A széphistória (regényes história, regényes ének) az epikolírikus műfajok közé tartozik, a 16. századi magyar verses epika jellegzetes műfaja; a históriás ének azon változata, amelyik regényes világi, szerelmi témákat dolgoz fel; legtöbbször a szerelmesek vágyódását, megpróbáltatásait és egymásra találását mutatja be. Szórakoztató jelleg, a lelki élet árnyaltabb bemutatására való törekvés jellemzi, gyakran végződik erkölcsi intelmekkel. Terjedését a ponyvafüzetek segítették elő. Leggyakoribb versformája hosszú (11-12 szótagos), bokorrímes sorokból álló négysoros versszak. A műfaj virágkora az 1570-es évekre esik; a század vége felé fokozatosan csökken a széphistóriák száma, s a 17. században már alig találkozni a műfaj körébe tartozó alkotásokkal. A műfaj jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy elősegítette a művészi kifejezőeszközök gazdagodását. A legismertebb széphistóriák: Szendrői Névtelen Szilágyi Mihály és Hagymási László, Semptei Névtelen Az Béla királyról és az Bankó leányáról szép história, Gergei Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról, 1570-80.