A komédia a vígjáték ókori elnevezése (görög kommosz 'gúnydal' szóból). A műfaj meghatározó esztétikai minősége a komikum, konfliktusának megoldása szerencsés (sohasem tragikus); értékszerkezete alapján az önmagukat valódi értékeknek feltüntető álértékek pusztulását mutatja be. Arisztotelész szerint a komédia „a hitványabbak utánzása, de nem a rosszaságé a maga egészében, hanem a csúfságé, amelyhez hozzátartozik a nevetséges is. A nevetséges ugyanis valami hiba, vagyis fájdalmat és így kárt nem okozó csúfság”; Bergson elmélete szerint a komikum az automatizmus, a merev gépiesség lelepleződése. A komikus hős nem kiemelkedő jellem, hibái és tévedései általánosak, típusát az ismétlődés eleme formálja (kicsinyes szenvedély vezérli, egy rögeszme megszállottja, előítéletének rabja stb.; nem személyiség, inkább emberi alakká formált fogalom: a fösvény, a hetvenkedő katona, a rászedett férj stb.); küzdelmét általában lelepleződés zárja. A nevetés az igazságosság nevében megtorolja az erkölcsi értékeken esett sérelmet. A komikum típusától függően a helyzet- és cselvígjátékban a komikum főként a komikus helyzetekre épül (csere, véletlen, hasonlóság, félreértés), a jellemvígjátékban a komikus jellemből fakad. A hangnemek sokféle változatát alkalmazhatja az író (humor, szatíra, nyílt gúny, irónia), felhasználhat groteszk és parodisztikus eszközöket. A műfaji változatok közül leggyakoribbak a bohózat és a burleszk.
A legnagyobb ókori görög komédiaíró, Arisztophanész (Kr. e. 5-4. sz.) tizenegy fönnmaradt művében a parodizálás, a tréfa eszközeivel kortársait célozza meg; mindig van határozott tárgya, ami ellen szól (pl. a filozófusok: Felhők; a háború: Lüszisztraté; az athéni joggyakorlat: Darazsak). Arisztophanész (valamint elődei és kortársai) műveit ókomédiának nevezik. Az ún. újkomédia a hellenizmus korában alakult ki, fő tárgykörei a mindennapi élet jelenségei, a politikai tematika háttérbe szorul és megjelenik az alaktipizálás. A korszak legjelesebb alkotójától, Menandrosztól (Kr. e. 4-3. sz.), a jellemkomédia első nagy mesterétől csak töredékek maradtak fenn (Embergyűlölő). A római vígjáték kiemelkedő szerzője Plautus (Kr. e. 3-2. sz.) továbbfejleszti a típusfigurákat és szerepköröket (A hetvenkedő katona). A római birodalom bukásával eltűntek a színházak, de Terentius (Kr. e. 2. sz.) vígjátékai ismertek voltak a középkori kolostori iskolákban is.
Az angol reneszánsz korából kiemelkedik vígjátékainak emberábrázolásával, kettős cselekményszövésével, költői erejével Shakespeare (Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért, Vízkereszt, Szentivánéji álom, Ahogy tetszik). Kortársai közül Ben Jonson új műfaji változatot hoz: a szatirikusan nyers társadalmi erkölcsrajzot (Volpone, 1605). A spanyol vígjáték úttörője (a népi hagyományt közjátékaival irodalmi rangra emelő) Cervantes, máig legnépszerűbb szerzője pedig a szerelmi cselvígjáték sémáit variáló Lope de Vega (A kertész kutyája, 1613 k.).
Molière a műfaj sokféle változatát kipróbálta; a vígjátéki hagyományok követése mellett életművében egyre jellemzőbb a klasszicista követelmények betartása. Legtöbb darabjában a kortárs polgári világ hibái jelennek meg (Kényeskedők, 1659; Úrhatnám polgár, 1670; Tudós nők, 1672). Feldolgoz örök vígjátéki témákat (Amphitryon), ítéletet mond típusokról (Képzelt beteg, 1673) és archetípusokról (Don Juan, 1665); a Tartuffe, 1664 leleplezett kettőse a gátlástalan, álszent címszereplő és a rászedett, zsarnok apa, Orgon. Kései nagy jellemvígjátékaiba tragikus vonások is vegyülnek (Mizantrop, 1666; A fösvény, 1668). Molière nyomán reformálta meg az olasz vígjátékot Goldoni (Két úr szolgája, 1745). Beaumarchais remekművének (Figaro házassága, 1784) politikus, szatirikus hangja erősödik fel az orosz vígjátékokban (Gogol A revizor, 1836).
A magyar vígjátékirodalom Balassi Bálint Szép magyar komédiájával (1587) kezdődik, aki tudatosan műfajteremtő szándékkal dolgozott át egy divatos olasz pásztorjátékot. Bessenyei György A filozófus, 1777 szerelmi bonyodalmaiban francia mintákat követ, de a magyar művelődési állapotokat bírálja (Pontyi, a vidéki, műveletlen nemesúr igazi vígjátéki típus). Csokonai elsősorban a gúny és az irónia eszközeit alkalmazza a töredékesen maradt Tempefőiben, 1795; bohózatait csurgói tanítványai számára írta (Cultura, Az özvegy Karnyóné, 1799). Nemcsak a műfaj sablonjainak ügyes alkalmazása, hanem a kor magyar nemesi társadalmának ábrázolása is sikeres szerzővé tette Kisfaludy Károlyt (A kérők, 1817; Csalódások, 1828). Kísérletezett vígjátékírással Katona József (A rózsa, vagyis a tapasztalatlan légy a pókok közt, 1814); Vörösmarty Mihály (A fátyol titkai, 1834); Eötvös József (Éljen az egyenlőség, 1841) és Madách Imre (A civilizátor, 1859). Népszínművek írása után a műfaj hazai megújítója és népszerűsítője volt Szigligeti Ede (Liliomfi, 1849), s biztos technikai tudásával a színpad mestere lett Csiky Gergely is (A proletárok, 1880; Buborékok, 1887).