Az idill (görög eidüllion 'képecske' szóból, melynek latinos alakja idyllium) több értelemben használt műfajmegjelölés. A Kr. e. 3. századi költő, Theokritosz nevezte eidüllionoknak pásztorokról szóló verses, drámai életképeit. Ezek mintájára, de nem drámai, hanem lírai jelleggel írt Vergilius tíz, hexameteres formájú költeményt, melyet eredetileg Bucolica címmel bocsátott közre, de amelyek Eclogae címen váltak közismertté, s az újkorban e két fogalom összemosódott; idillnek, ill. eklogának neveztek mindenféle bukolikus irodalmi művet. A fogalom határainak elmosódottsága Schiller A naiv és szentimentális költészetről (1795) című munkájában szűnt meg, melyben úgy határozta meg az idillt, mint olyan irodalmi alkotást, amelyben a természet és az eszmény „öröm tárgya, mivel mint valóságost képzelik el”. Ennek megfelelően „ártatlan és boldog emberiség költői ábrázolása a műfaj általános fogalma”, az idill tehát nincs kötve a pásztori tematikához, hanem a költemények a megvalósult eszményt és boldogságot ábrázolják. Az irodalmi gyakorlat azonban a későbbiekben sem igazodott a meghatározáshoz.