Az időszembesítő vers a magyar szakirodalomban Németh G. Béla által bevezetett fogalom (1969). E verstípusban az egyes idősíkokhoz különböző értékek tartoznak, és gyakran az idő hármassága az egyén életútjának tapasztalataival egybevetve jelenik meg. Az idő-és értékszembesítés az értékek fogyatkozását mutatja ki, legtöbbször az értéktelített múlt kerül szembe az értékvesztett jelennel. A verstípus már a 19. századi lírában is előfordult (Berzsenyi Dániel A közelítő tél, 1804-1808 között; Vörösmarty Mihály Előszó, 1850-1851; Arany János Epilogus, 1877), de gyakoribbá az első világháború után vált Babits Mihály (Ősz és tavasz között,1937), Kosztolányi Dezső (Számadás, 1933), és főként József Attila kései munkásságában (Talán eltűnök hirtelen..., 1937).