására alkalmazzák a hármas egység (tér, idő, cselekmény egysége) elvét. Corneille hősei (Horatiusok, 1640; Cinna, 1640-41) a római erkölcsök megszállottjai; emberfölötti lények, akik az érzelmek és az értelem konfliktusából az utóbbit választják, a szerelemmel szemben a kötelesség, hazaszeretet, vallás parancsát. Racine tragédiáiban a görög mitológiai (Andromaché, 1667) és római történelmi (Britannicus, 1669) témák uralkodnak; a hősök szenvedélye felülkerekedik az ésszerű magatartáson. Remekműve, a Phaedra, 1677 Euripidész Hippolütosza alapján készült. A francia drámák leggyakoribb versformája a páros rímű alexandrin.
A 18. században már bírálják az elmerevedett műfajt (Diderot a középfajú dráma elméletével; Lessing a Hamburgi dramaturgiában, 1768); a preromantikusok hatására megszületik a prózában írt polgári szomorújáték, s a Sturm und Drang jegyében megújulnak a történelmi drámák (Goethe is ír drámát a klasszikus keretek elutasításával: Götz von Berlichingen, 1773). Schiller Shakespeare-t követi (Haramiák, 1781); történelmi tárgyú, tragikus kimenetelű darabjaiban (Don Carlos, 1787; Wallenstein-trilógia, 1790-93; Stuart Mária, 1800; Tell Vilmos, 1804), valamint kortársi tárgyú polgári szomorújátékában (Ármány és szerelem, 1784) a szabadsággondolat a vezéreszme. A romantikus irodalomban a legfontosabb tematikus vonás a szabadságszeretet; a konfliktus lényege gyakran a hatalom (zsarnok) és az igazság (szabadsághős) küzdelme (Kleist; Büchner; V. Hugo Hernani, 1830; Katona József Bánk bán, 1815; Puskin Borisz Godunov, 1825).
A polgári dráma a 19. század közepétől virágzik (Ifj. Dumas A kaméliás hölgy, 1852); a társadalmi dráma nagy újítója a norvég Ibsen: dramaturgiájának sajátossága a felújított analitikus drámai szerkesztési mód és a szimbólumalkotás (Vadkacsa, 1884; Solness építőmester, 1892). Valódi fordulatot hoz drámaiatlan drámáival Csehov (Sirály,1896; Ványa bácsi, 1897; Cseresznyéskert, 1901; Három nővér, 1901). K. Jaspers széles körben elfogadott tétele szerint Hebbel óta nem lehet tragédiát írni; a műfaj háttérbe szorult, elvesztette létalapját az elidegenedés-eltömegesedés viszonyai között, nincsenek fenséges hősök, akiknek a bukása tragikus lehetne, de a műfaj számos eleme tovább él a modern dráma több vonulatában.