A tájköltészet (tájleíró költészet, tájleírás) a leíró költészet egyik műfajcsoportja. Azok a művek tartoznak ide, amelyek nem kizárólag, de meghatározó mértékben az embert körülvevő élő és élettelen természeti környezetet jelenítik meg, beleértve az ember által alkotott épületeket, tárgyakat. A természetleírás része is lehet egy nagyobb műnek, a szoros értelemben vett tájköltészet Európában a felvilágosodás és a romantika szülötte. Ekkor a táj nagyon gyakran érzelmek, hangulatok kifejezésére szolgál. A tájköltészet a 20. században is jelentős, de gyakrabban kapcsolódik más témakörökhöz. A magyar irodalomban a tájköltészet megjelenik Janus Pannonius, Balassi Bálint, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Berzsenyi Dániel költészetében, a tematika azonban Petőfi Sándor életművében teljesedik ki (Az alföld, 1844; A csárda romjai, 1845; A Tisza, 1847; A puszta télen, 1848; Kiskunság, 1848). A 20. században megváltozik a tájlíra jellege (Juhász Gyula Tiszai csönd, 1910; József Attila Nyár, 1930; Holt vidék, 1932; Külvárosi éj, 1932; Téli éjszaka, 1933).