A pásztorjáték (pasztorál, pastorale) a pásztori költészet színpadi változata. A műfajt az itáliai humanisták teremtették meg, mint a kastélyszínjátszás kedvelt udvari műfaját. A pásztorjáték legsűrűbben szereplő színhelye a békés Árkádia erdős tája; szereplői klasszikus nevet viselő pásztorok és pásztorleányok, valamint a görög-római mitológia játékosabb alakjai, mint a nimfák. A művek témája legtöbbször a szerelem, az eltávozott vagy eltűnt kedves után való sóvárgás. Ezeket az alkotásokat legtöbbször főúri műkedvelő társaságok adták elő főúri udvarokban, kastélyokban gyakran szabadtéren. Az első jelentős pásztorjáték T. Tasso Amintája, 1573, melyet Csokonai fordított magyarra. Még népszerűbb volt G. B. Guarini műve, Il pastor fido, 1580-83, amelynek egyik utánzatát, Castelletti Amarilli című játékát Balassi Bálint ültette át magyarra Credulus és Júlia vagy Szép magyar komédia, 1588. A műfaj virágzik a 16-17. században, a 18. században azonban eltűnik az irodalomból.