A hosszúvers az 1950-es évek magyar költészetében elterjedt műfaji megnevezés, amely egy-kétszáz soros vagy még annál is terjedelmesebb, kötetnyi, elsősorban lírai kompozíciót jelöl, mely epikai és drámai elemeket egyaránt felhasznál. Általános sajátossága a világképmagyarázat igénye, az összefoglaló jelleg. Gyakran és könnyedén kapcsolódik össze mítoszi tematikával, s az ősi, a népköltészeti elemeket is felhasználja, beépítve a megalkotott egyéni mítoszokba. A magyar hosszúversek megteremtésének előzményei közé tartozik Vörösmarty, Petőfi és Arany verses epikája. Az ötvenes évek első felében Weöres Sándor (Mahruh veszése, 1952; Tatanave királynő, 1956); Juhász Ferenc (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, 1956; Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb, 1963) és Nagy László (Gyöngyszoknya, 1956; A zöld angyal, 1957) költészetében bontakozott ki nagyhatású műfajként.