A történelmi dráma (történeti dráma) olyan drámai mű, amelynek cselekményét a történelmi múlt megtörtént vagy lehetséges eseményei köréből választja és ezeket a történetiség szemléletének megfelelően mutatja be. A szakirodalom általában két fő válfaját szokta megkülönböztetni. Az egyik a múltra ténylegesen jellemző konfliktusokat mutat be, a másik viszont csupán történeti köntösbe öltöztet bizonyos eszméket. Mindkét típus csak a reneszánsz óta ismeretes, ezt követően viszont egészen a polgári szomorújáték fellépéséig a történelmi dráma a tragédia egyetlen megjelenési formája. Ide sorolhatjuk többek között Shakespeare királydrámáit, J. E. Schlegel Hermann, 1743, Goethe Götz von Berlichingen, 1774 című műveit. A magyar irodalomban a történelmi dráma hagyományai a protestáns iskoladrámához nyúlnak vissza. A felvilágosodás korából kiemelkedő Bessenyei György Hunyadi László tragédiája, 1772 című drámája, a romantika időszakában pedig a nemzeti színjátszás igényeit kielégítve már számos magyar szerző alkotott e műfajban (Katona József Bánk bán, 1815; Kisfaludy Károly Stibor vajda, 1819; Teleki László Kegyenc, 1841; Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak, 1844). A műfajban kiemelkedő alkotások születtek még a 20. században is, máig népszerű Heltai Jenő verses történelmi színjátéka, A néma levente, 1936, s egészen egyedi színt képvisel történelmi drámáival az Erdélyben élő Sütő András, akinek művei a sorsnak kiszolgáltatott és a hatalom szorításában vergődő embert állítják elénk, mindenkor követendő erkölcsi magatartásformákat is bemutatva (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1974; Csillag a máglyán, 1974; A szuzai menyegző, 1979; Az Álomkommandó, 1987; Az ugató madár, 1993).