A panegirikusz (görög panégürikosz 'ünnepi, dicsőítő') a Kr. e. 4. század vége felé keletkezett; az antikvitásban gyönyörködtetési céllal előadott alkalmi, ünnepi beszédet jelentett. A műfaj törvényeit hosszú időre meghatározta ifj. Pliniusnak Kr. u. 100-ban Traianushoz intézett Panegyricusa. A középkorban eleinte kizárólagosan vallásos tematikájú a műfaj, a 12. századtól kezdve azonban a világi irodalomban is megjelent: személyeket, városokat, országokat dicsőítve. A műfaj jelentős a 15. századi irodalomban is, elsősorban életrajzokba illesztve, de míg a korábbi életrajzírók szerzői mértékkel dicsértek, a humanisták életrajzaiban a dicséret gyakran szinte kizárólagossá vált, egyértelmű hízelgéssé fajult. A századok során az alapvetően prózai műfajnak verses, poétikus változatai is születtek. Irodalmunkban Janus Pannonius latin nyelvű panegirikuszai jelentősek: Dicsőítő ének a veronai Guarinóhoz; Dicsőítő ének a velencei Giacomo Antonio Marcellóhoz. A műfaj fokozatosan elveszti jelentőségét.