Az önmegszólító vers a hazai szakirodalomban Németh G. Béla által kidolgozott fogalom (1967) a gondolati költészetnek egy sajátos ágára. Azt a korábbi századokban is előforduló, de jellegzetessé a 20. században váló verstípust jelöli, amelyben a költő önmagát szólítja meg valamilyen kiélezett élethelyzetben. A verstípus elsősorban nem válságot, hanem a válság legyőzését, annak akaratát fejezi ki. Az önmegszólító verstípus legtöbb alkotása egyoldalú dialógus, melyben két magatartáspólus kerül szembe egymással, melyeknek összeütközése során megszületik az ambivalens érzelmek gondolati összegzése s a reális megoldás. A műfaj alkotásaiban gyakori a létösszegzés. A verstípus régebbi példái: Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas, 1823; Vörösmarty Mihály Fogytán van napod, 1855; Arany János Mindvégig, 1877; 20. századi alkotások: Babits Mihály Csak posta voltál, 1932; Kosztolányi Dezső Számadás, 1933; József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat, 1937.