Az óda (görög ódé 'ének') a 18-19. századra kialakult hagyományos felfogás szerint a lírai költészet egyik nagy műfajcsoportját képviseli a himnusszal, ditirambussal, rapszódiával együtt. Az óda emelkedett hangú, magasztos tárgyú, rendszerint bonyolult ritmikájú és felépítésű, terjedelmesebb költemény, melyben az érzelmi hatásra való törekvés, a gondolati-intellektuális közlés szándéka és az egyetemes érvényű felismerés igénye egyszerre van jelen. A műfajmegjelölés eredeti jelentése: általában pengetős hangszer által kísért dal (megkülönböztetésül pl. az elégiával, azaz a fuvola által kísért dallal szemben). A műfaj még a legújszerűbb változatában is szívesen használja a leghagyományosabb retorikai-stilisztikai fordulatokat, megoldásokat.
A műfaj eredete az ógörög melikus költészetre nyúlik vissza: ennek két fajtája alakult ki, az ún. kardal, melyet kórus adott elő, illetőleg a monódia, egyetlen költő-dalnok éneke. Az óda gyűjtőnév, mindkét típus jellegzetes költői formáit felöleli.
A kórusköltészet ódái, főképp a Pindarosz (Kr. e. 5-6. sz) által szerzett győzelmi énekei közösségi alkalmakon hangzottak el, hősöket, atlétákat dicsőítettek (A szürakúszai Hierónhoz – versenyparipával nyert diadalára). Szerkezetük triadikus, azaz három egység ismétlődik bennük: strófa (odafordulás a tárgyhoz, a tárgy megnevezése), antistrófa (a tárgy kifejtése), epodosz (a tárgyból levonható tanulság). A pindaroszi változat fennkölt hangvételétől, váratlan téma- és hangulatváltásaitól, erőteljes képeitől, gazdag nyelvétől elütően a szapphói és alkaioszi monodikus költészet személyesebb érzéseket szólaltatott meg, bensőségesebb hangon, mértékletesebb stílushatásokkal és kötött, egyféle, változatlanul ismétlődő strófaszerkezetekkel. Tőlük kevés teljes szöveg maradt fenn.
A római ódaköltészet csúcspontját Horatius carmenjeiben érte el. Ez a líra a monodikus bensőséget, szemlélődést és csiszolt metrikai kidolgozást folytatja, s közvetíti az antik görög strófaszerkezeteket (szapphói, alkaioszi, aszklepiadeszi) az újkori európai lírikusoknak. Horatius (Kr. e. 1. sz. ) ódái egy-egy életelv, bölcseleti felismerés megszólaltatói, pl. az arany középút (Licinius Murenához), a jelen értéke és fontossága (Thaliarchushoz; Leuconoéhoz); a hazaszeretet (A rómaiakhoz), a költészet halhatatlanságába vetett hit (Melpomenéhez) gondolatát közvetítik.
Az egyes nemzeti irodalmakra a műfajnak mind a görög, mind a latin változata, valamint a héber zsoltárköltészet is hatással volt, de főleg csak a humanizmus korától. A reneszánsz lírából a francia Ronsard négy könyvre tagolt, a pindaroszi és a horatiusi mintákat egyaránt követő ódagyűjteménye (Ódák, 1550) emelkedik ki. A barokk időszak ódatermését az angol metafizikus költők, Milton, Donne, Dryden alkotásai jellemzik. A felvilágosodás korának optimizmusát, az emberiség egységesülésének és testvériségének eszméjét hirdeti Schiller Az örömhöz, 1785 című ódája, melynek megzenésített változatát Beethoven a IX. szimfóniába építette be. A romantika elsősorban a pindaroszi változatot műveli. Az angol romantika első nemzedékét (Wordsworth Óda a kötelességhez; Coleridge Franciaország)követően Shelley a végtelen korlátokat nem ismerő szabadság gondolatát fogalmazza meg az Óda a nyugati szélhez, 1819 című költeményében; Keats alapvető esztétikai-poétikai kérdésekre keresi a választ emelkedett hangulatú alkotásában (Óda egy görög vázához, 1819). Victor Hugo gazdag költői életművét ódákkal kezdi (Ódák és balladák, 1822-28). Puskin lírai műveit a szabadságvágy hatja át (Óda a szabadsághoz, 1817; Emlékmű, 1836). A 19. század második felének új költői törekvései közt Whitman kötetének, a Fűszálaknak, 1855 hömpölygő szabad verseiben Amerikát magasztalja (Hallom Amerika dalát,Téli mozdony). Az avantgárd irányzatai közül a közösségi eszméket hirdető futurizmus (Marinetti Óda a verseny-autómobilhoz; Majakovszkij Parancs a művészek hadseregéhez) és az egyén felszabadítására törekvő expresszionizmus (Werfel Ó jó ember!) újítja meg, illetve használja fel a műfaj lehetőségeit.
A magyar irodalomban az óda tiszta, elsősorban horatiusi formájában a 18. sz. második felében jelentkezik. Virág Benedek, a 'magyar Horác' a klasszicizmus esztétikai elveinek megfelelően magyarosítja a római költő carmenjeit (Békesség-óhajtás, 1801); a 'klasszikus triász' tagjai – Horatius nyomán – az antik versrendszer formáit követték és ültették át a magyar költészetbe (Rájnis József, Szent István királynak jobb kezéről, 1781; Baróti Szabó Dávid A magyar ifjúsághoz, 1789; Révai József Örömnap, 1787). Batsányi politikai-közéleti ódája a francia forradalom hármas jelszavának bekövetkeztét sürgeti (A látó, 1791). Csokonai – a reprezentatív elégiko-ódákon kívül (A Magánossághoz, 1798; A tihanyi Ekhóhoz, 1803) – a műfaj sokféle változatát műveli: a hazafias ódát (Magyar! Hajnal hasad! 1794;) az elmélkedő jellegűt (A békekötésre, 1797; Újesztendei gondolatok, 1798); a dicsőítő-köszöntőt (Gróf Széchényi Ferenc ő excellentiájához, 1802). Berzsenyi – a horatiusi mintáktól fokozatosan eltávolodva – kivételes nyelvi erővel alkotja meg a magyar ódaköltészet csúcsteljesítményei közé tartozó műveit (A magyarokhoz I és II, 1807 és 1810). Az óda a romantika korának is kedvelt műfaja (Kölcsey Rákóczi hajh..., 1817; Vörösmarty Liszt Ferenchez, 1840, Arany János Magányban, 1860; Széchenyi emlékezete, 1860). A Nyugat első nemzedékének alkotóinak életművében is fontos műfaj marad az óda (Babits In Horatium, 1904; Óda a bűnhöz, 1904; Kosztolányi Februári óda, 1934; Juhász Gyula Májusi óda, 1919; Tóth Árpád Március, 1918; Az új isten, 1919). Kassák expresszionista-aktivista indíttatású ódája az Örömhöz, 1918. József Attila zenei szerkesztésű Ódája, 1934 szerelmi költészetünk egyik csúcsa, A Dunánál (1936) pedig a pindaroszi ódaváltozat megújítása. Illyés Gyula ódáiból a nemzet jövőjéért érzett felelősség csendül ki (Haza a magasban, 1938; Óda a törvényhozóhoz, 1962; Koszorú, 1970).